Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Judas Priest
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2001
Játékidő: 78:43
Értékelés: 3/5
„Demolition” a 2001-es metalszíntér egyik legellentmondásosabb albuma. Azért vitatott, mert az eredmény a közönség szemében nem felelt meg az elvárásoknak. De ez mindazok baja, akik még mindig egy új „Painkiller”ben (1990) vagy „Defenders Of The Faith”ben (1984) reménykedtek, velem együtt. A „Turbo” (1986) mellett a „Demolition” a zenekar második ilyen albuma, amely tele van vakmerő zenei kísérletekkel. Önálló történet, és fantasztikus módon ötvözi a zenekar múltjának és jelenének szellemét, amelyet a Judas Priest végig jó adag futurisztikus hanggal fűszerez. A „Demolition” a zenekar újabb kiváló lemeze, minden szempontból más, kihívó, friss és teljesen egyedi. Akik ismernek, azt fogják mondani, hogy nálam rendesen kocsonyásodik az agy, hiszen az album megjelenése után közvetlenül annyira sokkolt, hogy hallani sem akartam róla. De ez az én fejem szüleménye volt, az én bajom. A Judas Priest ismét bebizonyította, hogy fütyül a trendekre, és mindenféle korlát nélkül, szabadon rakja le az asztalra a valóban különleges lemezeket, hangzásban és stílusban egyaránt, miközben hű marad az alapvető acélos tartásához, amely a metal legnagyobbjai közé repítette őket.
Az album a Machine Mannel nyit, ez tulajdonképpen az egyetlen gyorsabb szám, mert a „Demolition” többnyire közepes tempójú dalokat kínál.. Ami a Machine Manben azonnal meglep, az a produkció. A szám dobbetéttel indul, ez a Priestnél nem újdonság, hiszen például a Painkiller és a Sinner klasszikusok is így kezdődnek. A dupla lábgép, amely az elején még hallható, később belefullad a mérgező gitárriffelésbe, ami egyenesen gonoszul szól. A gitárok éles, acélos, sziszegő hangja nincs előtérbe tolva, a középpontban Ripper éneke áll, és érdekes módon Scott „snare drive”-ja, amely a levágott mélyek miatt nagyon „lapos” (flat), monoton hangzású, és el tudja uncsitani az embert, mert tulajdonképpen úgy szól, mint egy lyukasztógép. A ritmus ugyanis ebben a számban végig ugyanaz. Ugyanakkor rengeteg hely jutott a hangzásban Ian Hill basszusgitárjának zakatolásának. A basszusgitár zengő, mély hangja teljes erővel zúg, és a produkcióban végig jól kivehető, ami rendkívüli kontrasztot visz a dalokba, különösen a közepes tempójúakba.
A „Demolition” nem tud olyan extrém hangzást felmutatni, mint a „Jugulator” (1997). A Judas Priest az új albumon ismét kacérkodott a hetvenes és nyolcvanas évekkel, és ehhez modern, groove-os hangzásokat adott friss dizájnnal. Aki ismeri Glenn Tipton „Baptism Of Fire” szólóalbumát, az már lassan sejtheti, miről lesz szó. A „Demolition” producere is Glenn Tipton volt, az az ember, aki a zenekarban láthatóan a legjobban ért a megcsontosodott riffformák modern „kicsavarásához”, és az új, izgalmas hangzásvilágok kitalálásához, amelyek szinte már nem is „Manson-félék”.
A K.K. Downing és Glenn Tipton által közösen szerzett dalokban van a legtöbb klasszikus Judas Priest-elem, abban az értelemben, hogy ezek dominálnak bennük. Ilyen a One On One, a Hell Is Home, a Close To You, a Bloodsuckers és a Lost And Found. A nehézsúlyú One On One például alapjában véve klasszikus felépítésű dal, de a hangzásbeli köntöse izgalmas new age hangzásokat kínál, és ez a „Halford-korszak” rajongóinak semmiképp sem fekszik. Ebből a sminkből pedig végig bőven jut: hol egy kicsit több, hol egy kicsit kevesebb, de teljesen elkerülni nem tudjuk. Rendkívül érdekes keveréke a régi „klasszikus” hangzásnak és a new ages fogásoknak az In Between. Mellette hasonlóan érdekes kísérlet a Jekyll And Hyde, a Devil Digger, a Subterfuge, a Cyberface és a záró Metal Messiah is, amelyek ezért a többi anyaghoz képest különösen groove-osak.
A zenekar klasszikus fogásai azonban az album minden dalából átsütnek. A „Demolition” tehát ismét sokkal több dallamot kínál, mint a „Jugulator”. A lemez dinamikája folyamatosan hullámzik, mert a dalok ízlésesen vegyítik a stílusokat. A groove-os In Between után például tiszta „eighties riffing” támadás következik a Feed On Me-vel, de lám-lám, a középső instrumentális betétje is hordoz egy kis szeletet az újdonság kipróbálásából.
„Ripper” a „Jugulator”hoz képest még többet énekel. Változatosan énekel. A kívánt hangulatok megidézése a dalokban az ő segítségével maradéktalanul sikerült. „Ripper” a versszakokban végig a helyén van. A szöveg és a zene remekül kiegészíti egymást. Valójában a zenekar kifejezésmódjában kettős, egymást kölcsönösen erősítő hatást érnek el. Felejtsétek hát el Halford stílusát, bár „Ripper” gond nélkül képes megidézni. Meg is idézi, de csak ott, ahol egy adott hangulat eléréséhez tényleg szükség van rá (a Metal Messiah és a Bloodskuckers refrénje, a Hell Is Home extra sikolyai). Amit „Ripper” kínál, az szigorúan az ő személyes kifejezésmódja, és ez volt a többi tag kívánsága is, hogy „Ripper” megszabaduljon a bilincsektől, amelyek esetleg az elődje árnyékához kötik. „Ripper” a „Demolition”on is a Judas Priest énekese, és minden patetikus kitörés meg Halford utáni sírás csupán az idő és az energia pazarlása, és tulajdonképpen puszta vakítás, amely csak szűkíti az ember elméjének nyitottságát az újdonságokra.
A Judas Priestről viszont tudjuk, miből gyúrták őket. Soha nem néztek hátra, ezért a „Demolition”tól ne várjatok semmiféle klasszikust a szó 100%-os értelmében. Ehhez a legközelebb a fantasztikus Lost And Found ballada áll, ez valóban a hetvenes évek Judas Priestjét eleveníti fel, de nem a hangzásával, ugyanis az még akkor is modern, élőn acélossá edzett, amikor csupasz akusztika van benne. Nem nehéz tehát kitalálni, hogy a dalok sok arcot viselnek. Bennük, akárcsak az egész lemezen, a szólók és a háromszólamú harmóniák elvesztették elsőbbségüket, a modern Judas Priest az új arculatát kizárólag a masszív atmoszféra megteremtésére építi, amelyet kifejező riffeléssel, a nyers, eleven kompresszoros hangzás felturbózásával, a groove-os basszusvonalon, a végig középpontban álló, változatos „Ripper”-énekkel és Scott kontrasztos dobolásával ér el. Mindezeket az alapelemeket remekül megfűszerezték modernül eltorzított hangbetétekkel, amelyek nélkül elképzelhetetlen az a különleges atmoszféra, amelyet a „Demolition” megteremt.
Hoppá, még egy kis figyelmeztetés. Európában a „Demolition” megjelent fekete digipack kiadásban is, két bónuszdallal, logós matricával és a zenekar pengetőjével. A két bónuszdal egy igazi megvadult löket, a Rapid Fire a maximálisan sistergő „Ripper”rel, valamint a Green Manalishi (With The Two Pronged Crown), amelyet a Judas Priest lassabb tempóban nyom le, mint ahogy megszoktuk a dal többi hivatalosan kiadott verziójából. Élvezzétek Ripper kompromisszumok nélküli üvöltését!
A „Demolition” a hangzásbeli mélység rendkívüli kontrasztjaival teli lemez, amely művészien áramlik végig az új és átkozottul eleven produkció kidolgozott, friss fogásainak minden elemén. A Judas Priest a helyes úton marad, és a „Demolition” ezt igazolja. A hagyomány egyesítése új, friss, kreatív ötletekkel. A Judas Priest ezért ezúttal is fiatalosnak és sokkolónak, izgalmasnak és provokatívnak hat, ami mindig is az alapvető motivációjuk volt.
Felállás
Tim „Ripper” Owens – ének
Glenn Tipton – gitár
K.K. Downing – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dobok
Produkció
Glenn Tipton
Számok listája
1. Machine Man
2. One On One
3. Hell Is Home
4. Jekyll And Hyde
5. Close To You
6. Devil Digger
7. Bloodsuckers
8. In Between
9. Feed On Me
10. Subterfuge
11. Lost And Found
12. Cyberface
13. Metal Messiah
BÓNUSZDALOK A KÜLÖNLEGES KIADÁSON:
*14. Rapid Fire
*15. The Green Manalishi (With The Two Pronged Crown)
*újra felvéve stúdióban, „Ripper” énekével
Az album játékideje: 78:47
