ŠUNDR fest 2012

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Helyszín: Kulturni dom DOBROVA
A koncert dátuma: 2012. 09. 22.
Látogatók száma: 50
Jegyár: 5 €

A ŠUNDR fest 2012, vagy ahogy a polhov gradeciek mondanák, a „Šundr u Grac” hagyományos rockrendezvény, amely a Polhov Gradec-i Turisztikai Egyesület kezdeményezésére, néhány önzetlen és megszállott ember munkájának köszönhetően már 2003-ban először látta meg a napvilágot. Szinte minden évben, egy-két kisebb művészi kihagyással, idén a Šundr immár hatodszor kelt életre. A megcsappant, szűkre szabott anyagi források mellett, amelyeket a mi alpokalji, vagy ha úgy tetszik, „polhogradi” vidékünkön fektetnek bele, ez tiszteletre méltó teljesítmény és megbecsülést érdemlő vállalkozás. Az idei rendezvényt eredetileg szeptember 1-jére tervezték a már bevált polhov gradeci helyszínre, „Open air” formában, de a rossz idő miatt akkor elmaradt, és határozatlan időre elhalasztották. A szervező nem akart még egyszer kockáztatni, ezért három héttel később megfontoltan áttette a dolgot egy helyszínre, ami karnyújtásnyira van a fővárosunktól, a Kulturni dom Dobrovába. Ez egy kisebb, többcélú terem, amelynek az akusztikája jó, még ha a látogatottság első ránézésre sajnos gyenge is volt. Ettől függetlenül az egész rendezvény nagyon profesionnálisan zajlott, és aki az már az elején beharangozott csapolt cseh Staropramen akciós kínálatánál járt, az semmit sem hiányolt.

Az első zenekar pontosan a beharangozott 18:30-kor lépett színpadra: a debütáló ljubljanai Clockwork Psycho. A banda magát valamiféle pszichobilly keverékként határozza meg. Átvitt értelemben ez a punk, a metal, az Oi, a HC és végül az alap klasszikus zenei hagyomány elegyét jelenti. A rövid, de szolidan lejátszott fellépéssel alaposan meggyőztek minket, és a fél órás műsor után átadták a színpadot a következő, kranji formációnak, az Applause Lorraine-nek. Zenéjüket a jó öreg „old school” rock és a mindig fertőző funk-elemek keverékének mondhatnánk. Az elődökhöz képest érezni lehetett, hogy a tagok korábban különféle zenekarokban edződtek, és így jóval több színpadi tapasztalatot gyűjtöttek. Egyes hallgatóknak első osztályú, rutinos előadásban tálalták a saját dalaikat. Rövid szünet következett, és mindenki a fiatal, ígéretes horvát Manntra premier fellépésére készült. A zenekar Isztria nyugati részéről, pontosabban Umagból érkezik, ami elég szokatlan, hiszen a múltban az isztriai rockszínteret többnyire a keleti oldalról, Rijeka környékéről érkező, meglehetősen sikeres és markáns bandák formálták. Még szokatlanabb bevezető médiatény, hogy a Manntra valamiféle instant produkció, tudatosan, mesterségesen előállított termék, a mi hazai Siddhartánkra adott válasz. Mondhatnánk, hogy még mindig érvényes a mondás: „Jobb későn, mint soha”, és ha a Siddharta megalakulása után több mint egy évtizeddel szlovén és horvát producerek összeadják az erőiket, abból dinamikus keverék születhet, amelynek a neve Manntra. A „Mántra (devanagari मन्त्र)” kifejezés átvitt értelemben vallási, misztikus szótagot vagy éneket jelent, amelyet szellemi vezérfonalként használnak: szavakat vagy rezgéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy egyetlen gondolatra összpontosítsunk._{[forrás: www.wikipedia.si]}

Ez a bevezető gondolat volt a fő oka, hogy idén ellátogattunk a Šundr 2012-re, ezért valamivel 21 óra előtt már türelmetlenül vártuk őket. A terem részben megtelt, és a fülünk elkapta, hogy a többség azt találgatta, mit is akarnak nekünk elmondani, vagy inkább megmutatni az umagi fiúk. Nem szabad elfelejteni, hogy a srácok sokat építenek a hangzásvilág vizualizációjára, a saját imidzsükre és az előadásmódra is. Ebben már a neten meggyőződhettünk, ahol egy ideje kering az első demóslágerük, a Kiša (Eső). A Kiša nevű elsőszülöttjükkel a Manntra már sikeresen betört a hazai színtérre, és ezzel a lehető legjobb alapot teremtette meg a készülő albumhoz. A zenéjükbe az együttes sikerrel vezet be népi isztriai zenei elemeket, amelyeket megfontoltan és ügyesen fűszerez nehéz gitárriffekkel. Épp ez teszi a Manntrát különlegessé, egyedivé, és a véletlenszerű, igénytelen hallgató számára még a névben is (Manntra–Siddharta) összevethetővé a mi hazai Siddhartánkkal. Véletlenek nincsenek, legalábbis a menedzsmentben és a produkcióban biztosan nem. Ha ennél mélyebbre ások, mindkét zenekarban felismerhetjük olyan nevek hatását, mint a Rammstein, a Laibach, a Heroes Del Silencio, végül az újabbak közül a Marilyn Manson, a Linkin Park, a Papa Roach, a Korn és társaik. Az előbbiekhez hasonlóan azonban a Manntra sem valószínű, hogy ezt nyíltan beismerné, így ejtsünk is erről több szót. A srácokról egyébként nem tudunk sokat, mert a dolog még elég friss, a weboldaluk életrajzzal és egyéb információkkal sincs még készen. Így a fiúk egyelőre a titokzatosság és a diszkréció fátylába burkolóznak, mint a zeneipar legnagyobb világsztárjai közül néhányan. Annyi ismert, hogy a felállást kezdettől fogva Marko Matijević Sekul énekes-gitáros, Zoltan Lecei basszusgitáros, Andrea Kert dobos és egy csatlakozott fiatal gitáros alkotja, akinek a neve egyelőre ismeretlen. Pontosan 21 órakor végre megérkeztek, a Manntra a műsorát néhány perces, mantrázós intróval kezdte, felvett, tipikusan isztriai etno-vokális motívummal, majd egyenként, fokozatosan megjelentek a színpadon. A füst- és fényeffektek is hozzátettek a zenekar tagjainak kezdeti egó-pumpálásához és a közönség felizgatásához. Vajon mi következik ezután?, kérdezhettük magunktól, és a bevezető mantra mesébe illő révületéből hamarosan felrázott minket a „techno beat”, a dudák és sípok hangjával kísérve, a nyitó dal, a Gorki San alatt. A dal a hangzásával nagyban emlékeztet az etno-metal német úttörőire, az In Extremóra. Azonnal világossá vált, hogy a Manntra üzenete és küldetése egyértelmű: sokkolni a hallgatót, és egy párhuzamos világba, a zenei hangkulisszák közé vezetni, és megtölteni a hallásreceptorokat tekintélyes 120 dB-lel vagy még többel. A srácok nagyon frissen, rutinosan és magabiztosan hatnak a színpadon, és az a maroknyi kezdeti szkeptikus is mélyen legbelül megváltoztatta a véleményét, hogy a Balkán ezen a végén még mindig lehet friss, ütős és kifejező zenét csinálni. Ami végül is tény, ahogy kicsivel később Marko énekes ravasz kijelentéssel hangsúlyozta: „Sve je to Balkan, jer svi mi to jedemo isti burek i svi smo mi isti” . Ezt a megjegyzést ügyesen megfűszerezte egy odaszúrással a lelkileg elszegényedett és kiéhezett hazai rockerlelkeknek, hogy Szlovéniában is még mindig igazi rock’n’rollt játszanak, és aki az ellenkezőjét meri állítani, az hazudik. Közvetlenül a nyitódal után a következő, újabb címadó dalba, a Manntrába kötöttek át. A dalt a legkönnyebben valamiféle nu-metal keverékként lehetne meghatározni, a Linkin Park és a Rammstein elemeivel, amit a srácok a saját, jellegzetes és rájuk ismerős módon fűszereztek meg. Állíthatnánk, hogy Marko énekes nem ragyog valami széles hangterjedelemmel, de ezt valahogy ügyesen beburkolja a deklamálással és a felvett többszólamú vokállal, és a párhuzamot elég gyorsan meg lehetne találni a hazai Laibachhal. Sokat segít neki egyes daloknál Zoltan basszusgitáros, aki bizonyos regiszterekben teljesen elfedi, és így gazdagítja a hangját. A mostanában trendi zenei kifejezésmód egyik legfontosabb eleme az imidzs és a színpadi előadás is, amit a Manntra megfontoltan, kiválóan abszolvál, és a hallgatót könnyedén meggyőzi arról, hogy hisznek abban, amit csinálnak, és újraélik a zenei önkifejezést. A srácoknak nagy egójuk van, amit mi, szlovének legfeljebb irigyelhetünk a szomszédainktól, akiknek ez valahogy nemzetileg már a bölcsőbe van letéve, és színpadi karizmájuk is, amilyennel Szlovéniában a ritka kivételektől eltekintve csak maroknyi kiválasztott rendelkezik. A dalok hasonló tartalommal és a hallgató dobhártyájának bombázásával követték egymást a teljes repertoáron át, és a közönség a remek fellépéstől, valamint a Dobrova-terem hangbeállításaitól és akusztikájától valamiféle emelkedett állapotba került. Dominóként követték egymást a meglehetősen klónozott dalok: Balkanska, Vjeruj ponižno, Na svjetlu, Sin, Omen, Nebitna, egészen az MTV-s dal, a Kiša (Eső) bejelentéséig, amiért a nagy többség tulajdonképpen eljött a koncertre, és amiről a zenei közösség is ismeri őket. A dalt arra csinálták, hogy betöltse a célját, és a maga részét letette az asztalra az ügyesen elkészített MTV-klip is. Átvitt értelemben a srácok a dobrovai kis színpadon tízespontosra játszották, és páran csak azt kívántuk, bárcsak kicsit megnyújtották volna valami mini improvizációval, és így tovább húzták volna az adrenalinlöket kioldását. A sok felvett zenei alap és „sample” mellett, amit a srácok végig használnak, ez könnyen menne, de itt ne legyünk túl kritikusak és szülőként túl igényesek, hiszen a fiúk még csak emelkedőben és fejlődésben vannak, és a saga kezdete óta még fél év sem telt el. Számukra most minden óriási sebességgel történik, és maguk sem fogják fel teljesen az események sodrását. Ez a tény és társai az úton összegyűjtött kilométerekkel nőnek és edződnek, amire úgy tűnik, még kicsit várnunk kell. A csapó esőtől, amellyel alaposan megáztattak minket, még két záródal következett, a Horizont és az outro, a Monstrumi. Mindkettőt ütős „downtempóban” játszották, amivel a Manntra végleg meggyőzött minket a mantrázásáról, ugyanakkor éhesen hagyott a következő zenei találkozásig, ahogy zenész kollégánk, Brane Rončel mondaná. Ahogy jöttek és meghódították a színpadot, úgy távoztak is, fokozatosan és gyarapodva, tagról tagra, hangról hangra, véglegesen és visszavonhatatlanul. Egy teljes óra játék és a hallásreceptorok bombázása, ami úgy tűnt, mint egyetlen, kerek egészet alkotó dalba sűrített villanás.

A Manntra egyszerre alfa és omega, és mindenképp kiszámított, megfontolt zenei projekt, hiszen a hasonló műfajú rockzene az elmúlt két évtizedben a grunge színtér és leányági termékei térhódításával nem több, mint a rockváltozatok különféle klónozott előadásainak matematikai képlete. Ennek ellenére olykor a sűrű ködön át is kisüt a nap, és a Manntra ilyen fény és frissesség mindenképp. Még ha a fellépés előtt rájuk is sütöttük az instant termék bélyegét, a koncert után ezt valahogy a sarokba kell tolnunk, és meg kell adnunk nekik az elismerést, ami jár nekik. Ha meghúznánk a vonalat a fellépésük alatt, könnyedén kiváló osztályzatot adnánk nekik, és a „must see” címkét a jövőre nézve is. Csak remélhetjük, hogy sikerül nekik az áttörés és az elismertség, és legalább egy ideig meg tudnak maradni az utóbbi idők meglehetősen száraz és merev rockszínterén. Ehhez azonban a srácoknak komolyan munkához kell látniuk és kitartaniuk. A támogatás a horvátországi, és most már a szlovéniai visszhangok alapján biztosan nem fog hiányozni. Ha más nem, az a tény vigasztalhat, hogy közel vannak hozzánk, földrajzilag és zenei hagyományban is, és ha másként nem, láthatjuk még őket valamelyik fellépésükön valamilyen motoros találkozón, amiből otthon és a horvát Isztrián bőven akad, és ahová a Manntra eddig is rendszeresen járt. A Manntra fellépése után valamiféle üresség és csend ásított a dobrovai teremben, amit hamarosan megtört a szerencsés nyertes kisorsolása, aki egy új Cort elektromos gitárral gazdagodva ment haza. Merjük állítani, hogy ha a nyertes nem is gitáros, a Manntra műsora után valószínűleg legalább egy pillanatra azt kívánta, bárcsak az lenne. A Šundr 2012 átbillent a második felébe, és a színpadot hamarosan elfoglalták a bevált és rutinos ljubljanai kolbászok, a SAUSAGES, akikről már majdnem mindent elmondtak és megmutattak ilyen-olyan médiumokban, így csak egyet mondhatunk: „A ŠUNDR fest 2012 az eredeti időpont elhalasztása ellenére is sikerült, és csak remélhetjük, hogy a szervezőnek jövőre legalább ilyen sikeres megismétlés jut, mint idén.” Talán csak egy kicsit nagyobb látogatottságot kívántunk volna, de ez már másodlagos, és külön promóciós történet, ami nem a Manntrához hasonló zenekarok oldalán van.