Előadó: Moby
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 71:39
Értékelés: 3.5/5
Moby szorgalmas fiú. Húsz éve aktív kiadványokkal, így idén már a tizedik stúdióalbumát adja ki. A „Destroyed” Moby saját elmondása szerint főleg éjszaka készült. Állítólag a „szegény” Moby az utolsó turné alatt álmatlanságtól (inszomnia) „szenvedett”, így a nap legkülönösebb óráiban (értsd: „az éjszakának megvan a maga ereje”) születtek az új dalok. Végül is ilyenkor nem is tudni, áldás ez vagy átok.
Az új album összhangzását tekintve Moby a „Wait For Me” irányvonalán marad, a lemezen pedig tizenöt dal és közel 72 perc zene kapott helyet. Az egész kétélűnek tűnhet, de próbáljunk meg közel kerülni a művész elméjéhez és zenei felfogásához. Sötét elektronika. Semmi új, vagy inkább visszatérés a sötétbe, ahonnan Moby valójában a színtéren felbukkant. Képzeljétek el: egy nagyváros szállodai szobája, benne Moby, aki a koncert után pihenni készül. Kéznél a gitár, és ha van, egy kis Casio zsebjáték is. Mindenki alszik, csak Moby nem. Odakint neonfények villognak a reklámfeliratokon, az utcai világítás Moby egyetlen barátja, aki nem ismeri az álmot, a magányos férfi pedig mindezt a húszadik (plusz) emeletről figyeli a hatalmas ablakon át. Átvillan egy ötlet, aztán még kettő, sőt három… Kezébe veszi a kéznél lévő hangszert, énekel, dúdol egy dallamvonalat, és az egészet felveszi a mobiltelefonjára. Nagyjából így születtek meg a „Destroyed” új dalainak elnagyolt vázlatai. A 72 percbe zárt hangulat valóban igazi ambient kaland: sodródás az éjszaka uralmának ölelésében, tipikus transzcendentálisan cerebrális elragadtatottság, amelyet Moby mára már alaposan bevált művészi eszköztára határoz meg. Az „éjszakai villanások” közül kiemelkedik a nagyszerű Sevastopol, az album ambient csúcspontja..
Az az érzésed támad, hogy ezúttal nem igazi stúdióalbumról van szó, hanem ihletett demófelvételek gyűjteményéről, amelyek hirtelen, alkalomszerűen, minden magamutogatás nélkül, a spontaneitás fényében születtek, a művész aktuális lelkiállapota, ihlete és a „kikapcsolódás” iránti fogékonysága hajtotta őket. Az ambient marad csak, ha az ember egyedül kezeli a keverőpult gombjait és a stúdió hangszereit. Mellé meghívsz három bevált női énekest, magad is felénekelsz néhány vokált, amiket aztán közérthetően beépítesz a dalok szövetébe, hogy azok is többé-kevésbé a programozás hangmintáivá váljanak. Az éjszaka ezúttal messzire vitte Mobyt. A fejlődést követve érezhető, hogy néhány dal „elhúzott”, és nem nagyon tér el az alapvető vezérmotívumtól, amelyre a hangzáshurkok épülnek. Ilyen például az album vége előtti Lacrimae, amelyet nyolc percre nyújtottak, de öt hangnál hosszabb sort nem tud felmutatni. Pedig kivételes fejlődési lehetőség lenne benne a további mozgalmasságra, amiből Moby egy kicsit több részletező munkával sokkal többet hozhatott volna ki. Hasonló érzések törnek rám a Victoria Lucas és a The Violent Bear It Away hallgatása közben is. Az ambient finoman fokozatos hullámzása és az egyes elektronikus hangminták összeolvadása ellenére az alapmotívum rögzített formát tart, és nem változik. Ezért olyan érzés, mintha néhány dalt jóval korábban is le lehetne zárni, mint ahogy véget érnek. Ezt elsősorban az alapvető vezérmotívumok sok ismétlése sugallja. Persze ez az érzés elmúlik, ha az albumot hosszú éjszakai autóúton hallgatod. Kiválóan esik. Csak a fűtést ne kapcsoljátok be, nehogy az így keletkező fülledt hőség vezetés közben mély álomba lőjön titeket.
Tekintve, hogy Moby amerikai zenész, kifejezésmódjában meglepően hozzáférhető az igényesebb európai fülek számára. Zenéje ugyanis gyakran idézi azokat a hangulatokat, amelyeket markáns műveikkel a maguk idejében az elektronikus zene úttörői közvetítettek: a Kraftwerk (kiterjeszthetem a kérdést a krautrockra is), Jean Michel Jarre, Brian Eno, a Depeche Mode, a New Order,… A Blue Moon dal kellemesen kacérkodik a távoli múlt „shoegaze” mozgalmának arculatával és munkásságával. Ott van a The Day, amely egyes irányvonalait azzal a megragadott hangtájjal rokonítja, amely hatásosan veszi körül Moby „elidegenedetten komor” énekét, olyan hangtájjal, amilyet annak idején a gitárzseni és úttörő Robert Fripp (King Crimson) épített, főleg ha felidézzük az érintését David Bowie „Heroes” és „Scary Monsters” albumának egyes részein. Röviden: mindez Európában született. Moby pedig már régen bebizonyította, hogy nem csupán kereskedelmi divatjelenség, hanem kifinomult zenei művész, aki kézzelfogható és megfogható, kalandvágyó, mások másolásától teljesen mentes és kifejezésmódjában független alkotásokat kínál.
Az éjszakai „Destroyed” nem Moby alkotói pályájának csúcsa, és nem tartozik a legmarkánsabb munkái közé sem, mégis sikeresen megmutat néhány olyan elképzelést, amelyet a zenész eddig nem valósított meg. Jólesik a lazasága, a magamutogatás hiánya, az, hogy nem erőlteti a kötelező slágert. Ugyanakkor ennyi nagy ellazultság mellett megmarad az érzés, hogy ha Moby egy kicsit jobban elmélyed, és az alapformákat mozgalmasabb, dinamikusabb szerkezetekké csiszolja, az elektronikus mesterségében sokkal többet hozhatott volna ki. Innen adódik a logikus következtetés, hogy az album az alapvető demófelvételek elkészülte után nagyon gyorsan született. Tartsd hát észben, hogy ezt az albumot éjszaka érdemes hallgatni, a megragadott érzések által közvetített prédikációban ilyenkor éri el a legnagyobb hatást és intenzitást. Persze semmiféle kiugrás Moby életművében, de testhezálló mindazoknak, akik eddig is lelkesen követték a zenéjét.
Felállás
Moby – programozás, gitár, billentyűk, ének, basszusgitár, dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Emily Zuzik – ének a 4. dalban
Inyang Bassey – ének az 5., 8. és 11. dalban
Joy Malcolm – ének a 7. dalban
Anna Maria Friman – ének a 12. dalban
Produkció
Moby
Számlista
1. The Broken Places (4:10)
2. Be The One (3:29)
3. Sevastopol (4:21)
4. The Low Hum (4:13)
5. Rockets (4:47)
6. The Day (4:32)
7. Lie Down in Darkness (4:26)
8. Victoria Lucas (5:55)
9. After (5:30)
10. Blue Moon (3:31)
11. The Right Thing (4:26)
12. Stella Maris (5:14)
13. The Violent Bear It Away (6:50)
14. Lacrimae (8:05)
15. When You Are Old (2:19)
