Előadó: Readman, David
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2007
David Readman, a mi jó öreg ismerősünk a Veliko Ubeljsko nevű településről, a német melodikus hard rock zenekar, a Pink Cream 69 énekese, akikkel 2007 júliusának közepén a Heavy Metal Night fesztivál keretében Szlovéniában is fellépett (RockLine beszámoló ITT, Pink Cream 69 interjú ITT), láthatóan nem ismeri a pihenést. Miután társaival idén kiadta a Pink Cream 69 új stúdióalbumát, az „In10sity”-t (RockLine kritika ITT), idén immár másodszor tér vissza a rockszínpadra, ezúttal első önálló stúdiólemezével, amely egyszerűen a „David Readman” címet viseli.
Valójában már e kritika első bekezdése is sokat elárul az album tartalmáról. A produkció hangzása nagyon közel áll a Pink Cream 69-éhez, csak egy hajszállal kevesebb riffélességgel, ami még több mozgásteret ad Readman énekének, hogy uralja az album teljes hangképét, és ezt Readman Pink Cream 69-es kollégája, Dennis Ward producerként mindenképp ki is használta. Igen! Ez tetőtől talpig David Readman, az album középpontjában!
Maradjunk az első bekezdés alapvető tényeinél. A „David Readman” a Pink Cream 69 stúdiómunkáira hajaz, főleg a „Food For Thought”-korszak utániakra. A riffek kísérete kissé „megpuhított”, így ez a hard rock album a klasszikus brit AOR-teljesítmények terepére csúszik (például éppen a két fél-ballada, a Long Way To Heaven és a Gentle Touch), de jóval élénkebb produkcióval.
A lemez a rendkívül hangulatos, középtempós Without You-val indul. Nagyon ígéretes nyitány, ami az albumot egy pillanat alatt magasra emeli érzelmes, melankolikus hangulatba, egyúttal ez a lemez végleges csúcspontja is, ami jelen esetben nem túl szerencsés. Talán már sejtitek, hogy az album enyhén meg-megbotlik a közhelyekben, pedig Readman énekstílusának és hangszínének felismerhetően egyedi elemei végig jelen vannak. A második számként következő No Evil Combination remekül megtámogatja az ilyen drámai hangulatot. Ez a produkció egyik keményebb dala, hangzásában még a Pink Cream 69 energiájához is a legközelebb áll. Hasonlóan élesebb, magasabb intenzitású, Pink Cream 69-es irányt követő hangzást találunk a vége felé, a megvadult Prisoner Of Shame-ben.
David színes társaságot gyűjtött maga köré, olyan zenészeket, akik mesteri rutinnal, gazdag tudással és tapasztalattal mind a maximumot adták a stúdióban. Hihetetlen az érzés, mert a sokszínű zenészgárda ellenére hallgatás közben egy pillanatra sem érezzük, hogy az album jobbra vagy balra kileng, ahogy az egyes zenészek egyéni stílusjegyei vinnék. Olyan, mintha Davidet végig egy klasszikus, változatlan felállású kvartett kísérné: billentyűk, dob, basszusgitár, gitár. Az album tehát szilárd és koherens előadásmódot hoz, olyat, amit leghatékonyabban egy összeszokott csapat tud nyújtani. Readman így kiváló parancsnoknak bizonyult a stúdióban, a társaság pedig engedelmes báránynyájnak, amely teljesíti David ötleteiből fakadó parancsokat.
Egyetlen dolog zavar: az album helyenként a nyolcvanas évek végi Whitesnake-re hajaz. Az első egyenes jel a harmadik szám, az ütős ballada, a Take These Tears, melynek előrefrénye gyanúsan az Is This Love-ra emlékeztet (orig. Whitesnake), a következő pedig a felgyorsított rocker, a Wild In The City, amelynek refrénje Coverdale-ék Bad Boys-ához súrolódik. Érdekes kitérő a No Peace For The Weaked, enyhe soul-blues kanyarral, ami valahogy nem illik David tiszta és ütős, dallamos hangjához.
Az album a végére kissé veszít az érdekességéből, különösen a New Messiah refrénje emlékeztet erősen az Evil Combination refrénötletének ismétlésére, aztán ott van még az Over The Ocean, ahol a fickó akusztikus kísérettel, „coco nut” ütőhangszerekkel alátámasztva próbálja ki magát énekesként, ami az összképben valahogy szerencsétlenül Harry Belafonte-ra emlékeztet, aki élete legrosszabb napján kelt fel az ágyból; ez a dal egyszerűen lövés mellé az albumon. Egészen a végére került még egy ütős ballada, a Love In Vein, amely a közhelyeivel sajnos csak fáraszthatatlanul untat.
A megjegyzések ellenére, különösen az album záró szakaszának kissé gyengébb dalhármasa és az emiatt erősen megingott összdinamika ellenére David Readman olyan lemezt kínál, amely kielégíti a Pink Cream 69 rajongóinak ízlését, és talán a brit szigetek AOR-fogásait kedvelők közül is ráharap néhányan. Jó album tehát, a melodikus hard rock minőségi középszerébe zárva, szuperlatívuszok nélkül, de David éneke változatlan intenzitással uralkodik rajta. A fickó magabiztosan lélegzi bele az érzelmeket, és az átélése az album teljes játékideje alatt semmiképp sem maradhat észrevétlen. David Readman ezzel a lemezzel megerősíti, hogy a modern melodikus hard rock egyik legkiválóbb énekeséről van szó, és az előadása ezúttal is minőségi garanciát hoz, amelyben a hallgató nehezen fog csalódni. Persze még sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna.
Felállás
David Readman – ének, billentyűk
Alex Beyrodt – gitár
Gerald Sänger – gitár
Tommy Denander – gitár
Uwe Reitenauer – gitár
Eric Ragno – billentyűk
Günter Werno – billentyűk
Paul Logue – basszusgitár
Dirk Bruinenberg – dob
Chris Schmidt – dob
Producer
Dennis Ward
Számlista
1. Without You
2. Evil Combination
3. Take These Tears
4. Don’t Let It Slip Away
5. No Peace For The Wicked
6. Long Way To Heaven
7. Wild In The City
8. Gentle Touch
9. Prisoner Of Shame
10. New Messiah
11. Over The Ocean
12. Love In Vain
Játékidő: 56.33
