Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1992
Értékelés: 2.5/5
A „Destination” – akárcsak a szintivel megspékelt, de minőségibb elődje, a „Ra” (1988) – a zenekar főnöke, vagyis Frank Bornemann gitáros-énekes és Michael Gerlach billentyűs együttműködésének gyümölcse volt. Ők ketten voltak a csapat egyedüli hivatalos tagjai ebben a viszonylag nehéz időszakban, amikor ennek a legendás német progresszív rockzenekarnak krónikusan kezdtek elfogyni az ötletei a további hangzásbeli irányt illetően. Két dalban, a „Silent Revolution” és a „Racing Shadows” esetében vendégként feltűnt a régi motoros basszusgitáros, Klaus-Peter Matziol is, aki nem sokkal az album megjelenése után rendes tagként is visszatért – ami amúgy is szinte elkerülhetetlen volt. A többi basszusmenetet a feltűnően kevésbé tehetséges Detlev Goy és Helge Engelke játszotta fel, a dobok mögé pedig egy rövid életű dobgép-kísérlet után vendégként Nico Baretta ült be. Az album célja az volt, hogy némi újjászületést hozzon a már jócskán berozsdásodott prog-legendák hangzásába, de ez sajnos nem sikerült úgy, ahogy remélték. Az Eloy egyszerűen mindig is zenekarként működött a legjobban, nem pedig alkalmi vendégekkel kiegészített duóként.
Frank ugyan ehhez az albumhoz is tartogatott pár jó és friss ötletet, például Lenny MacDowell fuvolájának bevonását a „Call Of The Wild” és a „Destination” című dalba – fuvolát az Eloy lemezein a időtlen idők óta, az „Inside” (1973) óta nem lehetett hallani –, valamint a zárógyöngyszem, a „Jeanne d’Arc” énekkarát. A megvalósítás azonban sajnos nem lett igazán sikeres, és a dalok többsége meglehetősen halvány benyomást hagy, mintha Franknek elfogyott volna a fantáziája az aranzsmák nagy részének megírásakor. Az albumról kiált a hiánya annak a hagyományos Eloy-féle space rock kalandvágynak, amely az egyedi hangulatával képes volt a hallgatót „távoli galaxisokba” röpíteni. A szimfonikus elemek meglehetősen szégyenlősek a heavy rockos pillanatok javára, főleg pedig hiányzik a nagyobb ritmikai változatosság, bár a második felében ez valamelyest javul.
A hangszeresek közül szokás szerint, és ahogy várni lehetett, Frank bizonyul a legjobbnak. A gitáros különlegességei viszont itt többnyire inkább a hard rockos riffelés felé tolódnak el, nem pedig a zenekar fénykorára jellemző hosszabb, ambientes space rock szólók irányába. Kétélű fegyver volt (szokás szerint) az éneke is. Már a „Ra” lemezen elkezdett Jon Anderson (Yes) vagy Les Holroyd (BJH) stílusában falsettben énekelni, itt pedig ezt még tovább fokozta, az eredmények viszont nem mindig voltak lenyűgözők. Egyfelől így sikerült leplezni az erős német akcentusát, amelyet a kritikusok az Eloy múltjában a zenekar fő hibájaként szoktak felróni, másfelől viszont emiatt egyes dalok nem érik el azt a hatást, amit elérhetnének, mert néhány aranzsmában egyszerűen nem találja a helyét ebben az új énekesi szerepben.
A dalok többsége az elején sokat ígér, de a végére általában elmarad a várt szinttől, és vagy a félresikerült ötletek áradatában, vagy az ismétlődésben olvad fel. Az albumot a szolid hard rockos „Call Of The Wild” nyitja. Ezt egy hullámzúgásra emlékeztető, szintetizátoros ambient bevezető jellemzi, aztán betör egy nagyon jó gitárriff és a falsett ének, amely a fő dallamot adja. MacDowell fuvolája némi folkos játékosságot ad a dalnak, a szintik hangzása pedig egy csipetnyi szükséges space rockos misztikát. A ritmusvonal sajnos elég alapszintű, így a szám igen hamar ismétlődővé válik. A „Racing Shadows” rövidebb hangszeres bevezetőt kapott, lüktető Matziol-basszussal (a minőségbeli különbség az album másik két basszusgitárosához képest érezhető) és ambient billentyűmintákkal. Frank falsett éneke – amelyhez a billentyűs aranzsmák itt egyszerűen nem illenek – beúszik egy fokozódó, mégis ismétlődő ritmusba. A hangulat sehogy sem tud úgy kibontakozni, ahogy kibontakozhatna, mert a dobok túlságosan steril hangzásúak. Az összképet csak Frank kiváló gitárszólója javítja valamelyest, amely egy pillanatra felidézi a zenekar aranykorát.
Ezután jön a címadó „Destination”, amely meglehetősen nagy bukta és szép példája a krónikus fantáziahiánynak a dalszerzésben. Egy unalmas, steril dobgépes bevezető után, amelyet falsett ének és időnként kórusvokál kísér, a szám szintimintákon át egy olyan részbe vált, amelyben igazi, de semmivel sem kevésbé ismétlődő dobok szólnak. Közben fuvolamorzsák is felbukkannak, amelyek csak a záró szólóban érvényesülnek igazán – ez a szám egyik kevés jó tulajdonsága. A falsett itt sem ér el megfelelő mélységet, és végül az egész rettentően unalmasra sikerül. Jóval sikeresebb a „Prisoner in Mind”, amelynek hatalmas, heavy rockos gitárriffje és tüzes dobátmenetei szinte a heavy metal határára repítik. Ez annak is köszönhető, hogy Frank hangja újra jobban hasonlít önmagára, és hogy a szám a főriffen keresztül megőrzi azt a drámaiságot, amelyből amúgy oly kevés jut erre az albumra. Kicsit ironikus, hogy az album jobb dalai azok, amelyeknek határozott heavy rock jellegük van, nem pedig azok, amelyek a hagyományos Eloy-féle prog rock elemekkel kacérkodnak.
Ezt ismét megerősíti a nagyfeszültségű „Silent Revolution”, amely talán az album legjobb száma. Egy ambient bevezető után fűrészelő gitárriffelés és dupla lábdobos ritmusvonal tör be, amilyen a legtöbb német heavy/power metal zenekarra jellemző, és ez a dalt egy szempillantás alatt az Eloy történetének legkeményebb számai közé emeli. Frank éneke itt elég energikus ahhoz, hogy ennek a felhevült szerzeménynek a nagy kinetikus lendülete semmiképp se lankadjon. Lenyűgöznek a váratlan átmenetek és a minőségi gitáros és billentyűs pillanatok is. A gyerekkórus belépésével, amely a drámai dobátmenetek és Frank éneke között hullámzik, a szám teljesen más szintre lép. A „Fire And Ice” az album egyik jobb darabja, talán a leginkább hasonlít a hagyományos Eloy-hangzásra, mert az ének, az ütős gitárpasszázsok, a tüzes dobátmenetek és az ambient billentyűs futamok aránya megfelelő egyensúlyban van. A dal minőségéhez a kiváló gitárszóló is hozzátesz. Az „Eclipse Of Mankind” az első részében, ahol a magas fokú ambientség és a kifinomult billentyűs és gitáros futamok dominálnak, sokat ígér, de a végén sajnos nem sül el olyan jól, mint ahogy elsülhetett volna, bár a záró „síró” gitárszóló irigylésre méltó ambient szintre emeli. Bár nem sikerül elérnie azt az igazi Eloy-féle space rock varázst, amellyel láthatóan kacérkodik, mégis tisztességes darab az album néhány meglehetősen félresikerült kísérlete mellett.
Az ambiciózus záró szimfonikus eposz, a „Jeanne d’Arc”, amely a francia nemzeti hősnő, az orléans-i szűz megpróbáltatásairól és szomorú végéről szól, minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy az album legjobb száma legyen – nem hiányoznak belőle a fenséges pillanatok –, de sajnos túlságosan belebonyolódik a különféle zenei stílusok valamiféle kásájába, ami kissé elfojtja az energikus és feszült hangulatot, amit egy olyan prog rock eposztól várunk, amely az emberi történelem egyik legismertebb és legtragikusabb női alakjának életéből merít ihletet. A nyugodt, szinte pásztori akusztikusgitáros bevezető és a titokzatos ének után hirtelen betör egy női énekkar, amely gondoskodik az epikus drámaiságról. Ehhez hozzájárulnak még a szolid zenekari aranzsmák és a templomi harangok hangjai is. Nem sokkal később egy időre az egész ismét teljesen lecsendesedik, ahelyett hogy tovább fokozná a drámát és az energiát. A következő pillanatban menetelő katonai ritmus csap be, amely az akusztikus gitár és a zenekari aranzsmák hangjai mellett a kompozíció legjobb részébe csap át. Dicséretet érdemelnek a pompás többszólamú refrének is, amelyek kissé a német power metal zenekarokat idézik. Végül ez a második részben tapasztalható érezhető hangulatvesztés ellenére is jó kísérlet a régi szimfonikus fenséghez való visszatérésre, bár – ahogy már mondtam – néhány kicsit másmilyen aranzsmával akár Eloy-klasszikus is lehetett volna.
A „Destination” a megszokott Eloy-mércével mérve meglehetősen átlagos album volt, amelyből hiányzik az a hagyományos Eloy-varázs, amellyel a zenekar régen könnyedén elröpítette a hallgatót egy spirituális időutazásra térben és időben. Ilyen formában nem érdemel szélesebb figyelmet a progresszív (space) rock rajongóinak többségétől. Igazságtalan lennék vele, ha a zenekar legrosszabb albumának nevezném, hiszen a dalok többsége igen jól hallgatható, néhány szokatlan ötlet (a fuvola, a kórusvokálok) rendben van, és még mindig több benne a jó pillanat, mint a rossz, nem beszélve a Bornemann–Gerlach duó hangszeres megoldásairól, akik szokás szerint végig magas színvonalat nyújtanak. Az album azonban semmiképp sem kerülheti el, hogy a legkevésbé ihletett munkaként maradjon meg a zenekar történetében, és hogy hiányoznak róla az igazi Eloy-mesterművek, amelyek ezoterikusságukkal vagy drámaiságukkal libabőrössé tehetnék a hallgatót. A hűséges Eloy-rajongókon kívül tehát nem lesz semmi tragédia, ha a prog-gurmandok többsége elsiklik ez felett a félmunka felett.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Michael Gerlach – billentyűk
VENDÉGZENÉSZEK:
Nico Baretta – dobok
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár (2-5)
Hege Engelke – basszusgitár (3-4), ritmusgitár (4), akusztikus gitár (6)
Detlev Goy – basszusgitár (1-6-8)
Lenny MacDowell – fuvola (1-3)
Kai Steffen – szólógitár (5)
Peter Chrastina – kórusaranzsmák
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Call Of The Wild (6:49)
2. Racing Shadows (7:11)
3. Destination (7:41)
4. Prisoner Of The Mind (4:26)
5. Silent Revolution (7:55)
6. Fire And Ice (5:10)
7. Eclipse Of Mankind (6:29)
8. Jeanne d’Arc (7:36)
Az album hossza: 53:36
