Előadó: Mayall, John
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1967
Játékidő: 45.50
Pontszám: 4/5
A Crusade az utolsó a három Mayall-album közül, amelyek a legnagyobbak közé repítették az olyan gitárosokat, mint Eric Clapton és Peter Green. Utolsóként Mick Taylor indul el a halhatatlanok útján, akinek a két elődje fenomenális munkája után valószínűleg a legnehezebb dolga volt. Mindegy, kiválóan megoldotta, ami John mindig remek játéka és a szinte közmondásosan magabiztos kísérőzenekar mellett eleve egy nagyszerű albumot ígér.
Mayall most is főleg régi blueszszámok feldolgozásaira támaszkodik, saját dalokból persze nincs hiány, ezekben hagyományosan az érzelmekkel telített témák dominálnak. Külön csodálatra méltó az a könnyedség, amellyel Mayall nekilát a blueszzene fent említett védőszentjeinek átdolgozásához. Ilyen például Albert King dölyfös szépsége, amely a kissé puhább ritmusszekció ellenére is megőrzi az eredeti „beat” kérlelhetetlenségét. Taylor már az első megszólalásával megmutatja a „taktikáját”, amely nagyrészt egy leheletnyit álmodozó, ezért jóval kevésbé éles értelmezésre épül. Így sokaknak elsőre talán kicsit eltévedtnek tűnik a hozzáállása, de ez nagyon megtévesztő lehet: ahogy a dal halad, és a fülünk lassan megszokja a lágy gitárjátékát, a srác minden kétséget kizáróan meggyőz. A Stand Back Baby optimista, és valószínűleg épp ezért elég rövid darab, amely főleg helykitöltésre szolgál, hiszen a klasszikus blueszfrázis körüli köröző kívül semmi megrázót nem kínál. Ellentétben a My Time After A While-lal. A Buddy Guy-klasszikus ez az értelmezése olyan érzelmi töltetet hordoz, hogy az embernek az az érzése, magának Mayallnek is nehezére esik visszatartani a könnyeit. Nos, ha John nem sír, Taylor a szólójával gondoskodik a könnyekről, a pontot az i-re pedig Mercer szaxofonszólója teszi fel.
Ezek után annál jobban esik a pezsgő Snowy Wood, amely egyébként az egyetlen a Mayall–Taylor páros tollából. Az ötlet nagyon hasonlít a Stand Back Babyre, csak ezúttal sokkal jobb „kivitelezésben”, ahol az énekhiányt Taylor szórakoztató játéka kárpótolja szépen. Biztosan az album gyöngyszeme! A Man Of Stone egy kis udvartartásként mutatkozik be, ahol Mayall szájharmonikája és a mindenütt jelen lévő szaxofon fáradhatatlanul cseréli ki a világról alkotott különféle nézeteit. Ezt a játékos párbeszédet vakmerően szakítja meg a Tears In My Eyes bánatos hangulata. Ez általában is Mayall egyik legjobb szerzeménye, amelynél nem marad más, mint hogy teljes tehetetlenségben leülj a hi-fid elé. Olyan zene, amely az egyszerű hangján sok mindent elmond rólad, amit valószínűleg te magad sem tudtál. Ezeknél a feldolgozásoknál természetesen nem lehet megúszni a nagy Freddie King hatását. A Driving Sideways Taylor lelkének menekülési lehetőséget kínál, miközben itt részesülnek először komolyabb táncoltatásban Mayall zongorabillentyűi. Kiváló ritmika, amely nem hagy hidegen. A következő, a Death Of J. B. Lenoir afféle jelképes köszönet egy újabb bluesslegendának, akit Mayall nagyra becsült. Komor szám, amelynek sötét hangulatát a szaxofon súlyos hangjai tovább nehezítik. Jön az I Can’t Quit You Baby, a régi Otis Rush-sláger, amelynek szerzője azonban Willie Dixon. Ez az a pillanat, ami a legjobban illik Taylor álmodozásához. Könnyed, egyszerű hangjai, amelyek Clapton és Green módszerének éppen az ellenkezői, szépen kerekítik ki az album teljes képét. A srácnak határozottan sikerült megtalálnia egy sajátos hozzáállást, amely eltér két híres elődjéétől, ezért biztosan sok dicséret jár neki.
A Streamline-on Taylor helyét a fáradhatatlan szaxofon veszi át, amelynek az albumzáró részre végre megtérül a szívóssága. Mayall ezúttal hammondot választ a szólójához, de az nem tudja betölteni a Taylor hiánya miatt keletkezett űrt. Taylor aztán a Me And My Woman című, másik King, ezúttal B.B. dalával menti meg a helyzetet. A legjobbat pedig a végére tartogatja a társaság. Szó van Sonny Boy Williamson energikus Checkin’ Up On My Babyjéről. Hihetetlen verzió, amely az energiától csak úgy szétrobban, remekül zárja az albumot, ami ma gond nélkül, büszkén megáll az emlékezetes gyöngyszemek, a Bluesbrakers With Eric Clapton és az A Hard Road mellett!
Felállás
John Mayall: ének, zongora, hammond, szájharmonika
Mick Taylor: gitár
John McVie: basszusgitár
Keef Hartley: dob
Chris Mercer: tenorszaxofon
Rip Kant: baritonszaxofon
Produkció
Mike Vernon
Számlista
1,Oh, Pretty Woman
2.Stand Back Baby
3.My Time After A While
4.Snowy Wood
5.Man Of Stone
6.Tears In My Eyes
7.Driving Sideways
8.The Death Of J. B. Lenoir
9.I Can’t Quit You Baby
10.Streamline
11.Me And My Woman
12.Checkin’ Up On My Baby
Az album játékideje: 44.15
