Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1976
Játékidő: 34:45
Értékelés: 5/5
A „Crystal Ball” a chicagói arénarock-pompa mestereinek hatodik stúdióalbuma volt. A Styx a megjelenésekor éppen az első jelentős felállásváltáson ment át: Johnt Curulewskit, aki hirtelen úgy döntött, hogy családcentrikus életet él, a fiatal gitáros-énekes, Tommy Shaw váltotta. Ő kiváló, egyedi énekstílusával még nagyobb hangzásbeli dinamikát hozott a zenekarba, és új, eddig felfedezetlen művészi dimenziók felé terelte a bandát. Hangszíne éppen valahol félúton volt Dennis DeYoung billentyűs-énekes és James Young, a másik gitáros-énekes között. Emellett jócskán feljavította a zenekar vizuális megjelenését is, ami a sikeres médiamarketingre rákattant amerikaiaknak mindig is rendkívül fontos volt: ahogy a hangzás a dallamosabb rockos vidékek felé tolódott, szerelmes balladákkal megspékelve, a színpadok előtt váratlanul a női közönség is érezhetően megjelent.
Annak ellenére, hogy a Styx a „Crystal Ball” idején stílusában és produkciójában egyre kommerszebb lett, ez a hangzásvilágukat egyáltalán nem tette tönkre, sőt: valóságos újjászületést éltek át, és a magas művészi mércék elérésében még egy fokozattal feljebb kapcsoltak. A hangzás kifinomultsága, a hatalmas, többszólamú énektémák és az epikus dallamok megőrizték az eredeti progrockos művészi vonalat, a produkció pedig a korabeli viszonyok között szokatlanul kristálytiszta lett, amivel kevés hasonló zenekar dicsekedhetett. Az olyan bandák mellett, mint a Queen, az ELO, a Supertramp, a Boston és a Kansas, a Styx a hetvenes évek végén az úgynevezett arénarock-színtér elitjét alkotta.
A nyitó arénarock-sztenderd, a „Put Me On” máris kiváló példája az újjászületett Styxnak: tökéletes összhangot teremt a szimfonikus rockos kifinomultság és a kemény rockos pompa között. DeYoung szimfonikus textúrái remekül tartják a klasszikus ütős összképét, a drámai atmoszférához pedig a temperamentumos gitárriff és James Young ingerült énekprodukciója elengedhetetlen. Tommy Shaw közben mellékesen megcsillogtatja tudását egy rövid, de zamatos gitárszólóval. A hipnotikus többszólamú vokálok miatt ennek az ütős albumnyitónak a misztikus hangulatból sincs hiány. A „Mademoiselle” című klasszikuson, amellyel a Styx karrierjének harmadik slágerét élte meg, Shaw megkapja az első lehetőséget, hogy énekesként is nagy szerzeménynek bizonyuljon. A hangszíne mintha direkt a rádióhullámokra született volna, a kísérő többszólamú vokálok pedig a „queenes” báj sem hiányzik.
Még egy olyan, női nevű dal is, mint a „Jennifer”, amelynek szerelmes-kacérkodó szövege a javíthatatlan romantikus DeYoung énekes-lírai előadásában kissé közhelyesen hangzik, a Styx kezében a lenyűgöző epika és a többszólamú harmonikus pompa megtestesülése, ráadásul „tökösen” kivitelezve. Az eruptív gitárriffet kifinomult módon támasztják alá a hatalmas többszólamú vokálok, a remek atmoszférához pedig a szintetizátorok finom textúrái adnak hozzá. Az epikus címadó dal messze az album legismertebb és legkedveltebb klasszikusa, hiszen a Styx keletkezése óta minden turnéján előadja. Ez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen – elsősorban Shaw fenomenális énekteljesítményének köszönhetően – újabb epikus örökzöldről van szó, hatalmas, többszólamú, fenséges atmoszférájú refrénnel. A misztika, a dráma és a pompa ismét tökéletes egységbe forr. A pompás rockos intenzitás a fő refrénben újra és újra elállítja a lélegzetet. Közben a melankóliával átitatott kettős gitárharmóniák és a művészien elhelyezett szintetizátor-finomságok folyamatosan fenntartják a klasszikus gazdag progrockos jellegét.
A bluesrockos „Shooz”, amelyben Shaw a vezetőének mellett slide gitáron is kipróbálja magát, piszkos, hedonista természetével a többi dalhoz képest kiemelkedik az albumról. Shaw slide-szólóját összehangoltan, klasszikus bluesos módon építi tovább Young, miközben a háttérben csettintések hallatszanak. DeYoung „This Old Man” című dala, amelyet az édesapjának ajánlott, az előzőhöz képest ismét 360 fokos fordulatot jelent, hiszen a gazdag akusztikus hangszerelésnek és a többszólamú vokáloknak köszönhetően a Styx újra a misztika és az epika varázslatos dimenziójába lép. Mindehhez Panozzo dobján katonás indulóritmusok társulnak, valamint ravasz mini moog-futamok, amelyek a dalt a szimfonikus progrockos atmoszféra magával ragadó tájaira röpítik.
Az album csúcspontja a záró, összetett eposz, a „Clair De Lune/Ballerina”, amely lényegében klasszicista lüktetésű progrockos mestermű. DeYoung zongorán előadott adaptációja DeBussy klasszikusából, a „Clair De Lune”-ből bevezetőül szolgál az epikus lélekmelengető „Ballerina” felé. A zongorán és szintetizátorokon megszólaló szimfonikus futamok idővel összeolvadnak a slide gitár sírós harmóniáival, miközben DeYoung éneke végig szépen fenntartja ennek a Styx-ereklyének a hipnotikus drámáját. Ahogy a legendás zenekar hagyományaiban mindig is, a hangulat itt is a refrénben tetőzik, amelynek közepén pompás többszólamú vokálok uralkodnak, és lassan, sikeresen vezetik ki a dalt.
A „Crystal Ball” megjelenésekor új fejezetet nyitott az arénarock eklektikájának és kifinomultságának chicagói mestereinél. Tommy Shaw érkezése tovább erősítette addig is gazdag hangzásbeli kanyarjaikat, és beemelte őket az akkori legjobb rockzenekarok elitjébe. A „Crystall Ball” annak ellenére, hogy karrierjük egyik legjobb teljesítménye, még nem hozott nekik szélesebb kereskedelmi sikert, és sajnos még ma is gyakran elsikkad, mivel sok szempontból nyitányként szolgált a következő stúdiólépéshez, amellyel a Styx végleg meghódította az akkori rádióállomások hullámait, és jóban-rosszban az amerikai rockközönség fő kedvencévé vált.
Felállás
Dennis DeYoung – billentyűs hangszerek, ének
Chuck Panozzo – basszusgitár, vokál
John Panozzo – dob, ütőhangszerek, vokál
Tommy Shaw – elektromos gitár, akusztikus gitár, ének
James Young – gitár, ének
Produkció
Styx
Dallista
1. Put Me On
2. Mademoiselle
3. Jennifer
4. Crystal Ball
5. Shooz
6. This Old Man
7. Clair de Lune/Ballerina
