Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: White Widdow
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 42:17
Értékelés: 4.5/5
Az ausztrál White Widdow az egyik legszebb és legpozitívabb meglepetés, ami az AOR-revival bandák képviseletét illeti a bolygón! Rendkívül rutinos zenészekből álló csapatról van szó, akik pályafutásuk során különféle zenekarokban megfordultak. A fiúk 2010-ben és 2011-ben két remek stúdióalbumot hoztak össze, a harmadikra viszont három évet kellett várni.
A White Widdow az új, „Crossfire” című albumot ismét a York St Studiosban vette fel, Melbourne déli részén. Idén nyáron új dobost fogadtak a soraikba Noel Tenny személyében, aki az elhunyt Georgea Kristyt váltotta, és a White Widdow felállásában új basszusgitáros is van, Ben Webster, ők ketten aktívan beszálltak az új anyag megírásába és a felvételekbe. A zenekar az elmúlt három évben átvészelt egy kis viharos időszakot. Talán éppen ez az oka annak, hogy az album a vártnál tovább készült.
A „Crossfire” a két elődje, a „White Widdow” (2010) és a „Serenade” (2011) történetének folytatása, és megőrzi mindazt a hangzásbeli és szerzői nagyszerűséget, amelyet a két régebbi stúdiótestvér megtestesít. A „Crossfire” produkciója még egy hajszállal részletgazdagabb, főleg ami a hangkép mélyebb tónusokkal való színezését illeti, amelyek még határozottabban fogják meg a fertőző ritmikus kinetika vázát, erre épül rá a mérgesen ragadós dallamok új hullámzása, amelyek hallgatás közben azonnal megfognak! A White Widdow olyan zenekar, amely az aranykorabeli AOR-zene iránti visszavonhatatlan szerelem mellett rendkívül kifinomult érzékkel rendelkezik a megragadó dallam és a szilárd, kompakt forma megkonstruálásához egy-egy dalon belül. A mag egy megragadó riff, amelyet úgy építenek fel az akkordmenetben, hogy a zenészcsapat a frázison belül kifejleszthesse a dallamos optimumot. Olyan dallamos optimumról beszélünk, amelyet az AOR-műfaj megkövetel. E tekintetben a White Widdow dalainak kreatív magjában minden a helyén van. A kép építőkövei tehát optimálisan vannak elrendezve. A riff és a lüktető pergőcsapások kontrasztját a basszusláb rendkívüli melegsége köti össze, az egészet pedig a szintetizátorok jellegzetes hangzáskontúrjának hullámzása borítja be, a nyolcvanas évek aranykorából merítve (Greg Giuffria mind a tíz ujját megnyalná utána!!!). Az énekes Jules Millis az a nyelv a mérlegen, aki a hangszínével hihetetlenül szerencsésen illeszkedik a produkcióba. Nem valami kivételesen képzett hang, szinte enyhén orrhangú, de megvan benne a megfelelő színárnyalat és az érzelmi kitörés pillanata ahhoz az AOR-os zenei dossziéhoz, amelynek a White Widdow „udvarol”.
A kontrasztok kivételesek, a hangulatok átkozottul hatásosan elbűvölőek. A zenekar nagy finomsággal dobja be a vokális harmóniákat, amelyekkel vokális „aldallamokat” alkot, ezek kiegészítik Millis alap énekvonalait, ami rendkívüli pompát ad a daloknak. A „Crossfire” tehát a két korábbi album történetének tökéletes folytatása, és a White Widdow-sztori újabb, gyönyörűen válogatott folytonossága. A közép-nyolcvanas évek hangulatú részek gondoskodnak a szólókalandokról, ahol a kiváló Enzo remekművei uralkodnak, aki bennük hozta össze élete gitármunkáját. A srác annak idején sokat hallgatta Eddie Van Halent és George Lynchet.
Ha nosztalgiázol a nyolcvanas évek gazdag AOR-színterének történetén, a „Crossfire” visszavonhatatlanul kilő a távoli múlt egyedülálló világába. A bombasztikus és ultradallamosan fertőző címadó daltól az album legelején egészen a Never Again című számmal való zárásig annyira felpezsdít, hogy alig várod, hogy újra rányomj a „lejátszás” gombra a CD-lejátszódon. A kedvenceket ezúttal teljes mértékben te választod ki. A dalok dallamilag remekül kidolgozottak és válogatottak, és a hallgatót a magas rezgésszámú hangulatállapotok mámorító kábulatában tartják. Ilyen hitelesen közel a nyolcvanas évekhez régóta nem szólt egyetlen zenekar sem, amely az új időkben az AOR-revitalizmus jelzőjével „büszkélkedik”, mint éppen az ausztrál White Widdow.
Amikor az AOR-revival még soha nem szólt ilyen bűnösen édesen közel a nyolcvanas évek hagyományához. Tökéletes csomagolás, az AOR ragyogása, amit a nyolcvanas évek legjobbjától örököltek, új időkre tálalva! Tökély!
Felállás
Jules Millis – ének
Enzo Almanzi – gitár
Xavier Millis – billentyűk
Ben Webster – basszusgitár
Noel Tenny – dob
Produkció
Xavier Millis & Pelle Saether
Dallista
1. Caught In The Crossfire
2. Fly Me Away
3. Just Another Night
4. Below The Belt
5. Dream’s Don’t Die
6. Too Many Tears
7. Angel
8. Born To Be A Rebel
9. Carry The Heartache
10. Never Again
