Megjelent: 2024. 5. 10., Atomic Fire Records
Produkció: Riot V, Bruno Ravel
Játékidő: 51 perc 33 mp
Műfaj: Power Metal / Hard Rock
„Élni és lélegezni a Heavy Metalt”
Aaaaaahhh, hol is kezdjem? A Riot (mostanra Riot V) minden idők legalulértékeltebb hard rock – heavy metal bandája az egész univerzumban. Hogy ne nyújtsam el a sírdogálást, azt tanácsolom, nézd meg a háromrészes Fight or Fall dokumentumfilmet (az első rész itt) és a négyrészes folytatását, az Immortal Soul-t (az első rész itt), aztán alkoss magadnak véleményt. Elképesztő, hogy a zenekarnak hogyan sikerült egyszerre megelőznie és lemaradnia a korától, és hogy egyetlen üzleti, kereskedelmi vagy művészi döntésük sem bizonyult jónak, egy sem hullott termékeny talajra. A sorsukat csípősre fűszerezte néhány tag halála, a ki-be járkáló felállások és a megmagyarázhatatlan anyagi bizonytalanság, ami miatt a banda többször is szétesett, majd újra összeállt. Tényleg hihetetlen: a fenti dokumentumfilmeket nézve az ember azon töpreng, vajon egy csapat ember tényleg képes-e újra és újra ennyi rossz döntést hozni.
Más oldalról viszont a Riot V legújabb verziója az első helyen áll az én klubkoncert-listámon (Zagreb, Hard Place, 2023. 8. 10.), és nagy valószínűséggel a második helyen az ÖSSZES koncertet tartalmazó listámon is, amit valaha láttam, rögtön a Sex Pistols mögött, akiket a Hali Tivoli-ban láttam a távoli 1996-ban.
A Mean Streets a harmadik album Mark Reale halála után, aki a zenekar alapítója volt, és 2011-ig (az Immortal Soul albumig) az egyetlen állandó tagja. Meg persze legendás gitáros. És a történelmükben először ez a harmadik egymást követő album ugyanabban a felállásban.
Az első Riot V néven megjelent albummal (a 2014-es Unleash the Fire) a Don Van Stavern basszusgitáros és Mike Flyntz gitáros vezette srácok a Guy Speranza énekes mellett készült első három lemez, valamint a legendás Thundersteel-korszak hatásainak (szövegben és zenében egyaránt) kombinációjával indítottak. Itt-ott felbukkannak a Rhett Forrester és Mike Di Meo nevével fémjelzett időszakok visszhangjai is, de azok nem annyira hangsúlyosak.
Az előző albumon (a 2018-as Armor of Light) ezek a hatások nem voltak ennyire nyilvánvalók, a Mean Streets-en viszont teljes erővel visszatérnek. Hogy ez jó vagy rossz, döntsd el magad, nekem személy szerint már kicsit sok, és főleg túl régóta tart. Lassan meg kellene találni a saját zenei hangot, bár más oldalról elhiszem, hogy ez a széles műfaji paletta mellett, amit a zenekar az 1977-es debütálása, a Rock City óta lefedett, nagyon nehéz.
Hogy kiadjam magamból a számomra már kissé zavaró, fent leírt hivatkozásokat, csak megemlítem a Hail to the Warriors intróját, ami gyanúsan hasonlít a már említett Thundersteel lemez Buried Alive kezdésére, aztán a Warrior című szám területére csap át. Aztán ott a High Noon, ahol megint találkozunk a törvényen kívülivel (az Outlaw a Fire Down Under-ről), és végül a címadó Mean Streets, ami (a nyitó riff módosításával és a szövegbeli utalásokkal is) Johnny és a haverja homoerotikus románcának (Johnny’s Back, Still Your Man) harmadik része. „Mean Streets, take me back again, to the place where I became a man” Haló? És még találnék ilyet bőven.
Mint mindig a Riotnál, a reflektorfényt a két gitáros és az énekes birtokolja. A gitárosok szédítő szólóikkal, vad riffjeikkel és verhetetlen dallamvilágukkal. Mike Flyntz a Thundersteel-turnén csatlakozott a bandához, Mark védence és tanítványa volt, ahogy most Nick Lee az övé. Mindketten biztosak lehetnek benne, hogy Mark valahonnan odalentről helyeslően bólogat, és koccint rájuk.
Az énekes, acélhúrokkal és tévedhetetlen hallással megáldott fickó, hölgyeim és uraim, Todd Michael Hall. Az amerikai hagyományos power metal közepesen sikeres bandáiban, a Jack Starr’s Burning Starban és a Reverenceben edződött, jelenleg pedig párhuzamos szólókarriert is futtat, amibe nem szívesen mennék bele túlságosan. A hangja és zenei kifejezésmódja a Guy Speranza és a Thundersteel-korszakbeli Tony Moore tökéletes keveréke. Élőben is verhetetlen, és ő az az alap, amelyen a zenekar Tony távozása után egyáltalán elindíthatta a Riot V korszakot.
A Mean Strets album szinte ordítja, hogy METAL. Meg vagyok győződve róla, hogy a zenekar tagjai akkor is METAL állapotban vannak, amikor a gyerekekért mennek az iskolába, vagy a feleségüket viszik vásárolni. Tényleg. A nyitó Hail to the Warriors-tól a záró No More-ig átszáguldunk a mennydörgő basszus, a dupla lábdobok sorozatai, a sikoltozó szólók és Todd sztratoszférikus éneke áttekinthetetlen sűrűjén. Egy kis szünettel és kitéréssel a megmagyarázhatatlanul kommersz slágergyanús Before This Time képében.
Két szerzemény külön említést érdemel: a Lost Dreams valamiképp folytatja azt a történetet, amit az Immortal Soul albumon az Insanity című számmal kezdtek el. A fülbemászó nyitó riffből első osztályú power metal bombaszt bontakozik ki hármas szólókkal és gyilkos refrénnel az élén. Meg a sötét Love Beyond the Grave, ami kissé eltér a mindent átható hang- és szövegvilágtól.
Személy szerint ez a három Riot V album közül a legjobb, a baj vele az, hogy már harmadszorra ismétlik meg szinte a legapróbb részletekig ugyanazt a képletet. Ugyanaz a hangzás (ami Riot-mércével fantasztikus, de tipikusan modern módon steril), ugyanaz a stílus, ugyanaz a tökéletes ének és ugyanúgy visszaélnek a dupla lábdobbal (Frankie-boy lazíthatna egy kicsit a felvételek alatt, tényleg). Donnak és Mike-nak ez a turné után komolyan át kell beszélniük a dolgokat, különben a karrier nemkívánatos irányba fordulhat.
Minden észrevétel ellenére ez még mindig kiváló minőségű termék, tele dallami mesterművekkel, és nagyon pozitív értékelést érdemel. Még most is.
Nyalánkságok: Mortal Eyes, Lost Dreams, Love Beyond the Grave, Lean Into It
8,5/10
Szerző: Igorac
Számlista:
1. Hail To The Warriors
2. Feel The Fire
3. Love Beyond The Grave
4. High Noon
5. Before This Time
6. Higher
7. Mean Streets
8. Open Road
9. Mortal Eyes
10. Lost Dreams
11. Lean Into It
12. No More
Zenészek:
Todd Michael Hall – ének
Mike Flyntz – gitár
Nick Lee – gitár
Don Van Stavern – basszusgitár
Frank Gilchriest – dob
Technikai stáb:
Bruno Ravel – felvétel, keverés
Bart Gabriel – mastering
Gyula Havancsák – borító, grafikai tervezés
Anthony Lopardo – szerkesztés (dob, keverés), fotó
Ray Marte – szerkesztés (dob, keverés)
Doug Julian – fotó
Randy Caballero – fotó
