Kiadó: Carry On Music
Megjelenés dátuma: 2021. 1. 15.
Producer: John Palumbo
Az album hossza: 63.17 perc
Műfaj: Art Rock
Pontszám: 9.0/10
A Crack the Sky amerikai rockbanda, pontosabban progresszív rockbanda, amely 1975-ös debütalbumával rendesen felkavarta az állóvizet a zenészek és a kritikusok körében. A Rolling Stone magazin az azonos című bemutatkozó lemezt az év debütáló albumának nyilvánította. A zenekar sosem oszlott fel. A hattagú felállásban ma is három eredeti tag játszik, a kreatív magot pedig mindig is John Palumbo testesítette meg: ő az énekes, a fő dalszerző, a producer és a multiinstrumentalista.
A „Tribes” az általunk élt idő lenyomata. Globális szinten, még ha az amerikai társadalom kritikájára összpontosít is. A zenekar pályája során mindig szívesen úszkált gondtalanul a műfajok között, és ügyesen olvasztotta őket egyedi zenei konglomerátummá. Ma ebből a szempontból inkább az art rock a találóbb megnevezés. Az új album 13 számot tartalmaz. Ez sok, nagyon sok, a lemez pedig több mint 63 percig tart. A fiúk egy-két ötletet nyugodtan félretehettek volna későbbre, de mindegy. Ők így érezték. Hogy mindennek ki kell jönnie. Az albumra kell kerülnie. Talán ez az utolsó. Palumbo ugyanis már a nyolcadik évtizedébe lépett.
A „Tribes” pillanatokra rendkívül sötét, sőt mennydörgő album. Dühös, indulatos, vádló, és végig szilárdan a földön áll. Ezt jelzi előre a nyitó címadó dal is. Az nyitótéma és a kicsiszolt refrén dallama különösen ütős, a zenekar pedig a szám záró részében a hozzáadott ütőhangszerek díszítésével azonnal megerősíti kiélezett art profilját. A mandolin az Another Civil War című számban, amely egészen más tésztából gyúrt dal, tovább igazolja ezt a briliáns, belsővé vált érzéket a zenei elemek kombinálásához, ami a Crack the Sky muzsikájának a „fejjel csinált” zene jelleget kölcsönzi. Az Another Civil War ráadásul egy évődően becsempészett fuvolás díszítést is tartalmaz a záró részben, ahol egy konföderációs himnusz szándékosan „eltorzított” motívuma épül be.
A szövegek üzenetei gondolkodásra késztetik az embert. Ez a költészet pedig felülemelkedik az emberek közötti különbségeken. Azokon a (politikai és egyéb) opciókon, amelyekhez az emberek csatlakoznak vagy amelyeket követnek, hiszen végül is csak egy dolog számít. A józan (indián) paraszti ész egyéni szinten. A különbségeken természetesen csak szeretettel lehet felülemelkedni, és a zenekar az Another Civil War soraiba értelmesen be is építi: „A szerelem győz.” A mai időkben ez még többet ér. Valójában ez a legnagyobb érték. Megőrizni a saját fejünket, és megőrizni az erőt, hogy minden tettünkért magunk vállaljuk a felelősséget.
Ennyi élre, ennyi haragra nem lehetett számítani (az Another Civil War, a Stranger in a Strange Land és a Quick egyik versszaka megdöbbentő ebben az atmoszférikus fejlődésben), mégis. Valami ilyesmit sejtet a remek borító is, amelyet inkább valamilyen punk/hard rock hibridnek, mondjuk egy Warrior Soulnak tulajdonítottam volna. Ez a borító kiválóan megjeleníti azt a globális állapotot, amelynek az elmúlt évben tanúi vagyunk.
Mivel azonban ez egy art rock album, megvan a maga, sajátos zenei formája, amely végigkövethető a zenekar diszkográfiáján, és ahogy említettem, Palumbo, a dobos Joey D’Amico és a gitáros Rick Witkowski auráján keresztül kapcsolódik össze. A „Tribes” ugyanis a zenekar természetes önfejlődésének egy újabb, kimért lépése. Itt nem kell kisimított, technikailag bonyolult kirándulásokat keresni, itt egyszerűen az érzések tökéletes követéséről van szó a hangulat felépítésében. A „Tribes” lemezen a Crack The Sky hihetetlenül összeszedett, önálló zenei entitásként mutatkozik be, amely saját művészi védőszárnyai alá gyűjti a punk, a hetvenes évek régi rockja, a neoklasszikus fogások (vonós- és fúvósaranzsmanok beépítése), a folk (country) és a pop hatásait. A zenekar nem szégyell kísérletezni programozott hangmintákkal sem (Dear Leaders).
Palumbo nem híres technikailag csiszolt énekesként. Viszont kivételes karizmával bír, és briliánsan működik a dalok auráján belül. A zenekar emellett fenomenálisan takarja az énekest további kísérő harmóniákkal, a vokált pedig gyakran szándékosan effektezik is. Főleg a kifejezetten sötét számokban.
A gitár határozottan rockeresen karcos, és néhány riff szó szerint beleugrik a hallgató hajába! Ilyen a Blowing Up Detriot. Az album negyedik száma, ahol a Crack the Sky végérvényesen bizonyítja kidolgozott, belsővé vált zenei érzékét. A pompa elérésének szintjén is. Konkrétan ez éppen ebben a dalban fokozódik. Ezért gond nélkül meghódította volna a nyolcvanas évek rádióhullámait.
A produkció szerves, rendkívül koherens, és teli tüdővel lélegzik. A kompozíciók a hangulat fokozásával bontakoznak ki. Ez az art rock fő bája és vonzereje. A The Beatles, az Eagles, a Styx és a Kansas hatásainak összeolvadása határozottan kiélezett rockos heggyel (a Quick briliánsan elhelyezett gitárszólója), amely kíméletlenséget is képes megszólaltatni, ami a daloknak egyes helyeken alternatív rockos felhangot ad, a hangulatteremtésben pedig a dolog még a Blue Öyster Cult (nehezen megfogható) apokaliptikus (összeesküvéses) atmoszférájával is összemérhető (Drinking My Self Sober). A „Tribes” semmiképp sem hagy szomjasan. Sőt. A zenekar könnyedén elringat funky pop groove-ban is, amit a tréfás The Lost Boys hoz, amely lezárja az albumot, és még egy szerzői egyedülállóságot tesz le az asztalra (bár a funkkal a Crack the Sky már a hetvenes években, az albumain is közelebbi ismeretséget kötött). A kedvencet most ti választjátok ki, mert rendkívül kidolgozott és jellemekben gazdag album. Többszöri hallgatás kötelező. Sokáig fogjátok felfedezni.
A Crack the Sky Szlovéniában (egészen mostanáig) jórészt figyelmen kívül hagyott zenekar maradt, és ez a kritika is nagy valószínűséggel nem hoz nekik új szlovén hívet. A hosszú pályafutás során gyakran tapadt rájuk a „az Egyesült Államok legjobb progresszív rockbandája, amelyről még nem hallottál” megnevezés. A 18. stúdióalbum után is így marad. Megkérdőjelezhetetlen viszont az is, hogy a „Tribes” olyan album, amelyet 63 perc után is újra meg akarsz majd hallgatni. Olyan lemez, amely egészében véve a költészet (az üzenet) és a komponálás hatóköre közötti rendkívül békülékeny párbeszéd intenzitásával rendít meg. A szemlélődő kiegészítés zseniálisan kidolgozott érzéke, egyfajta sajátos kiegészítés, kemény, megfent, sötét passzusok és lágy, törékeny részek intenzív váltakozásával, amelyek szorongással és keserűséggel töltik el a hallgatót. Ezt is akarta a zenekar. Hogy zenéjével megmozdítsa és felrázza a hallgatót. Megrendítse. A „Tribes” egyszerűen és egyenesen szólva kiváló art rock album, ma már nem csinálnak ilyeneket. Ti, zenei élvezők, sokáig lesztek elfoglalva vele.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számok listája:
01. Tribes (4:36)
02. Another Civil War (5:21)
03. Dear Leaders (5:01)
04. Blowing Up Detroit (4:39)
05. Quick (8:34)
06. Another Beautiful Day (4:13)
07. All My Innocence (4:26)
08. Drinking Myself Sober (4:39)
09. Stranger in a Strange Land (4:43)
10. We Don’t Know (4:06)
11. Alligator Man (4:25)
12. Boom Boom (4:09)
13. The Lost Boys (4:25)
Felállás:
John Palumbo – gitár, billentyűs hangszerek, ének
Rick Witkowski – gitár, vokál
Bobby Hird – gitár, vokál
Glenn Workman – billentyűs hangszerek, vokál
Dave DeMarco – basszusgitár, vokál
Joey D’Amico – dobok, vokál
