Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Harvest Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 43:30
Értékelés: 5/5
A „Deep Purple in Rock” (általában csak „In Rock”) a legendás brit hard rock titánok, a Deep Purple negyedik stúdióalbuma, és egyben az első, amelyet az úgynevezett Mark II felállás vett fel, a zenekar története legkedveltebb felállása. Két új tag érkezett: Ian Gillan énekes és Roger Glover basszusgitáros (mindketten a pszichedelikus rockereket tömörítő Episode Six egykori tagjai), és ez egy radikális stílusváltásba illeszkedett. A megújult banda az „In Rock” albumon ugyanis határozottan hard rock vizekre evezett. Korábban is kacérkodtak ezekkel, de valahogy hiányzott belőlük a bátorság, hogy valóban szembenézzenek az akkor még újszülött műfaj háborgó hullámaival. A csúcs meghódítása és a világ leghangosabb zenekarának rangja ettől a legendás lemeztől kezdve már csak formalitás volt, az album pedig évtizedek óta minden háztartás kötelező darabja.
Gillan technikailag kiváló énekstílusa a elődjéhez, Rod Evanshez képest, valamint ritka képessége, hogy rendkívül magas hangokat is el tud érni, a védjegyének számító „sikoltozás” árán is, ideálisan olvadt össze a sokkal ütősebb és nyersebb hangzással. Bár néhány progrock elemet elhagytak, vad kísérletező vállalkozásokból nem volt hiány, elsősorban a hosszú hangszeres jamek miatt, amelyek az egyes hangszeresek határtalan virtuozitásának megtestesítői voltak. Glover dallamos, ugyanakkor technikailag kiválóan csiszolt basszusjátékot hozott magával, ami Ian Paice pusztító és kiszámíthatatlan dobos-kalandjaival párosulva a korábbinál sokkal nyersebb és masszívabb ritmusalapot adott.
A hard rock vizekre fordulásban a főszerepet a legendás billentyűs varázsló és a zenekar nem hivatalos parancsnoka, Jon Lord, valamint a zseniális gitáros újító, Ritchie Blackmore játszotta. Blackmore égett a legjobban a vágytól, hogy a Deep Purple új, jóval zajosabb és férfiasabb változata végre meghódítsa a világot. Ezzel az albummal Ritchie vágya kezdett valóra válni: két év tengődés után a hazai brit talajon, és az óceán túloldalán túl gyorsan elfogyó sikert követően végre meghozta a várva várt áttörést, és a zenekart hard rock nagyhatalomként ismertette el, amely a heavy metal úttörőjeként a kereskedelmileg sikeres „nehézsúlyúak”, például a Black Sabbath és a Led Zeppelin mellett állt.
A elkényeztetett brit közönség az „In Rock” megjelenése után végre tárt karokkal fogadta őket, miközben a zseniális „Black Night” kislemez már a stúdiómestermű megjelenése előtt meghozta a Mark II első nagy sikerét, nem sokkal azután, hogy az első kislemezük, a „Hallelujah” kereskedelmileg teljesen megbukott. A kiváló zenei tartalom mellett sokat tett az „In Rock” sikeres népszerűsítéséért a zseniális borító is, amely a hard rock történetének egyik legjobbika: a zenekar tagjait kőarcokként ábrázolja a híres amerikai Mount Rushmore-on, ahol a legtiszteltebb amerikai elnökök ósdi ábrázolásait váltották le.
A Deep Purple nem sokkal a „Concerto for Group and Orchestra” (1969) koncertmunka után fogott bele az „In Rock” anyagának felvételébe, és már az első közös jamek és az új dalok szerzése közben rájöttek, hogy valami nagy készül. Egy cseppet sem tévedtek, mert az „In Rock” szép számmal tartalmaz a Deep Purple legkedveltebb klasszikusai közül, kezdve a nyitó zúzdával, a „Speed King”-gel, amely zenei és szövegi tisztelgés a rock’n’roll legendái előtt, és amellyel számos hard rock szabványt lefektettek. A közkeletű vélekedéssel ellentétben, hogy ez egy „ódát zeng a drogokhoz” típusú dal, a szöveg a rock’n’roll zenekarok énekeseinek gyakran megterhelő életéről szól, és olyan műfaji legendák életének történeteiből merít ihletet, mint Elvis Presley, Little Richard, Chuck Berry és mások. Mindezek az énekesek/zenészek Gillan fontos énekes példaképei közé tartoztak.
Míg az amerikaiak az „In Rock” tengerentúli változatán „hatalmas bölcsességükben” levágták a Lord és Blackmore közötti zseniális felvezető jamet, a brit és a legtöbb egyéb kiadáson ez érintetlen maradt, és váratlanul kísérletező, nagyon képszerű bevezetőként szolgál ehhez a szuperszonikus klasszikushoz, amelyet szinte szétfeszít a megzabolázatlan erő és a megállíthatatlan lendület. A „Speed King” említett robbanékony hangszeres intrója Blackmore elektromos gitártorzítása és Lord szakrális színezetű orgonája lenyűgöző összeolvadása. Ezt gyorsabb tempóra váltás követi, teli gitárriff támogatásával, ahol Gillan férfias éneke uralkodik a kíméletlen dobindulók és a megzabolázatlan orgonafutamok fölött, és a súlyos refrénben éri el a csúcspontját. Az intenzív hangulat végig azt az érzetet kelti, hogy a karizmatikus énekes hangszeres társainak szuperszonikus, virtuóz finomságai mennydörgő támogatásával a hangsebességen túli száguldásban éppen a magasba emelkedik.
A „Bloodsucker” temperamentumos kemény rocker, számos váltással a vezető hangszeres kezdeményezések között: Blackmore üvöltő gitárfrázisai és Lord szellemes orgonafinomságai váltják egymást, miközben Gillan kiváló egyensúlyt teremt vigasztalhatatlanul sistergő énekkitöréseivel. A Deep Purple Mark VII felállása Steve Morse gitárossal 1998-ban az „Abandon” albumon játszotta újra ezt a klasszikust, amely a zenekar sok más szabványához hasonlóan szerelmi kalandokról szól, „Bludsucker” néven.
A halhatatlan, több mint 10 perces pacifista eposz, a „Child In Time” a legtökéletesebb, a melodramatikus hangulat miatt hangulati szempontból is a legintenzívebb klasszikus az egész „In Rock” albumon. Itt Gillan a szívszaggató szerelmi tragédia előadása közben a szédítően magas hangokban éri el a csúcspontját, amelyek ma is újra meg újra ledöbbentenek. A melankolikus nyitószakasz Gillan átható sikolyai után hamarosan bombasztikus rockerbe fordul, amelyben Blackmore és Lord tüzes szólókalandjai csapnak össze. Lord az orgonaakkordok megalkotásakor a két melankolikus-nyugodt szakasz között az amerikai pszichedelikus együttes, az It’s a Beautiful Day „Bombay Calling” című klasszikusából merített ihletet. A záró részben megismétlődik a nyitószakasz Lord orgonaművészetével és Gillan eget hasogató, üveget repesztő sikolyaival, amelyek a pacifista szöveg szokatlanul átélt előadásával együtt ma is tetőtől talpig megrázzák az embert.
A „Flight Of The Rat” újabb energikus, ezúttal kissé hosszabb kemény rocker, amely három fő gitárakkordra épül, a viszonylag egyszerű szerkezetet pedig Ritchie és Jon szólórepülései bővítik, ezúttal élesen elhatárolva egymástól. A fekete ruhás férfi innovatív gitárfrázisai ebben az kissé alulértékelt Purple-klasszikusban ma is igazi csemegék, míg Lord mester ismét megállíthatatlan sistergő orgonaeposzaival. Gillan ismét lenyűgöz hangszálai mennydörgő erejével, miközben a dobos-stampedo és a határozott basszusvonalak még tovább fokozzák a végletekig felhevült hangulatot, amelyben nem nehéz elképzelni mindenféle repülő patkányokat. A társadalmilag érzékeny zúzda, az „Into The Fire”, amely a szövegben a városi szórakozóhelyeken rejtetten zajló drogfogyasztásra hívja fel a figyelmet, már megjelenésekor klasszikussá vált és a Mark II koncertek kötelező része lett. Gillan dühödt éneke izzó gitárriffre és határozott orgonatextúrákra támaszkodik, amelyek a groove-os basszusvonalak és a zúzós dobátmenetek segítségével a végletekig felizzított hangulatot teremtenek.
A „Living Wreck” ikonoklaszta gitárfrázist és huncut hammondos futamokat tartalmaz, miközben Gillan ismét szívszaggató énekteljesítménnyel bizonyít. Fájdalmas vallomás egy emberről, aki egy nagy szerelmi csalódás után zombinak érzi magát. Az ilyen összetört szívekről szóló szövegek a Deep Purple-nél, amely általában kerülte a politika és a szervezett vallás társadalmi bírálatát, állandóvá váltak. Az ütős hangulat szokatlanul nyugodt refrénben éri el a csúcspontját. A végén Lord az egészet a pokolba küldi egy szuperszonikus orgonaszólóval.
A záró hard rock klasszikus, a „Hard Lovin’ Man” az egyes hangszeresek virtuóz erényeinek újabb elképesztő bemutatója. Ütős intróval nyit, amelyben lovagló ritmus és mennydörgő gitárakkord-kombináció uralkodik pokoli orgonakalandok támogatásával. Glover morgó basszusvonalait Paice megállíthatatlan dobos-stampedója tovább nemesíti. Gillan az alacsony és magas hangok közötti átéléssel teli váltásokkal ismét bemutatja kivételes énekhangterjedelmét. Ritchie és Jon szólóművei a hangszeres szakaszban pedig ismét a valóság határán mozognak, és szemléletesen bizonyítják, milyen remekül egészítette ki egymást ez a két rockóriás a Deep Purple „aranykorában”.
Az album megjelenésének 25. évfordulóján kiadott CD-újrakiadás számos jósággal szolgál, élükön az „In Rock” szabványok ritka változataival, korábban soha nem hallott érdekes stúdiójamekkel, valamint a felejthetetlen örökzöld, a „Black Night” eredeti kislemezváltozatával, amely végül meghozta nekik a világhírnevet. Ez a legendás sláger, amely a mai napig a legmagasabbra jutott Deep Purple kislemez a brit listákon, kifejezetten dallamos szerkezettel, erőteljes gitárriffel és fülbemászó refrénnel büszkélkedhet. Éppen ez a kombináció és látszólagos „szent egyszerűsége”, amelyből nem hiányoznak Blackmore megvadult gitárkitörései és Lord huncut orgonarepülései, volt a nagy sláger győztes receptje.
A „Deep Purple in Rock” időtlen hard rock remekmű, és kétségkívül a legfontosabb stúdiómunka a Deep Purple teljes történetében. Egyben minden idők egyik legjelentősebb rockalbuma, amellyel a Mark II elindult győzelmi menetén a kemény rock Olümposzának csúcsa felé, és kivívta a heavy metal úttörőinek hírnevét, noha a zenekar tagjai az évek során folyton elhárították az ilyen stílusbesorolásokat, hiszen az idegeikre ment a műfaji skatulyázás, miközben szüntelenül a hangzás határait kutatták és különféle hatásokat építettek be.
Felállás
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – billentyűk, orgona
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
Produkció
Deep Purple
Dallista
1. Speed King (4:18)
2. Bloodsucker (4:12)
3. Child in Time (10:15)
4. Flight of the Rat (7:52)
5. Into the Fire (3:29)
6. Living Wreck (4:30)
7. Hard Lovin’ Man (7:10)
