Pink Floyd: The Dark Side Of The Moon
Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1973. 3. 1.
Producer: Pink Floyd
Album hossza: 43.09 perc
Műfaj: Progressive Rock/Art Rock
Értékelés: 10/10
Mit is lehetne még újat írni a „Hold sötét oldaláról”, erről a kivételes albumról, amely több mint három évtizeddel a megjelenése után is egyedülálló világzenei jelenségnek számít, forradalmian hatott a populáris és a kísérleti zene fejlődésére egyaránt, és több mint 40 millió eladott példánnyal mesés példányszámot ért el? A „Dark Side Of The Moon” – a kompozíciós tökéletességre épülő, örökzöld konceptalbum-robbanás – révén a legendás progresszív rockerek, a Pink Floyd egyik pillanatról a másikra kultikus, de homályos pszichedelikus látványosságból világformátumú zenei sztárokká váltak, világos zenei irányvonallal, akiknek már minden stadion szűk volt. Arról, hogy ettől az albumtól kezdve a progresszív rock történetének kereskedelmileg legsikeresebb formációjává is lettek, nem is érdemes beszélni. Sokkal fontosabb, hogy a „Dark Side Of The Moon”-nal végre kerek, fején és farkán álló, egész művek kiváló szerzőivé is érettek, így a világ végre készen állt rá, hogy tárt karokkal fogadja a pszichedelikus-avantgárd kísérletezés egykori mestereit, akik semmiképp sem tudtak megszabadulni tragikus sorsú alapítójuk, Syd Barrett hosszú árnyékától.
Több válasz is van arra, hol rejlik a „Dark Side Of The Moon” hihetetlen sikerének fő forrása – az album kétségkívül a rockzene történetének egyik legjobb és legnagyobb hatású lemeze. Az első helyen mindenképp az egyes hangzási témák, a fenséges hangulatok és az rendkívül intelligens koncepció elképesztő harmóniája áll, amely számos életbölcsességet hordoz, így könnyedén megérinti az emberi lélek legmélyebb rétegeit. A „Dark Side Of The Moon” alapjait egyébként már az előző album, a „Meddle” (1971) néhány hangzási témája lerakta, amely részben választ adott arra, merre viszi őket hangzásuk további fejlődése. Ez a nyitottabb, befogadhatóbb irány itt teljesedett ki végleg pályafutásuk számos kompozíciós csúcspontjában, mint a felejthetetlen remekművek: „Breathe”, „Time”, „The Great Gig In The Sky”, „Money” és „Us And Them” – valamennyi dal messzire ható befolyást gyakorolt a jövő zenészeinek egész generációira.
A korábbi pszichedelikus-improvizatív kísérletek, amelyek a szélesebb zenei közönségnek gyakran megemészthetetlenek voltak, átadták a helyüket a gondosan felépített, kerek kompozícióknak, a jóval teltebb és finomabb hangzásnak és a sokkal dallamosabb hangszereléseknek. A külső közreműködő Dick Parry szaxofonjai a „Money”-n és az „Us And Them”-en érezhetően a jazzes vizek felé terelték a hangzásukat, miközben Clare Torry vendégvokálja a „The Great Gig In The Sky”-on elbűvölő adag ösztönös soult visz ennek a remekműnek az álomszerű atmoszférájába, és a zenekar történetének egyik legfenségesebb pillanatát szállítja. Az album sikeréből nagy részt vállalt a akkor még fiatal hangmérnök, Alan Parsons is (később saját, rendkívül sikeres zenekarának, az The Alan Parsons Projectnek lett a vezére), aki a korabeli szemmel forradalmi felvételi technikákkal rendkívül gördülékeny hangzást teremtett az albumnak, bár a zenekar tagjai az évek során mindenáron igyekeztek csökkenteni az ő szerepének jelentőségét.
Roger Waters, a basszusgitáros-énekes, lírai zseni és a társadalmilag jelentőségteljes, filozofikus koncepciók fő megálmodója – akinek haladó szemlélete ma is kavarja az indulatokat – telibe találta a lényeget egy remek koncepcióval, amely az átlagos emberi hétköznapok minden szépségét és nyűgét tükrözi. Az album központi témái a kapzsiság, az egymás közötti konfliktusok, az öregedés és az őrület (ez utóbbit kétségkívül egykori társa, Syd Barrett megrendült elmeállapota inspirálta, és a Pink Floyd a következő albumokon is újra meg újra visszatért hozzá). Waters közben irigylésre méltó empátiát mutat bizonyos társadalmi jelenségek és érzelmi állapotok iránt, és ettől az album üzenetei mindörökre aktuálisak maradnak. Waters mellett, aki ekkorra már bebiztosította helyét az összes szöveg szerzőjeként, a zene megírásában a zenekar többi tagjának is (még mindig) egyenlő szava volt. Elsősorban David Gilmour gitáros-énekes, a közönség férfimodell-kedvence, aki gitárművészetével és bársonyos hangjával a zenéjük legfinomabb szféráit érintette meg, ezen az albumon komponistaként is először nyúlt igazán a csillagokért, és hozzájárulásával oroszlánrészt vállalt az egyes dalok érzelmi halhatatlanságából – ami egy olyan örök cinikusnak, mint Waters, egyedül nagyon nehezen sikerült volna. Rick Wright billentyűs közben kulcsszerepet játszott az album három legjobb szerzeményéből kettőben („The Great Gig In The Sky” és „Us And Them”), és a korabeli szemmel forradalmi szintetizátorok rétegzett használatával nyűgözött le. Még Nick Mason dobos is hozzátette a maga apró, de fontos kompozíciós részét az album elején.
Az emberi társadalom különféle érzelmi állapotain átvezető felejthetetlen kalandot a rövid bevezető, a „Speak To Me” nyitja meg, amely a zenekar vásott kedélyű dobosának, Masonnak egyik igen ritka szólókompozíciós hozzájárulása (Waters egyszer a rá jellemző stílusban azt nyilatkozta, hogy ez volt az ajándéka a mit sem sejtő dobosnak, amit később, a távozása után egyre inkább megbánt). Különböző, egymással összekapcsolódó, rövid beszélt minták és hangeffektek kollázsa. Mindegyik az album egy-egy kulcsmotívumát képviseli, és így előrevetíti, mi vár a hallgatóra az album további részében.
A „Speak To Me” közvetlenül átfolyik a melankolikus klasszikusba, a „Breathe”-be (a dal teljes címe valójában „Breathe In The Air”), ahol meleg, bársonyos hangjával és kivételes finomságú slide-gitárjátékával a szépfiú Dave ragyog. A nyugodt tempót Wright textúráinak gazdag palettája diktálja. Waters szövege, amelyet Gilmour szokatlan szívélyességgel ad át, megható üzenet mindazoknak, akik nap mint nap szorgalmasan teljesítik kötelességeiket társadalmi rendszerünk felé: legalább egy pillanatra pihenjenek meg, vegyenek mély lélegzetet, lassítsák le a tempót és a végtelen hajszát a nagyobb haszon után, és próbálják megtalálni létezésük értelmét fontosabb dolgokban.
Ezután a kísérleti „On The Run” következik, amely pszichedelikus-avantgárd múltjuk ritka példája ezen az albumon, és remek kontraszt az album legtöbb dalának egyébként melankolikus szépségéhez és megindító hangulatához képest. Wright, Gilmour és Waters itt a csúcsig fokozzák az egyedi elektronikus minimalizmust a VCS3 szintetizátorokon megszólaltatott különféle pszichedelikus effektekkel és többdimenziós analóg szekvenszerekkel való kísérletezéssel. Ezek az elektronikus effektek kétségkívül megelőzték a korukat. A dal központi témája a hosszú utazások okozta nyomás és stressz, amit remekül érzékeltetnek a különféle beszélgetés-effektek, a folyosón való futkosás, a mániákus hangok és a záró robbanás, amely egy repülőszerencsétlenséget jelenít meg. A dalt végig átjárja egyfajta klausztrofób, szinte baljós hangulat.
Ezt követi az örökzöld klasszikus, a „Time”, a zenekar történetének egyik legfenségesebb és egyben legmegrázóbb alkotása, és az album egyetlen olyan darabja, amelynek megalkotásában mindenki részt vett. Központi szépsége és megrázó ereje egyrészt hihetetlen, éteri zenei arculatában rejlik, amely számos ambient hullám varázslatos szépségén át könnyedén elviszi a hallgatót legmélyebb érzelmei mélyére, és arra kényszeríti, hogy magába nézzen, másrészt központi üzenetében, amely az idő múlása okozta könyörtelenség körül forog. Minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabban szalad az idő, és annál inkább elmerülünk a reménytelenségben, amikor fiatalkorunkra, boldog időkre és az összes elszalasztott lehetőségre emlékezünk, amelyek kicsúsztak a kezünk közül (újabb nagyon is életszerű téma, amelyhez a következő alkotásaikon is vissza fognak térni).
A viharos, szinte provokatív bevezető után, amelyben harsányan szólnak az ébresztőórák és riasztók (próbáljátok ki egyszer reggel, hogy viccet csináltok valamelyik hozzátok közel állóból, lehetőleg olyanból, aki nem ismeri a dalt: pörgessétek le neki ezt a bevezetőt, és figyeljétek a reakcióját a váratlan reggeli ébresztőre), a hangulat fokozatosan építkezik a basszuson és az ütőhangszereken megszólaló különféle effektek révén. Egy határozott átvezetésen át hirtelen belép Gilmour éneke, amely a kezdeti, mániákus lendületből a refrénekben egy védelmezőbb, bársonyos hangzásba megy át, és melegségével végtelenül körbeöleli a hallgatót, főleg, amikor csatlakozik a fenséges női vokálok kíséretése is. Wright eközben kiválóan látja el az éneklési feladatokat az egyes átvezetések között, és még kontrasztosabbá teszi az egyes motívumokat. E legendás kompozíció központi motívumai egyébként főleg Dave slide-gitárjának és Rick billentyűinek melankolikus futamaira épülnek. A csúcspont a második refrén után érkezik, amikor belép a ma is lélegzetelállító, álomszerű gitárszóló, amely kétségkívül a gitáros-férfimodell legjobbjai közé tartozik. A záró részben még egyszer visszatér a „Breathe” központi motívuma.
Ezután a dal átbillen a fantasztikus „The Great Gig In The Sky”-ba, egy újabb ezoterikus remekműbe, amely varázsával egy szempillantás alatt megbabonázza még a legkőkeményebb, legbiztosabban a talajon álló egyént is. Akik tudják, hogy az üzenete a halál és az „mi történik azután” típusú találgatások körül forog, azoknak még megrázóbb hallgatói élményt jelent. E halhatatlan alkotás központi sztárja kétségkívül a kivételes Clare Torry, aki szenvedélyes énekimprovizációival hihetetlenül varázslatos atmoszférát teremt. A kiváló kíséretről főleg Wright gondoskodik melankolikus zongora- és hammondorgona-futamaival, miközben Gilmour és Waters gitárvonalaikkal ezúttal inkább a háttérben maradnak, de ők is nagyon hatékonyan járulnak hozzá a rendkívüli atmoszféra megteremtéséhez.
Waters az albumon a kompozíciós csúcsát a cinikus remekművel, a „Money”-val éri el, amelyet pénztárgépek nyílásának és érmék csörgésének effektjei nyitnak meg. Roger itt alaposan kiélhette magát egy társadalomkritikus szöveggel kapitalista rendszerünk fő bajáról és a haszon utáni szüntelen, esztelen hajszáról (a társadalmi rétegződés szociális témájáról, amelyet később is örömmel használt néhány következő lemezén). Kompozíciós szempontból a zenekar történetének egyik legérdekesebb alkotása, amelyet szokatlan, drámai ritmusváltások és az egyes motívumok hirtelen újraélesztése jellemez. A központi, funkos beütésű gitárriff, amely a recsegő basszusvonalak kíséretében többször visszatér, rendkívül szellemesen szól. Közben az egészet összeköti az mindig kivételesen expresszív Gilmour-ének, amely leplezetlen cinizmust fejez ki a nyugati civilizáció megjavíthatatlan materializmusa felett. Idővel becsatlakozik Dick Parry szaxofonja is, amely némi igen üdvözlendő jazzes patoszt ad hozzá, és egyben bejelenti az energikus hangszeres szakaszt. Természetesen nem maradhat el egy újabb monumentális Dave-gitárszóló sem, amely ma is számos gitáros reménységet inspirál világszerte.
A kapitalista söpredékkel való leszámolás után a militarista fenegyerekekkel való leszámolás következik, akik nem hajlandók abbahagyni a fegyvercsörgetést, és Waters egy pillanatra sem hagyta őket lélegezni. Ez azt jelenti, hogy jön a hihetetlen ezoterikus remekmű, az „Us And Them”, amely szerintem nemcsak az album csúcspontja, hanem a rockzene történetének egyik legjobb alkotása. Ez egész melankolikus szépségében tükrözi az összes múltbeli és jelenlegi háború teljes értelmetlenségét. Nyugodt, jazzes díszekkel ékesített természete még inkább felerősíti az egyén teljes tehetetlenségének hatását a hadiipar halálos fogaskerekei előtt. Miközben Wright a billentyűkön, főleg hammondorgonán többrészes harmóniákkal teremt kivételes ambient atmoszférákat, Gilmour éneke az egész kompozíció központi hordozója. Ez a fenséges refrénekben drámai méretű hangvételt ér el, és a melegségtől a harag felé való átmenetével kivételes kontrasztot teremt. Itt van a kiváló Dick Parry is a jazzes futamaival és szaxofonszólóival, akit azonban a továbbiakban műveivel Gilmour és Wright is a háttérbe szorít. Az „Us And Them” azon ritka rockklasszikusok egyike, amelyet egyszerűen nem lehet eléggé dicsérni.
Ezután újabb kiváló érzelmi élmény következik a remek hangszeres szerzemény, az „Any Colour You Like” képében, amely a fontos életdöntések előtti félelmeinket fejezi ki. A szórakoztató szintetizátorbetétek után belép egy rendkívül szellemes gitárszóló, amely a továbbiakban sikeresen úszik számos effekt, hammondorgona-hangok és funkos basszusvonalak között. Hirtelen átmenet vezet a kivételes „Brain Damage”-be, az album egyetlen pillanatába, ahol Waters a főénekes szerepébe lép, és kiválóan teljesíti is. Ez a szerep, amelyben egy olyan embert kell alakítania, akinek az elmeállapota egyre romlik, remekül áll neki, hiszen az emberi őrület jelensége Syd híre óta mindig is az egyik kedvenc lírai témája volt. A központi, egyszerű és pásztori hangulatú akusztikus gitárdallam szinte jellegzetes Waters-alkotásokra (az „If” stílusában). Az „agykárosodás” legnagyobb gazdagsága a kivételes, varázslatos refrénben rejlik, ahol drámai kísérő női vokálok lépnek be, és közvetítik az egész album központi üzenetét: „találkozunk a Hold sötét oldalán”. Egy olyan valaki hangulatát, akit fokozatosan elhagy az esze, akit elfog a neurózis, és aki furcsa hangokat hall a fejében, tovább fokozzák Waters mániákus nevetésének felvett effektjei.
Központi sora és az a tény miatt, hogy a „testvéreinél” előbb készült el, sokan egyszerűen „Dark Side Of The Moon”-nak hívják, vagy az album központi alkotásának tekintik. Érdekes, hogy Waters az album készítésének idején állítólag meglehetősen bizonytalan volt énekesi képességeiben, és Gilmournak kellett biztatnia is erre, főleg ha tudjuk, hogy a későbbi lemezeken szinte tökéletes vokális diktátorrá vált. Ez a dal egyben az első komolyabb vitát jelentette Waters és Wright között. Utóbbinak ez a mű egyszerűsége miatt soha nem tetszett igazán. Ez az elutasító viszonya Waters szerzeményeihez az évek során csak nőtt, és közvetve ahhoz vezetett, hogy a 70-es évek végén távozott a zenekarból. Végül közvetlen átmenettel következik az album záró fénypontja, az „Eclipse”. Ez fenséges csoportos vokális hangszerelésekkel és ismétlődő dallamokkal a záró versszakban gondoskodik a végső kinyilatkoztatásról, amely az emberi vágyakozást fejezi ki a teljes szabadság után. Az egész szívdobbanással ér véget, amellyel az album kezdete, a „Speak To Me” is megnyílt, és így kerek lezárása ennek a fenséges konceptuális eposznak.
A „Dark Side Of The Moon”, sokak számára a Pink Floyd-remekművek legfényesebb gyémántja, örökre a rocktörténelem egyik legnagyobb teljesítménye marad, amely zenei témáival és üzeneteivel újra és újra tetőtől talpig megrázza a hallgatót, és az emberi lét néhány kulcsszimbóluma felett gondolkodásra készteti. Erről az idők egyik legjobb és legnagyobb hatású albumáról milliónyi ilyen-olyan kritika, cikk, diplomamunka, regény, doktori disszertáció stb. született és fog még születni, így igazán értelmetlen lenne hosszasan filozofálni arról, mit hiányolnak azok, akiknek az albuma (még) véletlenül sincs meg a háztartásukban, vagy véletlenül hosszabb ideig jég alatt maradtak, és lemaradtak a létezéséről szóló hírről. A Pink Floyd, az újsütetű rocksztárok, a „Dark Side Of The Moon” titáni sikerét a következő remekműveken is folytatták, mint a „Wish You Were Here” (1975), az „Animals” (1977) és a „The Wall” (1979), bár Waters idővel egyre inkább érvényesíteni kezdte diktatórikus politikáját a többi taggal szemben, ami később még igencsak drámai következményekhez vezetett. A kritika záruljon azzal, hogy minden új generáció újra és újra, a maga módján fedezi fel ezt a csodálatos albumot, és belül mindig talál valami újat, ami valószínűleg a fő erénye is. A felejthetetlen kalandokkal teli zenei utazásra szóló jegyek a Hold sötét oldalára ezért soha nem fognak elfogyni.
Szerző: Peter Dr. ProgRock Podbrežnik
Számlista:
1. Speak To Me (1:16)
2. Breathe (2:44)
3. On The Run (3:32)
4. Time (7:06)
5. The Great Gig In The Sky (4:44)
6. Money (6:32)
7. Us And Them (7:40)
8. Any Colour You Like (3:25)
9. Brain Damage (3:50)
10. Eclipse (2:04)
Felállás:
David Gilmour – ének, gitár, VCS3 szintetizátor
Roger Waters – basszusgitár, ének (9), kísérő ének, speciális effektek
Richard Wright – billentyűs hangszerek, kísérő ének, VCS3 szintetizátor
Nick Mason – dob, ütőhangszerek, speciális effektek
Közreműködő zenészek:
Dick Parry – szaxofon (6-7)
Clare Torry – ének (5)
Leslie Duncan – kísérő ének
Lisa Strike – kísérő ének
Barry St. John – kísérő ének
Doris Troy – kísérő ének
