Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2020. 01. 24.
Produkció: George Lynch
Az album hossza: 55:54 perc
Stílus: Hard Rock
Értékelés: 8.5 / 10
George Lynch, a gitáros szuperhős (Dokken, Lynch Mob) és a feltörekvő vokális csillag, a horvát Dino Jelusić párosítása a Dirty Shirley projekt égisze alatt egyáltalán nem meglepő. Az előbbit nagyon jól ismerjük, Jelusićról pedig elég annyit mondani, hogy az Animal Drive nevű zenekara kivételes képességei miatt hamarosan a Frontiers Music Srl. kiadó szárnyai alá került (odakint remek stúdiós debütalbuma és egy feldolgozás-EP-je is van). Jelusić tehát, akin nem is csodálkozunk, hogy kivételes minősége miatt a Trans Siberian Orchestrában is énekel, az új generáció énekesének számít, aki viszont – hasonlóan Jorn Lande-hoz, aki egyébként „egy generációval korábbi” – olyan karizmát és vibrálást présel ki a hangjából, amely nagyon otthonos lesz a nyolcvanas évek, sőt a hetvenes évek második felének hard rock nosztalgiával élő rajongóinak. Az ember fejében gyorsan megjelenik a Rainbow, a Whitesnake, a DIO, a „Dio/Martin-korszakos” Black Sabbath és persze, a frázisok és a szerzemények miatt, a Dokken és a Lynch Mob.
Jelusić folyamatosan fejleszti saját énekkarakterét. Hihetetlenül erős, áthatoló, óriási energiát sugároz, ahogy végigíveli az album rendkívül karakteres és megjegyezhető énekdallamainak különböző magasságait. Hatalmas énekbeli erőt mutat, és tollpihe-könnyedséggel viszi végig az énekdallamokat. Az előadásmódjába ugyanakkor ügyesen beleszövődik Ronnie James Dio és David Coverdale karizmája, időnként pedig Paul Rodgers neve is felmerül. Nem árt hozzátenni, hogy Jelusić bizonyára Jorn Lande nagy rajongója is. De vigyázat: a hang alapvetően teljesen az övé. Ez a kitérő azért fontos, mert a hard rock recept, amelyet Lynch egyébként a bal keze kisujjából kirázna, Dino énekjellemzői miatt érezhetően inkább az e kritika első bekezdésében idézett zenekarok felé húz.
A hard rock recept, amely szerint ez a projekt halad, „amerikaiasan” hat, vagyis határozottan blues is támogatja, ami izgalomba hozhatja például a The Black Crowes rajongóit is, míg akik jól ismerik a Lynch Mobot, azokat ez aligha fogja nagyon meglepni. Ha Jelusić hangja inkább Plant felé hajlana, a frázisokkal együtt az egész albumot inkább ebbe az irányba vinné, időnként Zeppelines hangzással, de Jelusić szerencsére nem Oni Logan.
Hogy túl sok a dal az albumon, és hogy az album túl hosszú, azt nem kell külön hangsúlyozni. Az elmúlt húsz évben ez szinte mantrává vált, ha az ilyen hard rock „kísérletekről” beszélünk. A zenészeknek nehezükre esik a válogatás, ami végül több kárt okoz a lemezeknek, mint amennyi hasznot hoz. Egyszerűen a sablon, amely szerint az ilyen hard rockot komponálják, „túl szűk” ahhoz, hogy a dalok négy és fél percnél hosszabbak lehessenek, és az „önismétlő” frázisírás csapdája sem áll innen már messze. Az album két dallal hosszabb a kelleténél. Ha egy kicsit jobban válogattak volna a legjobbak közül, a jó 40 percnyi játékidő alatt még sokkal pezsgőbben és intenzívebben gyújtana, mint így. De nem baj. Ha ez a projekt egyszeri album marad, így legalább megkaptuk az összes lehetséges zenét.
Lynch a produkcióban szándékosan megőrzi a többször is koszosan zsíros és „ropogós” hangzást, amely a Lynch Mobra is jellemző. Kiváló egyensúlyt ad mindehhez Trevor Roxx basszusgitáros, muzikális basszusjátékával és áthatóan szóló karakterével.
A klasszikus hard rock iskola kedvelői el lesznek ragadtatva, ebben nem lehet kételkedni. Ahogy George Lynch csínytevéseinek kedvelői is, aki ezen az albumon is kimeríthetetlen kreativitást mutat, és egyszer sem hagyja cserben a hallgatót. És ez így jó. Ezt az albumot a klasszikus hard rock megrögzött rajongói azonnal két kézzel kapják el, és őszintén szólva: remek. Igaz, hogy „túl sok mindent” tartalmaz (értsd: túl hosszú), hogy néha már szinte hajlik és reped az erőtől, amelyet egyrészt Lynch, másrészt Jelusić erejének kibontakozása hoz magával, de pontosan emiatt egyszersmind lenyűgöz. Lynch egyenesen szólva ismét zsenális virtuóz csúcsformában van, újra gondoskodik a kivételes kézügyességet megmutató finom trükkökről, emellett a drámai színjátékról is, megint csak szellemes díszítésekkel, amelyeket csak ő képes beleépíteni a dalokba, és amelyek szigorúan formálják a játéka felismerhető jellegét. Lynch ehhez az albumhoz a produceri kormányt is átvette, ami az egyetlen értelmes döntés volt.
Az album egyébként borús, atmoszférikus karakterű. Drámaian hat. Koszosnak és bluesosnak hat, ugyanakkor van benne egy adag nagyzolás is, éppen Dino Jelusić kivételes énekteljesítménye miatt. Lynch gitárjátékának mindig szüksége volt maga mellé egy erőteljes, tekintélyt parancsoló énekhangra. Most is megkapta, a „Dirty Shirley” pedig a virtuóz előadásmód és két kiváló zenész fenomenális párosítása, amely egyszerűen minden lépésnél lenyűgöz.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Here Comes The King
2. Dirty Blues
3. I Disappear
4. The Dying
5. Last Man Standing
6. Siren Song
7. The Voice Of A Soul
8. Cold
9. Escalator To Purgatory
10. Higher
11. Grand Master
Felállás:
Dino Jelusić – ének, billentyűs hangszerek
George Lynch – gitár
Trevor Roxx – basszusgitár
Will Hunt – dob
