Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Harvest Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 44:34
Értékelés: 4/5
A „Deep Purple” némileg szerencsétlenül elnevezett harmadik stúdióalbuma volt a brit hard rock-óriás Deep Purple-nek, egyben az eredeti felállás utolsó lemeze is, amelyet a legendás banda hívei Mark I néven emlegetnek. A Deep Purple fennállásának első évében a két első stúdióalbummal, valamint a „Hush” és a „Kentucky Woman” slágersingle-lel fényes nevet szerzett magának az amerikai földön, miközben a hazai, brit pályán még mindig szinte teljesen ismeretlen számkivetett volt. Ez késztette a legendás billentyűst, Jon Lordot arra a egyik interjúban tett kijelentésre is, hogy ők az egyetlen skizofrén brit zenekar: az Egyesült Államokban összehasonlíthatatlanul népszerűbbek, mint otthon, ahol minden fellépésen aprópénzért játszanak, és az amerikai közönség előtti koncertekhez képest nagy anyagi veszteséget könyvelnek el. Az igényes és elkényeztetett hazai közönséget egyszerűen nem nyűgözte le a két sikerszám (mindkettő másoktól átvett feldolgozás), és a progresszív rock robbanása közepette sokkal izgalmasabbat, kalandosabbat és frissebbet követelt.
Elhatározták, hogy gyökeresen változtatniuk kell a dalszerzői és hangszerelési megközelítésükön, így a Deep Purple a harmadik albumán keményebb hangzás felé fordult. Ezt mindenekelőtt a minden hájjal megkent gitáros, Ritchie Blackmore szorgalmazta, Lord és a dobos Ian Paice határozott támogatásával. A másik oldalon ott volt a bársonyos hangú énekes, Rod Evans és a basszusgitáros Nick Simper, akiknek nem tetszett az új irány, sőt igazából fel sem készültek rá – ez a „Deep Purple” legtöbb szerzeményén érezhető is –, így a napjaik a bandában meg voltak számlálva.
A keményebb hangzás, a jóval sötétebb általános hangulat és az elektromos gitáron teljes erővel kibontakozó Blackmore ellenére a „Deep Purple” az egyes szerzemények alapján összességében még mindig inkább progresszív rocknak hangzott, mint kemény rocknak, elsősorban Lord hosszú lélegzetű Hammond-orgonás remekei és kiágazó klasszicizáló hangszerelései miatt. Paice a szokásos módon elképesztő volt a dobfelszerelés mögött, Simper pedig egy év alatt érezhetően fejlődött basszusgitárosként. A feldolgozások – Donovan pszichedelikus folk rock sztenderdje, a „Lalena” adaptációját kivéve – gyakorlatilag eltűntek, az egyes hangszerelések pedig még összetettebbé váltak, hiszen a két korábbi stúdiólemezhez képest sokkal mélyebb dalszerzői ihlet munkált bennük.
A durvább és sötétebb hangzásról már a nyitó „Chasing Shadows” is szépen tanúskodik, amely mércét állít a későbbi, kísérletezős hangulatú Deep Purple-nyitószámoknak. Ezen a kísérletező darabon sámánisztikus színezetű Paice-féle dobháttér hallható, miközben Evans bársonyos énekstílusával bőséges adag dallamosságot ad hozzá. Ezúttal Simper groove-os basszusvonala is jól hallható, Blackmore pedig a kezdeti visszafogottság után élvezetes gitárszólóban oldódik fel. A végén pedig Lord is szaftosan kibontakozik a Hammondokon.
A „Blind” szintén kísérletező hangulatú mű, amely szakrális orgonafutamaival és érdes gitármotívumaival sötétebben szól, mint bármi, amit az előző két albumon alkottak, miközben Evans éneke egy boldogtalan szerelemről szóló szöveg meggyőző előadása közben vigasztalhatatlan melankóliával teli. Ritchie ezúttal wah-wah effektet is használ a szólója során, a háttérben pedig mogorván szóló basszusmenetek támogatják. A hangszeres zárlat kissé fekete-fehér horrorfilmek aláfestő zenéjére emlékeztet. A „Lalena”, amely Donovan eredetijében pszichedelikus folk rock-ballada, melankolikus hangulatot áraszt, és Evans remek énekteljesítményét hallhatjuk benne, ami az egyik legjobb a rövid, de érdekes énekesi pályáján. A szívszorító éneklést vigasztalhatatlan orgonahangszerelések és nosztalgikus akusztikus gitárakkordok kísérik, ami együtt valóban varázslatos atmoszférát teremt.
A „Fault Line/The Painter” szvit az újrakiadott CD-változaton két részre volt osztva, ami szerencsére nem befolyásolja hatalmas, viharos atmoszférájának intenzitását. A „Fault Line” a progresszív rockos hangszeres felvezető rész, intrónak is lehetne nevezni, ahol Blackmore egy rövidebb gitárszólóval kiereszti a gőzt, a „The Painter” pedig kiváló, fejjel és lábbal bíró dal, amelyben leginkább Ritchie ördögi gitárriffelése nyűgöz le, meg egy újabb gasztronómiai szóló, amelytől ma is megnyalja a tíz ujját minden gitáros gourmand. Az egész albumon érezni, hogy a fekete ruhás férfi sokkal nagyobb szerepet kezdett vállalni a hangzáskollázsban, mint az előző két stúdióalbumon, ahol a hangszeres kezdeményezést gyakran Lord Hammondjaira hagyta. Persze a legendás billentyűs is megenged magának egy tekintélyes szólóorgonás kalandozást, amely tovább mélyíti ennek a remek műnek a kísérletező jellegét.
A „Why Didn’t Rosemary?” az első a két „Deep Purple” sztenderd közül, amely klasszikus státuszt érdemelt ki, elsősorban azért, mert az egész már a klasszikus kemény rockos stílusuk felé húz. A dallamos központi szerkezet Blackmore temperamentumos, bluesos fűszerezésű gitárriffjén nyugszik, miközben Evans arrogáns énekteljesítményt ad elő, Lord pedig lelkesen rakja le a csillogó orgonatextúrákat. A fekete ruhás férfi ismét elvarázsol egy blues-os gitárszólóval, amelynek közepén „megnyílik az ég és a föld”, Paice pedig vad dobkörökkel nyűgöz le. A fekete humorú szöveget a Rosemary gyermeke című film megnézése ihlette, és egy nem kívánt terhességről szól, amely a fogamzásgátló tabletta elutasításának következménye.
A kiváló pszichedelikus–kemény rockos hibrid, a „Bird Has Flown”, amelynek főénekében már el lehetne képzelni Evans utódját, Ian Gillant, a következő Purple-örökzöld, ahol a nyers gitárriff, a groove-os basszusvonal és a teltházas orgonafűszerezés ragad magával. Mindezt kiágazó és masszív dobátvezetések támasztják alá. Evans éneke ezúttal a legsötétebb és legnyersebb, amennyire puha, bársonyos hangja csak engedte. Éppen ez az énekbeli korlát vezetett a távozásához.
A záró, szuperkomplex, 12 perces progresszív rock-szvit, az „April”, amelyben nagyvonalú zenekari hangszereléssel Lord maestro uralkodik, a Deep Purple (eddigi) történetének leghosszabb és talán legambiciózusabb stúdiómunkája. Az első két szakasz hangszeres, a harmadik pedig az album legtöbb korábbi darabjának szellemében íródott kemény rockos szerzemény. Ritchie itt pásztorias akusztikus gitárakkordok birodalmában találja magát, miközben elektromos gitáron monumentális szólót sző. Lord orgonás orgiája maga a nirvána a Földön, amellyel a kiágazó zenekari hangszerelések megvillantják a későbbi klasszicizáló projektjének, a „Concerto for Group and Orchestra” (1969) víziójának előzetesét. A záró énekes rész kissé elhalványul az előző zenekari orgia mellett, bár Lord és Blackmore szólóbravúrjai a megzabolázhatatlan dobátvezetésekkel és hatalmas többszólamú vokálokkal diadalmas, epikus befejezést biztosítanak.
A „Deep Purple” újrakiadásán megtalálható az amerikai „Emmaretta” single is, amelynek stílusához szinte semmi köze az album anyagához, hiszen kifejezetten kommersz irányultságú, Beatles-es lüktetésű darab, amelynek nem sikerült meghódítania az amerikai szíveket. Ez volt az utolsó próbálkozásuk, hogy megnyerjék az amerikai színteret, amely a Deep Purple hangzásának kemény rockos stílusváltásai miatt gyorsan kezdte elveszíteni az érdeklődését egy olyan zenekar iránt, amelyet addig könnyed, szórakoztató slágerekkel azonosított. Mindenekelőtt a szép refrén, a funkos groove-ú basszusvonal és az újszerű gitárriff miatt érdemel tisztelettel teli említést.
A „Deep Purple” kétségkívül a Mark I-es Deep Purple-felállás legjobb műve volt: a legendás banda ekkor érte el művészi csúcspontját, és fél lábbal már a nagy stílusváltás felé lépett, amely közvetlenül Evans és Simper távozása után következett be. Ők ketten ugyanis nem értettek egyet a kemény rockos jövőképpel, amelybe Blackmore, Lord és Paice az új énekes, Ian Gillan és a basszusgitáros, Roger Glover (mindketten a pszichedelikus Episode Six egykori tagjai) érkezése utáni hónapokban minden erejüket beleölték. A „Deep Purple”, amely minőségben legalább annyival múlja felül elődjét, „The Book of Taliesyn”-t, mint az a „Shades of Deep Purple”-t, a korabeli kiadó katasztrofálisan rossz promóciója mellett kereskedelmileg teljesen megbukott az amerikai földön is, ahol a közmondásosan buta és (látszólag) istenfélő amerikaiakat még a meglehetősen erőtlen borító is megijesztette Hieronymus Bosch „A földi örömök kertje” című műalkotásával, amelyet hevesen megbotránkoztatónak bélyegeztek.
Felállás
Rod Evans – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – orgona, billentyűs hangszerek, vokál
Nick Simper – basszusgitár, vokál
Ian Paice – dob
Producer
Derek Lawrence
Számlista
1. Chasing Shadows (5:34)
2. Blind (5:26)
3. Lalena (5:05)
4. Fault Line (1:46)
5. The Painter (3:51)
6. Why Didn’t Rosemary? (5:04)
7. The Bird Has Flown (5:36)
8. April (12:10)
