Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1973
Értékelés: 5/5
Mit is lehetne még újat írni a „Hold sötét oldaláról”, erről a kivételes albumról, amely több mint három évtizeddel a megjelenése után is a világzene egyedülálló jelensége, forradalmian hatott a populáris és a kísérleti zene fejlődésére egyaránt, és mesés példányszámot ért el, több mint 40 millió eladott példánnyal? A „Dark Side Of The Moon”, ez az örökzöld koncepcionális robbanás, a kompozíciós tökéletességre törekvés csúcsa tette a legendás progresszív rockereket, a Pink Floydot egyik pillanatról a másikra kultikus, de homályos pszichedelikus látványosságból világformátumú zenei sztárokká, világos zenei irányvonallal, és ettől fogva minden stadion túl szűk volt nekik. Arról, hogy ettől az albumtól kezdve a progresszív rock történetének kereskedelmileg legsikeresebb formációja is lettek, felesleges hosszan értekezni. Sokkal fontosabb, hogy a „Dark Side Of The Moon” révén végre kiváló zeneszerzőkké is érettek, akik kerek, egész műveket tudnak alkotni, így a világ végre készen állt rá, hogy tárt karokkal fogadja a pszichedelikus-avantgárd kísérleti furaságok egykori mestereit, akik semmiképp sem tudtak megszabadulni tragikus sorsú alapítójuk, Syd Barrett hosszú árnyékától.
Több válasz is van arra, hol rejlik a „Dark Side Of The Moon”, a rockzene történetének kétségkívül egyik legjobb és legnagyobb hatású albuma hihetetlen sikerének fő forrása. Elsősorban kétségtelenül az egyes hangzásvilágok, a fenséges hangulatok és a rendkívül intelligens koncepció hihetetlen harmóniája, amely számos életbölcsességet hordoz, és így könnyedén megérinti az emberi lélek legmélyebb rétegeit. A „Dark Side Of The Moon” alapjait egyébként már az előző album, a „Meddle” (1971) néhány zenei témája lerakta, amely legalább részben választ adott arra, merre viszi őket hangzásuk további fejlődése. A nagyobb befogadhatóság felé fordulás itt teljesedett ki végleg pályájuk számos kompozíciós csúcspontjában, olyan felejthetetlen remekművekben, mint a „Breathe”, a „Time”, a „The Great Gig In The Sky”, a „Money” és az „Us And Them” – mind-mind olyan dal, amely generációkra kiható, messzire ívelő befolyást gyakorolt a későbbi zenészekre.
A korábbi pszichedelikus-improvizatív kísérletek, amelyek a zenehallgatók szélesebb köre számára gyakran megemészthetetlenek voltak, átadták helyüket a gondosan felépített, kerek kompozícióknak, a sokkal teltebb és finomabb hangzásnak, valamint jóval dallamosabb hangszereléseknek. A külső közreműködő Dick Parry szaxofonjai a „Money” és az „Us And Them” dalban érezhetően a jazz vizei felé terelték hangzásukat, miközben Clare Torry vendég női éneke a „The Great Gig In The Sky” álomszerű hangulatába elbűvölő adag ősi soult visz, és a zenekar történetének egyik legfenségesebb pillanatát szállítja. Az album sikerében nagy érdeme van az akkor még fiatal hangmérnöknek, Alan Parsonsnak is (aki később a saját, rendkívül sikeres zenekarának, a The Alan Parsons Projectnek lett a főnöke), aki az akkori időkhöz képest forradalmi felvételi technikák alkalmazásával rendkívül gördülékeny hangzást teremtett, még ha a zenekar tagjai az évek során mindenáron igyekeztek is csökkenteni a szerepét.
Roger Waters, a basszusgitáros-énekes, a lírai zseni és társadalmilag jelentőségteljes, filozofikus koncepcióik fő megalkotója – amelyek újszerűségükkel ma is felkavarják a kedélyeket –, tökéletes találatot ért el azzal a remek koncepcióval, amely az átlagember mindennapjainak minden szépségét és nyűgjét tükrözi. Az album központi témái a kapzsiság, az egymás közötti konfliktusok, az öregedés és az őrület (ez utóbbit kétségkívül egykori társuk, Syd Barrett megrendült mentális állapota ihlette, és a Pink Floyd a következő albumokon is újra meg újra visszatért hozzá). Waters irigylésre méltó empátiát tanúsított egyes társadalmi jelenségek és érzelmi állapotok iránt, ezért az album üzenetei örökre aktuálisak maradnak. Waters mellett, aki ekkorra már az összes szöveg szerzőjeként bevált, a zene írásában akkor még (egyelőre) egyenlő szava volt a zenekar többi tagjának is. Elsősorban David Gilmour gitáros-énekes, a közönség modellalkatú kedvence, aki gitárművészetével és bársonyos hangjával a zenéjük legfinomabb szféráit érintette meg, ezen az albumon kompozíciós téren is először nyúlt igazán a csillagok után, és hozzájárulásával oroszlánrészt vállalt az egyes dalok érzelmi halhatatlanságából, amit egy örök cinikusnak, mint Waters, egymagában nagyon nehezen sikerült volna elérnie. Rick Wright billentyűs eközben kulcsszerepet játszott az album három legjobb szerzeménye közül kettőben (a „The Great Gig In The Sky” és az „Us And Them”), és a korabeli viszonyok között forradalmi szintetizátorok rétegzett használatával nyűgözött le. Még Nick Mason dobos is hozzátette a maga apró, de fontos kompozíciós részét az album elején.
Az érzelmi állapotokon át vezető felejthetetlen kalandot az emberi társadalom különböző a rövid nyitány, a „Speak To Me” nyitja meg, amely Mason, a jókedvű dobos egyik igen ritka szólókompozíciós hozzájárulása (Waters egyszer a rá jellemző stílusban azt nyilatkozta, hogy ez volt az ajándéka a mit sem sejtő dobosnak, amit később, a távozása után egyre inkább megbánt). Különféle, egymással összefüggő, rövid beszélt minták és hangeffektek kollázsáról van szó. Mindegyik az album egy-egy kulcsmotívumát képviseli, és így előrevetíti, mi vár a hallgatóra az album folytatásában.
A „Speak To Me” közvetlenül átfolyik a melankolikus klasszikusba, a „Breathe”-be (a dal teljes címe valójában „Breathe In The Air”), amelyben meleg, bársonyos hangjával és rendkívüli finomságú slide-gitárjátékával a szépfiú Dave ragyog. A nyugodt tempót Wright textúráinak gazdag palettája is meghatározza. Waters szövege, amelyet Gilmour szokatlan szívvel ad át, megindító üzenet mindazoknak, akik naponta szorgalmasan teljesítik kötelességeiket társadalmi rendszerünk felé: álljanak meg legalább egy pillanatra, vegyenek mély lélegzetet, lassítsanak a nagyobb haszon utáni állandó hajszán, és próbálják meg fontosabb dolgokban megtalálni létezésük értelmét.
Következik a kísérleti „On The Run”, amely az album ritka példája a pszichedelikus-avantgárd múltjukra, és remek ellentéte a legtöbb dal egyébként melankolikus szépségének és megindító voltának. Wright, Gilmour és Waters itt a csúcsra viszik a sajátos elektronikus minimalizmust, különféle pszichedelikus effektek révén a VCS3 szintetizátorokon és többdimenziós analóg szekvenszerekkel kísérletezve. Ezek az elektronikus effektek kétségkívül megelőzték a koruk. A dal központi témája a hosszú utazások okozta nyomás és stressz, amit remekül illusztrálnak a beszélgetések különféle effektjei, a folyosón futás, a mániákus hangok és a záró robbanás, amely repülőszerencsétlenséget ábrázol. A dalt tetőtől talpig áthatja a sajátos klausztrofób, szinte baljós hangulat.
Ezt követi az örökzöld klasszikus, a „Time”, a zenekar történetének egyik legfenségesebb és egyben legmegrendítőbb alkotása, valamint az album egyetlen dala, amelynek megszületésében minden tag részt vett. Központi szépsége és megrendítő ereje egyrészt hihetetlenül éteri zenei arculatában rejlik, amely számtalan ambient hullám varázslatos szépségén át könnyedén a hallgató legmélyebb érzelmei közé repíti, és arra kényszeríti, hogy önmagába nézzen, másrészt központi üzenetében, amely az idő múlása okozta könyörtelenség körül forog. Minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabban szalad az idő, és annál inkább elmerülünk a reménytelenségben, ahogy a fiatal évekre, a boldog időkre és az összes elszalasztott lehetőségre emlékezünk, amelyek kicsúsztak a kezünk közül (egy újabb nagyon is életszagú téma, amelyhez a következő alkotásaikon is vissza fognak térni).
A viharos, szinte provokatív bevezető – dübörgő ébresztőórák és riasztók csörgése – után (próbálj ki egyszer reggel tréfát űzni valamelyik közeli szeretteddel, lehetőleg olyannal, aki nem ismeri a dalt: játszd le neki ezt a bevezetőt, és figyeld a reakcióját a váratlan reggeli ébresztőre) fokozatosan épül a hangulat a basszuson és az ütőhangszereken alkalmazott különféle effektekkel. Egy határozott átvezetés után hirtelen belép Gilmour éneke, amely a kezdeti, mániákus lendület után a refrénekben védelmezőbb, bársonyos hangzásba megy át, és melegségével teljesen körülöleli a hallgatót, különösen amikor csatlakoznak a fenséges női vokálok is. Wright közben remekül látja el az énekes feladatokat az egyes átvezetések között, és még erőteljesebb kontrasztot visz a különböző motívumok közé. A legendás kompozíció központi motívumai egyébként főként Dave slide-gitárjának és Rick billentyűinek melankolikus futamaira épülnek. A csúcspont a második refrén után érkezik, amikor ma is lélegzetelállító, álomszerű gitárszóló szólal meg, amely kétségkívül a gitáros-modell legjobbjai közé tartozik. A zárlatban még egyszer megismétlődik a „Breathe” központi motívuma.
Ezután a dal átfordul a fantasztikus „The Great Gig In The Sky”-ba, egy újabb ezoterikus remekműbe, amely varázsával egy szempillantás alatt megbabonáz még a legkőkeményebb, két lábbal a földön álló embert is. Azoknak, akik tudják, hogy az üzenete a halál és a „mi történik utána” típusú találgatások körül forog, még megrendítőbb hallgatói élményt jelent. E halhatatlan alkotás központi csillaga kétségtelenül a kivételes Clare Torry, aki szenvedélyes énekimprovizációival hihetetlenül varázslatos atmoszférát teremt. A kiváló kíséretről zongoráján és Hammond-orgonáján szóló melankolikus futamaival főként Wright gondoskodik, miközben Gilmour és Waters ezúttal a gitárvonalaikkal inkább a háttérben marad, de ők is nagyon hatékonyan járulnak hozzá a rendkívüli hangulat megteremtéséhez.
Waters az album központi kompozíciós csúcspontját a cinikus remekművel, a „Money”-vel éri el, amelyet pénztárgépek nyitása és pénzérmék csörgése nyit meg. Roger itt alaposan kiélhette magát egy társadalomkritikus szöveggel a kapitalista rendszerünk fő nyűgéről és a haszon utáni szüntelen, fejetlen hajszáról (a társadalmi rétegződés szociális témájáról, amelyet élvezettel használ majd néhány későbbi alkotásán is). Kompozíciós szempontból a zenekar történetének egyik legérdekesebb alkotása, amelyet szokatlan, drámai ütemváltások és egyes motívumok hirtelen felújítása jellemez. A központi, funkos beállítottságú gitárriff, amely a recsegő basszusvonalak kíséretében többször is megismétlődik, rendkívül szellemesen szól. Közben mindezt Gilmour mindig kivételesen kifejező éneke köti össze, amely a nyugati civilizáció megjavíthatatlan materializmusa fölötti leplezetlen cinizmust fejezi ki. Idővel csatlakozik Dick Parry szaxofonja is, amely egy kis nagyon üdvözlendő jazzes patoszt ad hozzá, és egyúttal bejelenti az energikus hangszeres részt. Persze nem maradhat említés nélkül Dave egy újabb monumentális gitárszólója sem, amely ma is számos feltörekvő gitárost inspirál világszerte.
A kapitalista fajzat elleni leszámolás után a sor a militarista tökfilkókon van, akik nem hajlandók abbahagyni a fegyvercsörgetést, és akiknek Waters egy pillanatra sem hagyott levegőt venni. Ez azt jelenti, hogy jön a hihetetlen ezoterikus remekmű, az „Us And Them”, amely szerintem nemcsak az album csúcspontja, hanem a rockzene történetének egyik legjobb alkotása. Teljes melankolikus szépségében a múltbeli és a mai háborúk teljes értelmetlenségét tükrözi. Nyugodt, jazzes díszekkel kicsipkézett természete csak fokozza az egyén teljes tehetetlenségének hatását a hadiipar halálos gépezetével szemben. Míg Wright a billentyűkön, főként a Hammond-orgonán játszott többszólamú harmóniákkal teremt kivételes ambient hangulatokat, Gilmour éneke a teljes kompozíció központi hordozója. Ez a fenséges refrénekben drámai dimenziókat ér el, és a melegségtől a haragig húzódó átmenettel kivételes kontrasztot teremt. Itt van a kiváló Dick Parry is, jazzes futamaival és szaxofonszólóival, akit azonban a folytatásban műveivel háttérbe szorít Gilmour és Wright egyaránt. Az „Us And Them” azon ritka rockklasszikusok egyike, amelyet egyszerűen nem lehet eléggé dicsérni.
Ezután újabb csúcsminőségű érzelmi élmény következik a kiváló hangszeres szám, az „Any Colour You Like” képében, amely a fontos életbeli döntések előtti félelmeinket fejezi ki. A mulatságos szintetizátorbetétek után igen szellemes gitárszóló lép be, amely a folytatásban sikeresen úszik a számos effekt, a Hammond-orgona hangjai és a funkos basszusvonalak között. Hirtelen átmenet vezet a kivételes „Brain Damage”-be, az album egyetlen pillanatába, amikor Waters a főénekes szerepébe lép, és ezt kiválóan teljesíti. Ez a szerep, amelyben egy olyan személyt kell alakítania, akinek a mentális állapota egyre romlik, remekül áll neki, hiszen az emberi őrület jelensége Syd távozása óta mindig is egyik kedvelt lírai témája volt. A központi, egyszerű és pásztoridill felé hajló akusztikus gitárdallam szinte jellemző Waters alkotásaira (az „If” stílusában). A „agysérülés” legnagyobb gazdagsága a kivételes, varázslatos refrénben rejlik, ahol drámai kísérő női vokálok lépnek be, és közvetítik az egész album központi üzenetét: „a Hold sötét oldalán találkozunk”. Az ép elméjét lassan elhagyó, neurózis által elfogott, a fejében furcsa hangokat halló valaki hangulatát még fokozzák Waters mániákus nevetésének rákevert effektjei.
Központi verse és az a tény miatt, hogy a „testvéreinél” és „nővéreinél” előbb született meg, sokan egyszerűen „Dark Side Of The Moon”-nak nevezik, illetve az album központi alkotásának tekintik. Érdekes, hogy Waters az album készítésének időszakában állítólag meglehetősen bizonytalan volt az énekesi képességeiben, és Gilmournak még biztatnia is kellett erre, főleg ha tudjuk, hogy a későbbi alkotásokon szinte teljes vokális diktátorrá vált. Ez a dal jelentette az első nagyobb vitát Waters és Wright között is. Az utóbbinak egyszerűsége miatt ez a mű sosem tetszett igazán. Ez az elutasító hozzáállása Waters szerzeményeihez az évek során csak erősödött, és közvetve odáig vezetett, hogy a 70-es évek végén távozott a zenekarból. Végül közvetlen átmenettel jön az album záró klimaxa, az „Eclipse”. Ez a fenséges csoportos vokális hangszerelésekkel és a záró versszak ismétlődő dallamaival gondoskodik a végső kinyilatkoztatásról, amely az emberi vágyakozást fejezi ki a teljes szabadság után. Az egész szívveréssel ér véget, amellyel az album eleje, a „Speak To Me” is megnyílt, és így kerek lezárása ennek a fenséges koncepcionális eposznak.
A „Dark Side Of The Moon”, sokak szerint a Pink Floyd összes remekműve közül a legfényesebb ékkő, mindörökre a rocktörténelem egyik legnagyobb teljesítménye marad, amely zenei témáival és üzeneteivel a hallgatót újra meg újra tetőtől talpig megrázza, és elgondolkodtatja az emberi létezés néhány kulcsfontosságú szimbóluma felől. Az minden idők egyik legjobb és legnagyobb hatású albumáról milliónyi ilyen-olyan recenziót, cikket, szakdolgozatot, regényt, doktori disszertációt és így tovább írtak már és még írni is fognak, így valóban értelmetlen lenne hosszan filozofálni azon, mit hagynak ki azok, akiknek az albuma véletlenül (még) nincs meg a háztartásukban, vagy véletlenül hosszabb ideig éltek a jég alatt, és lemaradtak a létezéséről szóló hírről. A Pink Floyd, az újdonsült rocksztárok a „Dark Side Of The Moon” titáni sikerét a következő remekműveiken is folytatták, mint a „Wish You Were Here” (1975), az „Animals” (1977) és a „The Wall” (1979), noha Waters idővel egyre inkább érvényesíteni kezdte diktatórikus politikáját a többi taggal szemben, ami később igencsak drámai következményekhez vezetett. Zárjuk a recenziót azzal, hogy minden új generáció újra meg újra, a maga módján fedezi fel ezt a csodálatos albumot, és mindig talál benne valami újat, ami valószínűleg a fő erénye is. A jegyek a kalandokban bővelkedő zenei utazásra a Hold sötét oldalára ezért sosem fognak elfogyni.
Felállás
David Gilmour – ének, gitár, VCS3 szintetizátor
Roger Waters – basszusgitár, ének (9), kísérőének, speciális effektek
Richard Wright – billentyűs hangszerek, kísérőének, VCS3 szintetizátor
Nick Mason – dob, ütőhangszerek, speciális effektek
VENDÉGZENÉSZEK:
Dick Parry – szaxofon (6-7)
Clare Torry – ének (5)
Leslie Duncan – kísérőének
Lisa Strike – kísérőének
Barry St. John – kísérőének
Doris Troy – kísérőének
Produkció
Pink Floyd
Számlista
1. Speak To Me (1:16)
2. Breathe (2:44)
3. On The Run (3:32)
4. Time (7:06)
5. The Great Gig In The Sky (4:44)
6. Money (6:32)
7. Us And Them (7:40)
8. Any Colour You Like (3:25)
9. Brain Damage (3:50)
10. Eclipse (2:04)
Az album hossza: 42:53
