Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Roundhouse, London, Egyesült Királyság
A koncert dátuma: 2012. 10. 27.
Látogatók száma: 3000
Jegyár: 45€
Ah, Devin Townsend. Mi mindennel nem rukkolt már elő ez a zseniális kanadai! Már az első komoly zenei színtérre lépésével, Steve Vai Sex & Religion című lemezével jelezte, hogy valami különleges. És tényleg: Townsendnek annyira elege lett a zenei üzlet hátteréből, hogy megmutatta a középső ujját, és megalapította az egyik legdühösebb („pissed off”) zenekart a világon, a Strapping Young Ladet. A 2007-es feloszlásuk után nagy volt a csalódás, de Devin elmondhatja magáról, hogy hihetetlen szólókarrierje van, amelyből csak úgy árad a magas minőség. Az SYL-sztori lezárulta után Devy az élők közé visszatérve egy űrparódia-operával jelentkezett egy földönkívüliről, aki kimeríthetetlen vággyal áhítozik az ultimatív csésze kávéra, ez volt a Ziltoid the Omniscient, aztán pályára lőtte a The Devin Townsend Project kvadrológiát – Ki, Addicted, Deconstruction és Ghost albumokkal –, amellyel az utolsó zugig feltárta zenei lelkének minden szegletét. A négyest tavaly Londonban négy egymást követő estén teljes egészében el is játszotta, az orgazmikus koncerteket pedig egy dögös fehér csomagba pakolta By A Thread címen. A „The Dev” azonban nem dől hátra a babérjain – a By A Thread után jöhetett hosszú pályafutásának legmegalomániásabb projektje.
A tekintélyes londoni Roundhouse csarnok a múlt szombaton az idei év valószínűleg legizgalmasabb koncertesemény helyszíne volt: a The Retinal Circus majdnem háromórás látványosság, Townsend teljes pályafutásának keresztmetszete, audiovizuális csemege, cirkuszi artistákkal fűszerezett koncepció, ami már szinte musicalelemeket is felvonultatott. De előbb még néhány mondat Devin cirkuszának színhelyéről. A Roundhouse 1847-ben épült körkörös vasúti forgatókorongnak, eredeti rendeltetésének azonban csak pár évtizedig felelt meg. 1871-től ginpárlda működött benne, a második világháború után pedig 1964-ben kulturális központot alakítottak ki benne, Centre 42 néven. A hetvenes években rendszeresen léptek fel itt olyan nagy nevek, mint Jimi Hendrix, The Rolling Stones, Jeff Beck, The Yardbirds, David Bowie, Led Zeppelin, Pink Floyd és Motörhead, a Roundhouse 1975-ben pedig a The Doors egyetlen brit fellépésének is otthont adott. Ez az impozáns, kör alakú épület London Camden negyedében pénzhiány miatt a nyolcvanas években bezárt, 1996-ban aztán újjászületett és hatalmas felújításon esett át. 1996-tól napjainkig hihetetlen, 38 millió fontot (kb. 50 millió eurót) fordítottak a csarnok felújítására! Kétségtelen, hogy a csarnok története is hozzájárult az est izgalmához, amely jó háromezer rajongót vonzott, így Townsend eddigi legnagyobb szólókoncertje lett (a fesztiválokat persze leszámítva). A Chalk Farm Road már délután ötkor kilométeres sorral gazdagodott, amely szorgalmasan és türelmesen, angol módra, rendezett sorban araszolt, míg a Roundhouse fél héttől végre ki nem nyitotta a kapuit, és véget ért az egy évig tartó várakozás a rég telt házas koncertre!
Amikor végre kialudtak a fények, a kivetítőkről nem más szólalt meg, mint Devin zenei keresztapja, Steve Vai, és bemutatta az előadás főhősét, Haroldot (őt Danny Cooksey színész alakította, aki egyebek mellett a Terminátor 2-ben is feltűnt). Harold szemén át Steve és Devin végigvezetett minket az élet megismerésén, az emberek közti viszonyokon, a vallás és a szexualitás kérdésein. Harold ugyanis az elején csalódott a gyűlöletről és háborúkról szóló hírek miatt, amelyek tulajdonképpen csak azt mutatják, hogy az élet egy nagy szar, és egy szemernyi remény nélkül mély álomba merül egy 24 (!) tagú gospelkórus hangjára, amely libabőrösen énekelte el az Epicloud albumról az Effervescent!-et. A huszonöt eljátszott dal mindegyike egy-egy állomás volt Harold álmában, amelybe Anneke van Giersbergen anyafigurája vezette finoman, aki az utóbbi években Devin fő múzsája. Anneke angyali hangján elénekelte Haroldnak a True North nyitó sorait, „I love you, I need you…”, Devin színpadra lépésekor pedig a Roundhouse először robbant fel. Devin fehér szmokingban, cirkuszigazgatóként az első hangtól az utolsóig csapatával a legkisebb hiba nélküli, csúcsszínvonalú előadást nyújtott. De ehhez már hozzászoktatott minket, ezúttal a lényeg a történet volt, amelyet a harminc fellépő mesélt el Townsend zenei retrospektívján keresztül. A hihetetlenül hülye, de ragadós Lucky Animals alatt állatok léptek be Harold álmába, a libabőrt ezúttal a tűzokádással és a boldog állatkák táncával megvalósított remek vizuális show okozta. A boldogságuk viszont nem tartott sokáig, mert a szarvihar várt rájuk a Deconstruction tizenegy perces mestermunkájával, a Planet of the Apes-szel. Orwell Állatfarmja stílusában az állatok fele majommá fejlődött, akik rendőrök, politikusok és papok lettek, és mint ilyenek, rabszolgasorba taszították és leigázták a többi állatot. A brutális támadás és a székünk szélére ültető, fenomenális előadás után Devin a Truth-szal bevezette a koncepcióba az Isten gondolatát. Ő a szegény állatokat természetesen két frakcióra osztotta, és nem következett más, mint totális háború a fantasztikus War-ral. Az igazi bizarr látványosság azonban még csak a sarkon várt ránk. Eljött az est főszereplőjének ideje, a mindentudó zöld űrlényé, Ziltoidé, aki a Planet Smasherrel érkezett a Földre, pontosabban a Roundhouse színpadára. A Planet Smashert magabiztosan és énekben is remekül Dom Lawson alakította, az angol Metal Hammer egyik jobb tollú írója. Ziltoid a maga módján elpusztította az emberiséget, de megkapta a leckét, amikor Ziltoid asszonytól kellemetlen telefonhívást kapott, hogy gyereket vár. Devin elszállt humorstílusában ezt egyértelműen egy óriási fallosszal és spermát jelképező fehér lufikkal megoldott színpadi bemutató kísérte. Az óriási zöld vaginából ápolónők és egy sebész csapata húzott ki egy hatalmas zöld masszát. Megszületett Ziltoid Junior! A csodásan játékos Babysong mellett a csecsemő „babyshoweréhez” a Ziltoidia 9 bolygó lakóinak egész serege érkezett, a szegény Ziltoid pedig egy óriási bölcsőben ringatta az újszülött zöld nyálkát, és a fejét fogta. Neked most már nem segít semmi kávé, haha! A ezredesi felvezetés természetesen nem jelentett mást, mint az eszelős Vampirát, az ebolaszerűen fertőző pop metalba pedig a táncos Addicted kanyarított minket.
Másfél óra után a csapat megérdemelt tizenöt perc szünetet tartott, Haroldot pedig a világűrből vissza a Földre a borzongatóan gyönyörű Hyperdrive húzta le, amelyet Devin egyedül, akusztikus köntösben adott elő. Az éteri vizeken maradtunk az Ih-Ah szerelmes balladájával, amelyet Devin és Anneke duettben adott elő csodásan. Aztán jött az este kétségkívül legnagyobb meglepetése – a kivetítőkön feltűnt Steve Vai feje, és megsüvegelte Devint azzal, hogy mi van a teljes pályafutást átfogó retrospektív ígéretével, ha a Strapping Young Ladről hír sincs. Townsend még egyszer elmagyarázta, hogy lezárta az SYL-fejezetet, hogy ennek a zenekarnak az agressziója már nem fér bele az életébe, és hogy egy New Age ambient akusztikus számot tartogat nekünk. Vai megjegyzése, hogy ehhez tartsa-e a retiklit, betette a kaput, és a zenekar rakétaként vetette bele magát a Strapping Young Lad-klasszikus Detox brutális előadásába, amelyben Devinhez régi cimborája, Jed Simon is csatlakozott! A csarnok az eufória hullámában robbant fel, a színpad előtt pedig igazi káosz tört ki, minden irányba repültek a hullák, szó szerint a lábbelik is, Townsend egy-két cipőt még a színpadon is kapott. A fejek alig maradtak a helyükön, és a tökéletes SYL-pusztítás hallatán nem csak én könnyeztem meg, hehe. A táncos vizekre a „cheesy” Bend It Like Bender vitt át minket, amely alatt sztriptíztáncosnők és rúdtáncosok vették birtokba a színpadot, az örök Life pedig megint a koncert egyik legszebb pillanata volt. A nyugalom azonban megint nem tartott sokáig, a kivetítőn feltűnt maga Devin feje, és figyelmeztette a színpadon álló Devint, hogy az ördögöt önmagában nem kerülheti el. Egyértelmű volt, hogy valami hangos és kaotikus következik, és pontosan ezt is kaptuk, amikor a Juular elgázolt minket mozdonyként, majd fenomenális visszatérés az Alienre az SYL-himnusszal, a Love?-vel! Őrület! Itt különösen a dobos, Ryan van Poederooyen jeleskedett, aki kiválóan lejátszotta Hoglan részeit. Az epikus finálé a Grace monumentális, bombasztikus előadásával jött, amelynél a ragyogó Anneke és a gospelkórus ismét előtérbe lépett, és Devinnel együtt lassan felébresztették Haroldot. Ő napfelkeltekor ébredt a premierként játszott Little Pig hangjaira (az Epicloud bónuszlemezről, az Epicloudról), amely elvezetett a teljes show és Harold álmainak nagy lényegéhez; az emberi kapcsolatok lényege egyszerűen a barátság (és a kórust nézve a szakállas kanadai favágók is, hehe). A hippi mentalitás ellenére – hát nem igaz?
Bármily kicsit hangzik is ez, a Retinal Circus egy nagy ünneplése volt az élet szép dolgainak („LAUGH! LOVE! LIVE! LEARN!”), és két és fél óra, amely alatt könnyedén megfeledkezhettél a mindennapi gondokról és a szarról, ami jelenleg beborítja a világot. Devin Townsend újra bebizonyította, hogy egyedülálló, hogy alkotásban és koncertezésben is pályafutása csúcsán van, egyúttal hogy jelenleg a metál egyik legszorgalmasabb alkotója, aki mégis mindig a minőséget helyezi a mennyiség elé. Epikus, hangos, felejthetetlen!
U.i.: Devin Townsend 2012. 11. 30-án a Fear Factoryval együtt lép fel a Kino Šiškában. Melegen ajánlom, hogy menj el, Townsend páratlan koncertélmény.
Setlista
1. Effervescent!
2. True North
3. Lucky Animals
4. Planet of the Apes
5. Truth
6. War
7. Planet Smasher
8. Baby Song
9. Vampolka/Vampira
10. Addicted
11. Colour Your World
12. The Greys
Szünet
13. Hypderdrive
14. Ih-Ah!
15. Where we belong
16. Detox
17. Bend it Like Bender
18. Life
19. Kingdom
20. Juular
21. Love
22. Wild Colonial Boy
23. Grace
24. Little Pig
Képgaléria
