Kiadó: earMUSIC
Megjelenés dátuma: 2024. 7. 19.
Produceri munka: Bob Ezrin
Az album hossza: 52.19 perc
Műfaj: Hard Rock
Értékelés: 8.5/10
Deep Purple, a megsemmisíthetetlen hard rock legendák, akik – az ugyanilyen híres és hatásos kortársaiktól, a Black Sabbathtól és a Led Zeppelintől eltérően – a zenekar megalakulása után több mint ötvenöt évvel sem hajlandók abbahagyni, az „=1” albummal új fejezetet nyitottak hosszú és viharos pályafutásukban. 2022-ben ugyanis felesége betegsége miatt kilépett a bandából a kultikus gitárvirtuóz, Steve Morse, ami a Deep Purple történetének leghosszabb életű felállásának végét jelentette, hiszen ennek az inkarnációnak a tagjai nem kevesebb, mint húsz évig kitartottak együtt. Eredetileg a visszatérésével számoltak, de felesége egészségi állapota sajnos romlott, és a búcsú a régi zenésztársaktól elkerülhetetlenné vált.
Morse helyét az észak-ír gitármester (és alkalmi énekes), Simon McBride vette át, aki már tizenhat évesen elkezdte profi zenei pályáját a viszonylag homályos metálzenekar, a Sweeet Savage tagjaként, mielőtt megbecsült vendégzenészként ismertté vált. A régi Deep Purple-billentyűs, Don Airey szólóbandájában szerzett tapasztalat kifizetődött: McBride ma már a legendás csapat teljes jogú tagja, és a negyedik gitáros a történetükben Ritchie Blackmore, Tommy Bolin és Morse után (Joe Satriani rövid koncertes közreműködés után sosem lett hivatalos tag).
McBride most meggyőző fölénnyel a legfiatalabb tagja a szívós társaságnak, amelyet négy öreg róka vezet, akik mind régen ikonná váltak a hard rockban. Az „=1” még a megszokott, szarkasztikus Deep Purple-humorhoz képest is szokatlan albumcím (a nem kevésbé szokatlan borítóval). Egy bizonyos állapot metaforája, amikor a dolgok annyira bonyolulttá válnak, hogy végül visszatérnek az eredeti, legegyszerűbb állapotba, és minden egyenlő lesz eggyel. Mindenesetre az album szövegeinek többsége végtelenül szarkasztikus, egy csipetnyi fekete humorral, és a hosszú hagyományhoz híven a „végzetes” nők okozta bajokról, a társadalmi igazságtalanság különféle formáiról, valamint négy érett korú férfi mindennapi kalandjairól szól.
Az album, amely ismét a Deep Purple régi munkatársa, a producerlegenda Bob Ezrin irányításával készült, nem kevesebb mint 13 számot tartalmaz, ami nem bizonyult a legátgondoltabb lépésnek, mert az „=1” valahol az első fele után a „fáradtság” első jeleit kezdi mutatni, néhány motívum és hangszerelés pedig enyhén ismétlődni kezd. McBride kiváló gitáros és igazi virtuóz, aki méltó híres gitáros elődei örökségéhez, de dalszerzőként még érnie kell egy kicsit, mielőtt eléri Morse kreatív szintjét, bár az album második felének kissé ismétlődő, enyhén „álmos” jellege nem kizárólag az ő hibája, hiszen a Deep Purple-albumokon hagyományosan a banda minden tagja részt vesz a szerzésben.
A kiváló „Whoosh!” (2020, a RockLine kritikája) után kissé irreális volt újabb ilyen szintű alkotást várni. Ennek ellenére az „=1” jó, sőt nagyon jó album, amellyel a „mélylila” rókák ismét bebizonyították, hogy új zene alkotásában a legtöbb korosztálytársuk megirigyelheti őket. Gillan a korához képest – bár már régóta kerüli a szélsőségesen magas énekhangfekvéseket, és csak néha, röviden sikolt fel, inkább viccből, mint komolyan – még mindig ragyogó énekes formában van, Airey zizegő, gazdag Hammond-orgonarétegei pedig, amelyek mindig is a legendás csapat védjegyhangzásának számítottak, már rég elérték a néhai orgonavezér, Jon Lord szintjét. Airey most is hozzátett itt-ott néhány zenekari hangszerelést, ennek köszönhető, hogy a Deep Purple manapság számos progrock-ínyenc tiszteletét is élvezi. A Glover masszív basszusvonalai és Paice jellegzetes dobáttörései közötti ritmusduó pedig úgyis 1970 óta a következetesség megtestesítője, és példakép számos fiatalabb hard rock ritmuspárosnak.
Az album a „Show Me” című számmal nyit jellegzetes stílusban: gúnyos kedvű Gillannel, masszív Hammond-rétegekkel, „megfelelő” gitárfrázisokkal és felismerhető dobáttörésekkel. Maga a dal nem különösebben nagy szám, de igazi purple-szellemű, és a hívek többségének ez elég lesz. Gillan, aki 2022-ben megözvegyült, az „A Bit On the Side”-on nem nagyon foglalkozik felesége, Bron elvesztésével (mellesleg lányuk, Grace apja nyomdokain halad az éneklésben), mert egy bizonyos Charlene jár folyton a fejében. Közben még néhány jellegzetes „oh-ah” sóhajt is megereszt, amelyek jóval fiatalabb korában jellemezték az énekét. A „Sharp Shooter” is, amellyel a hard rock-nagypapák a zenei „dübörgés” terén bizonyítják, hogy korántsem vén szemétre valók, nagyon szórakoztatóra sikerült, miközben Airey és McBride menet közben irigylésre méltó szólótudását is megmutatja.
A „Portable Door” az album első és egyben legjobb kislemeze, amelynek éneklése közben Gillan szinte elolvad a maróságtól, az orgona- és gitárszakaszok „összecsapásai” pedig ismét kiválóra sikerültek. Az „Old-Fangled Thing” szinte ikonoklaszta Deep Purple-gitárfrázist tartalmaz. Dicséretes, hogy McBride saját gitáros megközelítéssel áll elő, és nem próbál Morse vagy Blackmore utánzója lenni, a humoros szöveg pedig utal a régi klasszikusra, a „Living Wreck”-re. A lassú tempójú „If I Were You” balladaként nyílik, de gyorsan „átmutálódik” egy újabb jellegzetes purple-nehézrockká. Kár érte, mert éppen egy kis finomság és kifinomultság, ha már misztikum nem, az, ami McBride gitározásából egyelőre leginkább hiányzik az amerikai elődhöz és a „gitáros fekete Robin Hoodhoz” képest.
A „Pictures of You”, az album második kislemeze, újabb jellegzetes, korántsem rossz alkotás, de hiányzik belőle némi hangszerelési mélység, ritmikai gazdagság és egy jobb refrén ahhoz, hogy az „örök” purple-klasszikusok közé írhassa magát. Az album éppen itt fárad el kissé a lenyűgöző nyitány után, ami hallatszik a purple-mércével átlagos dalokon, mint az „I’m Saying Nothin’”, amelyben a leghangulatosabb elem Gillan záró vokális csaholása, valamint a „Lazy Sod”, az album harmadik kislemeze, amelyet Airey orgonás ügyeskedése ment meg a jellegtelenségtől. A ritmikusan felpörgetett és gitárral megélesített „Now You Are Talkin’” hallgatása közben a régi híveket főként egy újabb (bár rövid) gillani sikolypillanat szórakoztatja.
A „No Money to Burn” hallgatásakor főként Airey szenvedélyes orgonaszólója marad meg az emlékezetben, az „I’ll Catch You” pedig az album egyetlen igazi balladája, amelyben McBride egy melankolikus szólóval végre megmutatja finomabb, kissé éteribb és kifinomultabb oldalát, amelynek Morse és különösen Blackmore szívesen hódolt. Reméljük, McBride-nak a jövőben több alkalma lesz ilyen pillanatokra.
Az album legösszetettebb, ha nem a legjobb alkotása, amely már szinte a progresszív rockkal határos, érdekes módon a záró „Bleeding Obvious”, ahol nem hiányoznak a szellemes akusztikus és szimfonikus pillanatok, néhány hangszeres szakasz pedig, amikor a Hammond-orgona szellemes futamai és az élesre fent gitárfrázisok összecsapnak, a „régi szép időkre” emlékeztet, amikor a Deep Purple a még fiatal rockszíntér számos területén újító volt.
Az „=1” rendkívül ígéretes kezdete az új korszaknak a megsemmisíthetetlen hard rock-pátriárkák számára, akik a gitároscsere után is elszántak abban, hogy nem dőlnek hátra a régi babérokon. A valódi minőségét a korábbi diszkográfiához képest valójában nehéz megbízhatóan megítélni, főleg mivel a Deep Purple a legjobb stúdiómunkáit már az 1970-es évek első felében megalkotta. Ugyanakkor az „=1” nem áll azon a szinten, mint a Morse-éra három legjobb albuma, vagyis a „Purpendicular” (1996), a „Now What?!” (2013) és a „Whoosh!”. Ettől függetlenül többé-kevésbé biztosan ennek az időszaknak a többi teljesítményének szintjén van (némelyiket kissé felül is múlja), ami nagyon jó kilátás a jövőre. A fő baja, ami megakadályozza, hogy a felejthetetlen Deep Purple-stúdiómesterművek közé kerüljön, mint említettem, a túl sok szám, emiatt a második felében kissé „kifogy a szuszból”, a kiváló záródal ellenére. Annak fényében azonban, hogy hard rock úttörő kortársaik többsége már befejezte a pályafutását, vagy öreg korára képtelen egykori dalszerzői és hangszerelői nagyságára, mégis kiváló stúdióteljesítményről van szó, amely kétségkívül boldoggá teszi a régi hívek többségét.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dalok listája:
1. Show Me (4:00)
2. A Bit on the Side (4:11)
3. Sharp Shooter (3:45)
4. Portable Door (3:49)
5. Old-Fangled Thing (4:09)
6. If I Were You (4:43)
7. Pictures of You (3:52)
8. I’m Saying Nothin’ (3:29)
9. Lazy Sod (3:41)
10. Now You’re Talkin’ (4:06)
11. No Money to Burn (3:22)
12. I’ll Catch You (3:21)
13. Bleeding Obvious (5:51)
Felállás:
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
Don Airey – billentyűs hangszerek
Simon McBride – gitár
