Előadó: Odin's Court
Kiadó: Progrock Records
Megjelenés: 2008
Pontszám: 3/5
Az Odin’s Court érdekes progresszív rockbanda az Egyesült Államokból (Maryland), és igazi mágnes mindazoknak, akiket taszít az iskolás technikázás izomfeszítő-izomnyújtó parádéja, amely alatt kidőlnek-meggörnyednek a hangjegytengerrel teleírt papírok garmadái, amelyeket a zenésznek a lehető legrövidebb idő alatt kell lejátszania. Természetesen élen a Dream Theaterrel. Aztán ott van az újjáélesztők tömege, akik tulajdonképpen már kiszívott levegőt lélegeznek újra, élükön a Spock’s Beard-del. Szóval minden szép és jó, minden színvonalas, de hiányzik belőle a makacs önállóság.
Az Odin’s Court viszont kicsit más módszert választ. A kifejezésmódjukba annyi motívumbeli változatosságot, annyi ritmusváltást kevernek, hogy a dalok szinte teljesen széttöredezettnek mondhatók. Olyanok, mint egy endemikus fejlábú: a fő csápjával a progresszív rockba kapaszkodik, a balral a metal elemeit kutatja és tapogatja (Manifest Destiny), a jobbal pedig a poprocktól a melodikus rockig barangol.
Az ének a zenekar leggyengébb láncszeme, de ezt ravaszul javítják vokális harmóniákkal, sőt vokóderrel is. A srácok nagyon széles spektrumot igyekeznek kínálni, amelyen át szép csokor zenei műfaj sugárzik. Az általános sablonosság érzetét persze nem tudják elkerülni, amit rögtön a lemeznyitó Terracide is megad: ez a szám valamiféle hetvenes évekbeli hangulatot próbál teremteni, főleg ami a billentyűk hullámzását és az egyszólamú, pull-offokkal teli gitárbóklászást illeti, ami akár a Pink Floydtól is származhatna. Mivel pedig ezt a trükköt a holland Ayreon is évek óta használja, a dolog annál nehezebben tud pozitívan felizgatni bárkit.
Az Odin’s Court pszichedelikus. Ez azt jelenti, hogy szeretik kísérletező, szabadelvű módon kicsavarni a dallamaikat az alapfokú zenei figurák hatósugarából, amelyek gyakran (első hallásra) kisebb-nagyobb logikátlanságok felé hajlanak, és éppen ezért a kiszámíthatatlanság pillanatát hordozzák, az pedig pozitívan meglep, és érdekessé teszi őket – mondhatnánk, kellemesen eszelőssé vagy kutató módon „elvetemültté”. Az album dalai közül ezekben a jegyekben a Cosmosera sikerül a legszebben. A srácok szaxofont is beépítettek a hangzásukba, ami a Volatilestial és a záró Vastificant című számban dallamában David Jackson (Van Der Graaf Generator) stílusában szól.
A „Deathanity” olyan album, amelyen a szólók mindennél előrébb valók. Rendes körülmények közt egy rocklemezen az ének áll a figyelem középpontjában. A „Deathanity”-n viszont mindenen a szólók és a billentyű, a gitár és a basszusgitár szólisztikus párbajai uralkodnak. Szerencsére kellően kísérletezők ahhoz, hogy érdekesek és vonzók legyenek. Vagyis kerülik az iskolás logikát, amelyből gyorsan elegünk lesz, és az album többszöri hallgatásánál idegesítővé válhat. Az Odin’s Court zenéjében erősen hangsúlyos a basszusgitár, amely folyamatosan dallamosan kutat, és minden átmeneti pillanatot megtermékenyít a tevékenységével, különleges drámai elemet ad a zenének, és a hangképnek többletmélységet kölcsönöz. Néhány futam dallamvezetésével vagy ritmikai alapjával nem rejti véka alá, hogy az Odin’s Court azért a Dream Theater-lemezek diszkográfiáján nőtt fel (az Obesite refrénje).
A srácok rendkívül érdekes feldolgozást kínálnak Beethoven „Ode to Joy”-áról, vagy ahogy köznyelven mondják, az „Európa-himnuszról”. Az olyan dalok, mint az Esoterica, az Animaulic vagy a Vastificant, a zenekar kutató természete mellett szép adag kompaktságot hordoznak, és gyorsabban a fülbe másznak, mint a különben igényesebb anyag, amely több kitartást kíván, hogy megüljön a fülben.
A zenéből érezni, hogy a zenészek magas szinten játszanak, és vágynak az improvizációra. A dalok felépítéséből nem nehéz kitalálni, hogy az Odin’s Court biztosan nagyon érdekes színpadi attrakció. A Mammonific felépítése az Evergreyhez hasonlít, és ehhez nemcsak az a hangulat járul hozzá, amelyet a zenekar ebben az obskúrusan megkomponált dalban kibont, hanem a vendégénekes, Tom Englund (Evergrey) is. A lemez kísérletezésének és motívumbeli szétforgácsoltságának csúcsa a Crownet, amelyben a Sonata Arctica énekese, Tony Kakko vendégszerepel. Az ő hangja persze (megint) elhalványul a lemez szólóinak túlsúlya mellett, ráadásul úgy van felvéve, hogy idegesítően elektromosan szól, mint egy dühös törpe, akinek a csiga megette a gombaházát.
Az ilyen kritikákat nehéz megírni, mert az adott előadó kifejezésmódja nagyon sokrétű. Emellett az album többszöri meghallgatása sem elég ahhoz, hogy az ember megközelítse az objektív értékelést. Ez annyit tesz, hogy az Odin’s Court zenéje színvonalas, a kifejezésmódjuk nagyon érdekes, hiszen folyton meg tud lepni. Összességében elmondható, hogy az Odin’s Court igényesebb műfajú progrockbanda, amely a hangzásába szép adag pszichedelikusságot és sötét hangulatot visz, szívesen kever közé rövidebb metalrobbanásokat, és jókedvűen hajózik át a közepes tempójú dalokra épülő hosszabb szólókon, amelyek transzcendentális hatást is kelthetnek (Esoterica). Keményebb dió ez, és főleg azoknak lesz vonzó, akik másféle, szokatlan és kicsit „elvetemült” zenét kerestek. Európában két nagyon különböző, de szerintem legalább ennyire érdekes zenekar a lengyel Riverside és az újra aktív német Sieges Even. A „Deathanity” olyan album, amely a kiszámíthatatlanságával sokáig tud meglepni. Csak esélyt kell adni neki.
Felállás
Matt Brookins – ének, gitár
Rick Pierpont – gitár, vokál
Savino Palumbo – billentyűk
Craig Jackson – basszusgitár
John Abella – dob, vokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Tom S. Englund (Evergrey) – ének (5. szám)
Tony Kakko (Sonata Arctica) – ének (8. szám)
Dallista
1. Terracide (4:43)
2. Volatilestial (7:30)
3. Manifest Destiny (5:14)
4. Oceanica Toxica (5:55)
5. Mammonific (5:14)
6. Animaulic (7:49)
7. Esoterica (6:06)
8. Crownet (5:01)
9. Obesite (6:18)
10. Ode to Joy (3:46)
11. Cosmosera (6:12)
12. Vastificant (2:46)
Az album hossza: 66.34
