Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Dandelion Children
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2013
Játékidő: 51:12
Értékelés: 4.3/5
A pitypang gyermekei, a ljubljanai trió, a Dandelion Children már évek óta a lelkiismeretfurdalásom volt, amióta feltűntek a radaromon, de egészen a közelmúltig nem szántam rá elég időt, hogy elmerüljek a zenéjük lényegében. Lehet, hogy lustaság, lehet, hogy csak előítélet, miszerint a hazai termés java tele van szarral, de az elmúlt pár évben újra átprogramoztam magam, és megváltozott a véleményem a hazai produkciókról és azokról az előadókról is, akik dacolnak az idő fogával, a pénzhiánnyal, a rugalmatlan kiadókkal, valamint a tunya, fejlődésképtelen közönség étvágyával, és a sok-sok hazai fertőzött tályog ellenére képesek nemcsak túlélni, de – ami még több – normálisan dolgozni, fejlődni és növekedni. Ennek az evolúciósan erős és tehetséges párhuzamos univerzumnak a része ez a ljubljanai trió is, akik elsősorban provokatív, felforgató hozzáállásukkal, grunge-os pózukkal és az önironikus hangvételű lemezzel, a Dandelion Children so pičke cíművel maradtak meg bennem! És most a minőségi audiovizuális provokációk, főleg pedig a jó zene sora egy olyan lemezzel folytatódik, amely egyszerűen a Dandelion Children nevet viseli. A zene koszos, piszkos, és olyan átkozottul édesen pitypangszagú, hogy ez a hatodik kirándulás az önkiiktatás szonikus vizeire egyszerűen átkozottul édes!
Hogy a Dandelion Children lemeze az első ütemtől fogva működik, annak további oka, hogy az atipikus garázstrió új stúdiómunkájának produceri pecsétjét a Srečna Mladina szonikus istene (vagy félistene), a kivételes Peter Dekleva nyomta rá. A zamatosság oroszlánrésze persze a zenekar kifinomultabb, kiérettebb tartalmi alapjaiból fakad. Öt lemez után az elképesztő, ötéves pályafutásuk során – Perfection Off, Perhaps Maybe, Dandelion Children Stole My Bike, Dandeloidu és Dandelion Children so pičke – a műfajilag skizofrén banda koncertszínpadokon is gyűjtötte a kilométereket, a határ ezen és túlsó oldalán egyaránt, és ez a hatodik lemez minden akkordjában érződik. Hány hazai bandának sikerült az elmúlt pár évben sikeresen megszállnia az Exit színpadát? Épp ezért merem azt állítani, hogy a két srác és a lány egészen elképesztő őrültek – pozitív értelemben, hogy ne legyen félreértés.
A Dandelion Children a Rock And Roll Has Got To Go koszos, blues-os grunge-intrójával nyit, szépen átnő a Wooden Animalba, amelyben a visszafelé játszott gitár mellett gyönyörű billentyűk lopakodnak be az egészbe, és Jure telt, reszelős grunge-mormogásától koronázva valami atipikusan kockássá nő. A Nirvana helyett most Led Zeppelint hallani, a Kula Shaker szinte szitáros vonalait és valami még potensebb, régi motorost. Szerintem nem kell túlzottan hangsúlyozni, hogy a mai újkori zene többsége tökök és esszencia nélküli, ezért minden zenének és ötletekkel teli kalandnak elkötelezett embernek időnként érdemes benyúlnia a múlt porosabb archívumaiba. A Dandelion Children nyilvánvalóan jól tette ezt, hiszen a Never Handled már asszociatív kapcsolatban áll a legendás Neil Honnal (a Old Man nyitóversszakaira gondolok), csak a pitypang gyermekei szeretnek egy kicsit több lendületet és torzítást! A többszólamú refrén és a rövid bridge után épp jól megsózott csúcspont jön, majd újabb váltás következik. A Renewed hipszteres, popos szentimentalizmus, de a fordulatok ellenére az egész nem hat erőltetettnek vagy zavarónak. A lemez eddig úgy működik, mintha egy szuszra játszották volna fel, megszakítások és agyalás nélkül; Jure torzított fuzz basszusa, Anže felesleges effektektől megtépázott, mégis olyan édes gitárja és Katja dobjai viszik a gyönyör körhintáját a helyes irányba. Közben még több kosz és mellékszál szivárog be. A Feels Like Paradox egy Eddie Vedder-féle intro után a Nirvana három akkordjának szférájába lövell, Plant-féle vokális vonalakkal megkoronázva. Led Zepp Nirvana gödör? Szexi! És ebben a gondolatmenetben semmi paradox vagy kifogásolható nincs. A dolog működik, nem akad el. Még a szám végén, a pszichedelikus többszólamúságba torkolló kifutásnál sem, amely Dekleva éles fülének finom érintését mutatja, és amely egy kis Srečna Mladina-féle lüktetést adott a zenekarnak. És itt minden szabad! Black Keys, Black Crowes, Beatles és Fatboy Slim egy tálban is! A Goaless Confession egy Sgt. Pepper-t idéző intro után egyenesebb garázsvizekre vált át, a stoner hangulat pedig – a hajdan kiváló QOTSA-val ellentétben – nem akad el, és nem áll meg a torkodon, mint egy nagy, megemészthetetlen csont. A Dandelionok aztán egy kicsit táncosabb punk-diszkó vizekre ugranak, majd egy-két pillanatra reggae-be, tartalékuk pedig a szörfrockban is van. Ezt bizonyítja a Middle Toe című kis szám, amely magasra emelt középső ujj minden purista számára, aki azt hiszi, már mindent megértett! A Dandelion Children a To niso bobri című számot játssza? Majdnem, de mindenképp a Bobri-t összehozó, bepanírozó és nekünk is ilyen provokatívan édesen felszolgáló virtuóz éber tekintete alatt… A Dandelionok egyébként koszosabbak, és jobban hajlanak a Dick Dale-féle szörfözés extrémebb fajtája felé!
A Your Nothing a lemez kissé fárasztóbb pillanata, amely emlékeztetőül lopakodott be a fényes kontúrok közé: egy szemernyi őrület nélkül nem megy a ljubljanai tricikli irányítása! Az album eddig is működőképes volt, és egyetlen hasztalan töltelék sem hallatszott! Tökéletes pitypangolás, na! A Mutilator Comopensator című számmal pedig a srác és a lány végleg levesznek a lábamról! Fokozódó intro, amely olyan riffbe fordul, amitől akár át is rendezheted a nappalit. A Dandelionok a System Of A Down mellett a Scars On Broadway magjából is táplálkoztak, a punkos blues pedig olyan átkozottul szép és élvezhető, hogy kedvem támad kipróbálni, élőben is ennyire jól működik-e! A Morning Grass stratégiai country-megnyugtatásként került ide. Bár nem ez a terepük, a dolog szépen felépített, a szám pedig úgy szól, mint egy country, amit Thom Yorke, a Radiohead mestere énekelne. A fázisugrások gyakoriak és olyan jól megsózottak, hogy a Smitten, a lemez zárásának remek pillanata után a térdre kényszerített kritikusok és szkeptikusok kegyelemért könyörögnek, és visszavonják vádjaikat, miszerint a Dandelionok tele vannak szarral és közhelyekkel! Az ütős gitárzene teli basszusra és dobokra tapad, amelyek a temperamentumos Katja ütései alatt magabiztosan és játékosan működnek. Foo Fighters-es! Tökéletes! A Mr. Evaluator ezután kirándulás Josh Homme extrémebb pillanataiba, az intro után pedig mindannyian újra a diszkóritmusokban forgolódunk, grunge-vokállal megkoronázva. Mintha a Screaming Trees összeállt volna a hetvenes évek funkadelikus varázslóival, majd kalapos, íjas, puskás lovasokként vágtatnánk a Vadnyugat prériái fölött lenyugvó, izzó nap felé. A History Of Fail koszos lüktetésével kijózanításra szolgál, a részek viszont kicsit hosszúak ahhoz, hogy a Mr. Bungle, a Peeping Tom és Mike Patton többi áldozata mellé állíthatnám, annak a férfinak a mellé, aki az Ipecac Records fölött uralkodik, és sok alternatív rajongó szívében is… A pitypang gyermekei ezután a Dehydrated Monkey című számmal betegesen kiszárítják a majmot: némi filmes szövegelést, pszichotikus basszust, gitárokat és dobokat tesz hozzá, a sötétebb, baljósabb árnyalatú csengés pedig sejteti, hogy a zenekar látszólag gondtalan arca alatt a sötétség és a Pokol magja is megtalálható. Utóbbi lehet kevésbé torzított és lángokkal nemesített is, bár a pitypangosoknál lángokból nincs hiány! James Bond teljesen véletlenül lopakodik be a bolidjával, a Dandelionok viszont sokkal szívesebben repülnek a sztratoszférában, a halhatatlan Hair musical vokális felhangjával. Ez az érzékelés kérdése, de én itt megint érzek egy kis korai Muse-hatást, a The Beat (The Beat) záró érintése után pedig elérkezett a pillanat, hogy a hatodik lemez stílusosan záruljon. Ami egy szünet és csend után hip-hopos rejtett bónuszszámmá bontakozik ki, és egy gyönyörű remixszel lep meg a korábban hallott hangokból.
Hogy a hallottakat újra meghallgassuk, és új, korábban nem hallott kontúrokat fedezzünk fel bennük. Nem túlzok, ha azt írom, hogy hatodik albumukkal a Dandelionok felülmúlták önmagukat, és átkozottul nehéz feladatot állítottak maguk elé a jövőre nézve. Az alternatív, progresszív őrület-, inspiráció- és (meg nem)engedett játék bebizonyította, hogy a ljubljanai pitypanggyerekek készen állnak arra, hogy szép magjukat még messzebbre vigyék a világban. Anže, Jure és Katja Peter Dekleva segítségével emlékművet állítottak, amely az öt elképesztő évet jelöli zenei létükből és munkájukból, és mindannyian csak abban reménykedhetünk, hogy a lendület megmarad, és tovább építkezik. A szlovén alternatív zene színvonalának emeléséért, amelynek az első erősségi csoportjába a Dandelionok is tartoznak. Teljesen megérdemelten, felesleges, felfújt hízelgés nélkül!
Felállás
Jure – ének, basszusgitár, gitár, billentyűk
Anže – gitár, basszusgitár, vokál
Katja – dob
Produkció
Peter Dekleva
Számlista
01. Rock n’ roll has got to go
02. Wooden animal
03. Never handled
04. Renewed
05. Feels like paradox
06. Goalless confessions
07. Middle toe
08. Your nothing
09. Mutilator compensator
10. Morning grass
11. Smitten
12. Mr. Evaluator
13. History of fail
14. Dehydrated monkey
15. The beat (the beat)
