A sikeres építészek a bevált receptekre építenek! (2012)
Fotók: Jerneja Jerak
Helyszín: Ljubljana, Gala Hala
A koncert dátuma: 2012. 10. 28.
Látogatók száma: 150 – 200
Jegyár: 20 €
Hogy az átlagosság csak azok sajátja, akik nem akarnak a semmitmondás szürke szintje fölé emelkedni, azt már a verebek is csiripelik a környékbeli ágakon. A brit Architects első kiruccanása után a szlovén „šentflorjani völgy” síkságain azonban egyértelmű volt, hogy a Never Say Die turné csak nyitány lehetett a javulás felé. Ezt igazolta a régóta várt visszatérés is, szinte egyenesen a tett színhelyére, csak most az események epicentruma a Metelkova alternatív zsigereibe tolódott át. A brightoni zenei evolúció skizofrén mellékterméke pedig ezúttal tarka brit harcostársakkal és zenei cinkosokkal érkezett: a névsorban az este körüljajgatott főszereplői mellett ott volt a kevésbé ismert Heights és egy felfelé ívelő banda, a While She Sleeps nevű fiatalok is. Ami az Architects nevével összefonódó hírnevet illeti – már ha az ember csak a sajtó szavainak hisz, és bedől a fiatalok rosszul megfogalmazott véleményének –, az a szórakozás, a jó hangulat és az élvezet csúszdáin lecsúszó adrenalinmenet szinonimája. Mivel a szavakat mindig jó élőben is leellenőrizni, a dicséretek szerenádját nekünk is saját magunknak kellett élőben megvizsgálnunk.
Októberre a hőmérséklet már rendesen leesett, Ljubljanát ráadásul elöntötte az őszi eső hideg, szemerkélő előszele, így a Gala kapuja előtt bizony kevés volt a modellkedő üldögélés. A fiatal, nagyra törő „brutálisok” viszont hamar elfoglalták az első harcvonalakat a jól körbevett színpad alatt, amelyre elsőként svájci pontossággal a Heights srácai léptek fel. A Welwyn Garden City-ből érkező kvartett meglehetősen langyos előételt szolgált fel, egy nem elég érthető és nem elég férfias poszt-hardcore-t. Három év működés után a brit tüzérek – akik Underoath-, Comeback Kid-, a már beharangozott Architects- és még ki tudja, milyen kaliberű lövedékekkel tüzelnek – egy kritikusoktól eléggé megdicsért bemutatkozó lemezt is felmutathatnak, ez a Dead Ends. A Sziget legjobbja – legalábbis a brit Metal Hammer zsűrije szerint, amely a négyest a Golden Gods Awards 2012 jelölésével koronázta meg – azonban egy eléggé homályosan szóló konglomerátum, ami férfias HC-nek akar hangzani, de nincs hozzá elég tojása és határozottsága. Ezen a menet közbeni mikrofoncsere sem segített: májusban kirakták a zenekarból Thomas Debaere énekest, a hangszálaiban meglehetősen bízó Alex monty basszusgitáros lett az új frontember, aki viszont minden, csak nem karizmatikus tömegmágnes. A meglehetősen steril fellépés a szokásos felsőtest-bemelegítést hozta, a közönség pedig már az Eye For An Eye alatt belevetette magát egy kissé szlovénosan állott mosh pitbe. Az első ugrálók megrángatták a combjukat, és a „pussy diverek” modorában keresték a ritmikailag megfelelő pillanatot, hogy barátaik fejére vessék magukat. A Heights pedig, Cavalera „zseniális” Soulflyának stílusában, inkább olyan, mintha kettes sebességben, padlógázzal hajtanál az autópályán, miközben a ritmusszekció kitartóan húzza a kéziféket. A posztapokaliptikus kifogások már annyira elkoptak, hogy nem is használnám őket, mégis az előadás, amit a rutinos kocsmatöltelékek – Alex Monty énekkel és basszussal, a zen-fürtös Dean Richardson és a meglehetősen érdektelen Tom Green gitárpárosa – elénk tettek, valahogy nem jutott el hozzám; a nívót pedig a kifejezetten középszerű dobos, Tom Hutton sem emelte meg. A Forget névre hallgató valami, ami az NYHC-garázs sztereotípiáiból táplálkozik, szintén nem segített a lazulásban. Rögtön arra gondoltam, hogy a tömegek lerágott, Hatebreed- és Sick Of It All-másolatokkal végzett mentális megerőszakolását törvényileg tiltani kellene, azzal a megjegyzéssel, hogy a szteroidok helyett itt a vegyszerkoktélba egy kupaknyival több nyugtatót és fájdalomcsillapítót kevertek. A jó ízlés és a tisztesség kedvéért. Ennek ellenére a hatás a ljubljanai népre jócskán a várakozások fölött alakult, gennyes kitörésnek vagy a felháborodás tályogjainak nyoma sem volt. A bemutatkozó lemez címadó dala, a Dead Ends is, bár nagyon dallamos példája az iparosmunka-muzsikának, az élvezetmérő skáláján a kettesnél nem lép feljebb. Az újabb szám, a Stray Rats lenyírt patkánydallamai viszont valamicskét javítottak az ízen, mert a srácok megemelték a zaj, a koszos torzítások és a segélykérő, torokhangú sikolyok adagját. A cockney bullshit az Oceans után, majd az utolsó figyelmeztetéssel, hogy a koncert után lesz idejük dedikálni a lemezeiket és a pólóikat, sőt talán még egy sörre is, a pont az i-re pedig a The Lost And Alone-nal valahogy mégiscsak sikeres pillanatban fullad ki: a napirend első pontjának zárásában.
A folytatás sokkal artikuláltabb lett, és hogy a félórás várakozás megérte az esőben állást, azt rögtön igazolta a sheffieldi While She Sleeps egészen más színpadi jelenléte. Ők a tetovált, újkori metalcore köntöse alatt a brit proletár pesszimizmus és a realista élesség sajátos leheletét hozzák. A This Is the Six és a North Stands For Nothing lemezekkel felvértezve a srácok sikeresen átalakították ősi hatásaikat – Underoath, Refused, Alexisonfire, Comeback Kid és a Slipknot –, dallamosabb alternatív felhangokkal a Foo Fighters stílusában, valamint a modern zene enfant terrible-je, Marilyn Manson nyomán. A While She Sleeps nyitó stampedója tudtunkra adja, hogy a srácok nem akarnak a tartalék keresésével szarakodni, inkább rögtön teljes gőzzel mennek. Sean Long és Mat Wlsha gitárpárosának kiegyensúlyozott csapását szépen megtámogatja Aaran McKenzie éppen megfelelően koszos basszusa és Adam Savage átgondolt metrikája a dobok mögött. Az énekben viszont, a Heightshoz képest, egészen más a történet. Lawrence Taylor talán a Bullet For My Valentine első torkára emlékeztet, de a hosszú hajú, tetovált frontember valójában egy nehézsúlyú, aki az ördögűzés kaotikus táncát átkozottul jó irányba vezeti! Az energikus játék a közönséggel a vad stage divingban és a fiatalok sorozatos fékoldásában térül meg, akiknek a Gala egy cseppet sem volt szűk a libidójuk levezetéséhez. A The North Stands For Nothing az As I Lay Dying receptjeire trippel, az adrenalin, a sípolások, a szépen kivitelezett breakek és a világfájdalom diszharmonikus csomagja pedig a páncélost egy pillanatra még a Deftones irányába is elviszi. Szexi, és egy cseppet sem unalmas! A zongora feszültségét kissé általános módon vezeti be az Our Courage, Our Cancer, ennek ellenére az izzadság literszámra folyik le a színpadról, a While She Sleeps pedig meglehetősen technikailag kifogástalan varázslatot bocsát a szlovén közönségre, amely fogadásból is a tenyerükből eszik. Aztán valami baljós és átkozottul édes! „I put my trust in poison, to teach me how to live. / I put my trust in darkness, to teach me how to see,” dörög a megszállott énekes torka, az Until The Death pedig, mintha Iowa legjobb exportcikke, a Slipknot ujjai alól szőtték volna, bár dallamosabb és slágeresebb adalékokkal, törtet megállíthatatlanul a Metelkovai események kérge felé. Nem a rendszernek való behódolásra! Nem a szolgai alárendelődésre! Nem a fekete jövőre szóló ítéletre! És ez a This Is The Six bemutatkozó lemez vörös fonala, amely arra törekszik, hogy a tömegek meghallják és megértsék. Mivel a zenét, mint mondtam, újabban a szemmel is hallgatják, a prédikálás közben a színpadi mágia sem hiányozhat. Ezt a While She Sleeps birtokolja, ami pedig hiányzik, azt magabiztossággal pótolják, így a tömegek skalpjai csak szaporodnak a srácok övén. A Trophies ezt csak megerősíti, a sheffieldi desszant utolsó három gyöngyszeme után pedig a Reunite című számmal az est egyik igazán kivételes pillanata a nagyok stílusában zárul, a fiatalok pedig a búcsúnál méltóképpen meghajolnak a szlovén közönség, valamint zenei harcostársaik és az est társalkotói előtt.
Hogy közeleg a pillanat, amelyet mindenki várt, azt az átkozottul hosszú hangpróba is bizonyította, ami – ahogy a sztárokhoz illik – az est záróakkordjának halogatásában telt el. A brit metalcore sztárjai, az Architects nyolc év működés és névváltások után – Inharmonic, Couting The Days, végül az eléggé hírhedt név, amely hírnevet és pénzecskét hozott nekik – időt vesznek a felkészülésre, hiszen az egésznek hibátlannak és a fiatalok pénzére méltónak kell lennie, nem? Nehéz volt elhinni, de a srácok csak egy évvel a The Here And Now lemez után képesek voltak előrelépni, és felvenni a Daybreaker lemezt, amely nemcsak a társadalmi-politikai szerepvállalás vizei felé tereli őket, hanem a puszta mulattatókból az új évezred poszt-hardcore-os hírnökeivé válnak. Hogy többek a puszta Bring Me The Horizon-összehasonlításoknál, azt a zenekar hangzása gyökereihez való stilisztikai visszatérés is mutatja, a kissé masszívabb és nehezebb hangzásnak pedig Ljubljanát is meg kellett volna ráznia.
A nyitó intro és az előző lemez egyik legjobb dala, a Day In Day Out máris elárulja, hogy a srácok jól be vannak lőve. Az egyik oldalon áll a gitáros láncszem és a zenekar központi tengelye, Tom Searle, akinek a színpad jobb oldalán hivatalból a zenekar nem teljes jogú koncertfüggeléke, a turnégitáros Josh Middleton felel. A basszus mögött újra bizonyít a rövid időre távol lévő Alex Dean, Tom testvére, Dan pedig uralja a dobfelszerelését. Az ember és a dobhártya közti organikus kötelék mellett technikai segédeszközök, triggerek és sampler-erősítések is játékban vannak, a legsokkolóbb énekesek egyikeként szerzett elsőbbségét pedig kissé rövidebb frizurával védi a sikoltozó énekes, Sam Carter. A gépezet jól megolajozott, a fiatalok pedig már az első refrén előtt transzba esnek, ami – nem tehetek róla – elképesztő, de egyben enyhén gyanús is. Megint csak a főfogás az, ami kibillenti az egyensúlyából az ifjúságot, vagy tényleg a minőség az, ami a kiskorú repülőket a színpadra kényszeríti, ahol dugót csinálnak az emberek tengerébe ugrás előtt? A pózolásból és a fényképezőgépeknek való beállításból ítélve nyilvánvaló volt, hogy az őszinte érzelemkitörés igazsága valahol középen van. Ennek ellenére a zenekar roadie-jának rengeteg dolga akadt: kergethette az álmodozó ficsúrokat, hangolta a gitárokat és kapkodta a majdnem kihúzott kábeleket. A Dethroned a naptár mutatóit 2009-be tolja, a kiszámítható, sikoltozó, már hallott fazekakat püfölő disszonáns kakofónia pedig bizarr táncra mozgatja a tömeget. A sokkal dallamosabb és artikuláltabb Learn To Live mentális összhangba viszi az eseményt, Sam pedig átkozottul ironikusan adja elő sikoltozó mantráját, bár kétlem, hogy meghallották. „Pick yourself back up and learn to live, / Stop caring, stop thinking. / Picked yourself back up and learn to live, /
The grass is greener on the other side, so don’t give up on life. / Never back down, do this for yourself,
You don’t need anyone to get you where you deserve.” És csak most jön el az új lemez népszerűsítésének ideje. A Daybreaker a Daybreak című számmal ljubljanai ősbemutatóját éli. Nagy elmozdulás a múlthoz képest, őszintén szólva, nincs, de az igaz, hogy a srácok alaposan megtanulták az instant megközelítéseket a maximális eredmények eléréséhez. A Follow The Water ebben a dallamos szépségben valahogy lázadó módon emelkedik a puszta kellemesség szintje fölé. A Hollow Crown album valójában afféle felhívás a hangolatlanságra, a hardcore táncosok pedig lélektelen héjakként forognak a színpad széléig. A ljubljanai zombihadat a zenekar tagjai ironikus és cinikus nevetéssel kísérik, ami a gyerekek bandájának szól: a színpadig ugyan eljutottak, de ott megálltak, jóformán fogalmuk sem volt, merre hatoljanak át a levegőn a szünetek között, a Gala bélrendszerébe. Én úgy vélem, a stage diving csak akkor értelmes, ha a bátor ejtőernyős legalább annyi számot ismer, hogy tudja, mikor esztétikus kitárulkozni, és mikor van itt az ideje a színpadra lépésnek – ha megengedek magamnak egy kis szarkasztikus neologizmust … A jól begyakorolt mozdulatok további stampedója (legalábbis a zenekar részéről) a megfelelő pont az i-re való keresésében folytatódik. Ezt nem hozza el sem a Delete, Rewind, sem az egyik-másik embernek még teljesen ismeretlen újdonság, az Outsider Heart, egy kis kerozint viszont a szenvedélyes elégés lángjaira a diszharmonikus „hit”, a Devil’s Island tesz, amely viszont a screamós szögletességével már a hallott üresjáratokat kezdi ismételni, én pedig alig várom a koncert rendes részének végét, a Hollow Crown album záró remekműve, az Early Grave kíséretében. Már csak egy ráadás jön, és ennyi, mondják a jól értesült források. A Daybreaker album sokat emlegetett nyitódala, a These Colors Don’t Run után a szigeti csodagyerekek lovassága dölyfösen elköszön a szlovén közönségtől, és továbbáll európai útjára. Az ember megállapíthatná, hogy a brit fiatal reménységek lemezlistáján mára már öt album van, és valószínűleg átkozottul jó oka van annak, hogy az Architects ilyen könnyen lemond a Nightmare lemez pillanatairól, vagy a 2007-ben kiadott folytatásról, a Ruin lemezről. Nomen est omen, ezért Ljubljanának valószínűleg tartogattak valami jót, tenném hozzá, ha egy kicsit rosszmájú lehetek …
Az állott izzadságszagból és az endorfinfelhőkből ítélve az este kétségkívül sikeres volt, én viszont hangsúlyoznám, hogy nagy kiugrásokat nem láttunk és nem hallottunk, jó formális core-mulatságban viszont részünk volt, ami sokaknak valójában elég is volt. Valami nagy építészeti remekművet nem hozott sem az est zászlóvivője, sem a korábbi színpadostromlók – talán a While She Sleeps kivételével, akik nem tudom, miért, hogyan és mikor, de sikeresen belerondítottak a lelkembe, az extrém szórakoztatás foltját pedig nem tudom olyan könnyen és gyorsan kimosni az agyamból. Az est koreográfiája szintén a várakozások fölött alakult, mert a szlovén brutálisok virágzata merész ugrásaival fel tudta dobni az estét, és be tudta sorolni a „kibaszott bulik az évben” rovatba, a saját fenntartásaimat viszont inkább nem ismételném, mert annak nem lenne értelme. Mindenesetre az est sikeres volt, és sokan könnyes szemmel fogják bánni, hogy kihagyták három évvel ezelőtt az egyik legjobb közelítését az eseménynek, azzal a különbséggel, hogy a szélsőségek zászlaját ezúttal csak a jól képzett, átkozottul megolajozott és esztétikailag kidolgozott fiatalok szigeti hadosztálya védte a metalcore skizofrén garázsából. A kölykök skalpjai tehát Európában maradnak, Dihurči pedig tiszta szívvel-lélekkel kipipálhatják az idei átlag feletti koncertek listáján még egy nevet!
Setlist
HEIGHTS:
- Eye For An Eye
- Forget
- These Streets
- Dead Ends
- Stray Rats
- Oceans
- The Lost And Alone
WHILE SHE SLEEPS:
- Intro
- Dead Behind The Eyes
- The North Stands For Nothing
- Our Courage, Our Cancer
- Until The Death
- This Is The Six
- Trophies
- Crows
- Seven Hills
- Reunite
ARCHITECTS:
- Behind The Throne Intro
- Day In Day Out
- Dethroned
- Learn To Live
- Daybreak
- Follow The Water
- Even If You Win, You’re Stil A Rat
- Numbers Count For Nothing
- Delete, Rewind
- Outsider Heart
- Devil’s Island
- Early Grave
RÁADÁS:
- These Colors Don’t Run
Képgaléria

































