Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1979
Játékidő: 38:17
Értékelés: 4/5
Mit tehetsz, ha egyszer művészileg és kereskedelmileg is a pályád csúcsán vagy? Az amerikai arena/prog rock veterán Styx erre a kérdésre valószínűleg elég egyszerű választ adott volna: „tartsd meg mindazokat a hangzásbeli elemeket, amelyek segítségével felkapaszkodtál a csúcsra, lehetőleg még tovább csiszold őket, és hallgass az egyre népesebb rajongótábor kívánságaira”. A „Cornerstone” kereskedelmi szempontból folytatta a két korábbi stúdiómestermű irigylésre méltó sikersorozatát, a „The Grand Illusion” (1977) és a „Pieces of Eight” (1978) után, hiszen a Styx újra többszörös platinalemezt hozott, és tovább erősítette a hetvenes évek végének legkedveltebb amerikai arena rock ikonjaként betöltött státuszukat. Ennek az erénynek ellenére viszont művészi oldalról nem sikerült megismételnie az előző két mű dalszerzői és szövegi mélységét, bár szépen megközelítette őket.
A Styx a „Cornerstone” lemezen produkciós és stílusbeli téren – leginkább a prog rock vonulatukat érő, teljesen értelmetlen kritikák miatt – érezhetően, de szerencsére nem túlzottan kommerszebb irányba mozdult el, és teret engedett a nagyobb arányú szerelmes balladáknak és néhány pop rock elemnek. Itt használtak először a pályájukon fúvós- és vonósaranzsmanokat is, miközben a produkció, amelyről ezúttal is maguk gondoskodtak, addig soha nem hangzott ilyen simán, selymesen, és emiatt az egyes gitárszólamok élessége kissé elvész. Az akkori trendekhez való ilyen hangzásbeli alkalmazkodás mellett nem is tűnik annyira különösnek, hogy a „Cornerstone” két fő slágere, vagyis a legnagyobb amerikai slágerük, a „Babe”, és a legnagyobb európai slágerük, a „Boat On the River” gyakorlatilag a pályájuk két leglágyabb szerzeménye. Ugyanakkor a részleges alkalmazkodás ellenére a chicagói kvintett nem „adta el magát” teljesen az akkori zenei piac elvárásainak, hiszen az albumon még mindig találni egy sor jellegzetesen hard rockos és prog rockos elemekkel dolgozó dalt, amelyekről szerencsére egyáltalán nem akartak lemondani. Mégis, a fent említett hangzásbeli kompromisszum egy lépés hátra volt, hiszen addig dalszerzői szempontból többé-kevésbé sikeresen fejlődtek albumról albumra.
Annak ellenére, hogy a billentyűs, énekes és a zenekar nem hivatalos főnöke, Dennis DeYoung abbéli elszántságában, hogy a Styxból az akkori idők legnagyobb pop rock zenekarát faragja, dalszerzőként egyre „puhányabbá” vált, a két gitármester/énekes, Tommy Shaw és James Young lelkükben kemény rockerek maradtak, és határozott szólamaikkal megőrizték a szükséges energiát és hevességet ott, ahol arra szükség volt. Ez szépen megmutatkozik már a nyitó „Lights” című dalban, amely igazi pomp rockos ébresztő: Shaw áll a mikrofonnál, Young a vezető gitáros, a háttérben pedig huncut szintetizátorhangok és csintalan kísérővokálok adják a lendületet. Ezt hallgatva könnyen az a hamis benyomásunk támadhat, hogy a Styx hangzása a „Pieces of Eight” óta nem sokat változott – vérbeli arena rock a szó legjobb értelmében.
DeYoung balladája, a „Why Me”, amely az album harmadik kislemezeként jelent meg, a billentyűs három önvallomásos szerzeménye közül az első a „Cornerstone” lemezen. Ám a ellentmondásos, nem túl vonzó cím ellenére ez is egy érdekes darab, pompás többszólamúsággal, ízléses gitárszólamokkal és Steve Eisen kiváló vendégszaxofon-szólójával, ami hozzájárul az összességében emelkedő, lelkesítő hangulatához, amelytől a hallgató csak úgy túlcsordul a pozitív lendülettől. Mondhatni, a Styx mint releváns arena rock nagyhatalom hanyatlásának első csírája a szacharinos „Babe” balladával jelent meg, amelyet DeYoung születésnapi ajándékként írt a feleségének, Suzanne-nak, és amely ma is a legnagyobb amerikai és brit slágerük. Ez nem különösebben meglepő, hiszen addigra a női rajongótáboruk már jócskán megnőtt, és ebben valószínűleg nagyobb szerepet játszottak Shaw világos fürtjei, mint a zene. Ez az émelyítően édes alkotás ironikus módon eredetileg nem is Styx-albumra készült, de Shaw és Young addig nyomta DeYoungot, hogy végül meggondolta magát, és semmiképp sem híján az értékeknek, hiszen Dennis egyik legjobb énekteljesítménye az egész profi pályafutásából. A „Babe” szokatlan pátosszal szól, miközben a háttérben ízléses szimfonikus díszítések és gyengéd gitárszólamok hullámzanak, de az egészet lehúzza a kifejezetten megcukrozott szerelmes szöveg, amelynél komolyan fennáll a cukorbetegség veszélye.
A „Never Say Never”, ahol a fő énekes szerepet újra Shaw veszi át, egy csodálatos AOR-szórakoztató könnyed ritmussal, de átkozottul hatásos, ébresztő többszólamúsággal, elragadó billentyűs aranzsmanokkal és vonzó gitárdallammal. A legnagyobb sláger európai, főleg germán területen azonban a „Boat On the River” folk ballada volt, amely csodák csodájára nálunk is „népszerűvé vált” a Chateau 1994-es Mlinar na Muri című feldolgozásának köszönhetően. Minden szempontból érdekes, folk rockos színezetű kísérletről van szó, és a Styx egyik legegyedibb klasszikusáról, kifejezetten melankolikus dallammal. Shaw, aki az egészet bőséges, vigasztalhatatlan nosztalgiával énekli, itt mandolinon és autoharfán játszik, társaságot pedig Young akusztikus gitáron, a Panozzo fivérek bőgőn illetve tamburinon, valamint DeYoung csinál neki, aki ezúttal a harmonikához nyúlt. A „Borrowed Time”, egy újabb dallamos rockos katalizátor, amely kislemezként jelent meg, és Shaw és DeYoung közös szerzeménye, a „Cornerstone” turné nyitódala volt, bár kereskedelmi szempontból gyengén szerepelt. Furcsa, tekintve, hogy igazi Styx-klasszikus, nagyszerű többszólamú refrénnel és fertőző gitár- és billentyűs szólamokkal.
A „First Time”, DeYoung harmadik szerelmes balladája az albumon, amely éteri, sós szimfonikus aranzsmanokban és pompás refrénben fürdik, eredetileg az album második kislemezének készült, de ez nem történt meg, mert Shaw a túlzott kommerszség miatt még azzal is megfenyegette a zenekart, hogy ebben az esetben kilép. Kellemes meglepetés a keményrockos morgós „Eddie”, amely kiemelkedő ütőereje miatt természetesen Young „gyereke” volt. A szőke gitáros erőteljes gitárfrázisokkal és energikus énekteljesítménnyel brillíroz, és egy gitárszintetizátor akkoriban újszerű használatával is meglep. A szöveg Edward Kennedy amerikai szenátorra vonatkozik, aki épp akkoriban pályázott az elnökjelöltségre, és arra kéri, hogy hagyja fel ezzel a szándékával, mert úgy tűnik, hogy az ambiciózus és végletekig korrupt fickó semmit sem tanult két bátyja szomorú sorsából. A Shaw énekirányítása alatt álló „Love In The Midnight”, ahol a Styx rövid időre újra felébreszti prog rock gyökereit összetett szimfonikus aranzsmanokkal, hevesebb többszólamúsággal és huncut szintetizátorszólóval, remek lezárása az albumnak.
A „Cornerstone” megjelenésekor kiemelkedő kereskedelmi sikert aratott, és már a harmadik olyan Styx-album lett egymás után, amely az amerikai listák csúcsára kapaszkodott, bár a szokásosnál valamivel nagyobb adag szacharin miatt nem éri el két kultikus elődje magas művészi színvonalát. Annak ellenére, hogy többnyire a balladák uralkodnak rajta, még mindig a legjobb munkáik közé tartozik, és a „Babe” esetleges kivételével egyáltalán nincs valódi oka annak, hogy a zenekar tagjai ne lennének ma is büszkék rá mint egészre.
Felállás
Dennis DeYoung – billentyűs hangszerek, harmonika, ének
Tommy Shaw – gitár, mandolin, autoharfa, ének
James Young – gitár, ének
Chuck Panozzo – basszusgitár, kísérővokál
John Panozzo – dob, ütőhangszerek, kísérővokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Eisen – szaxofon
Arnie Roth – vonósaranzsmanok a „First Tim” és a „Love In The Midnight” dalokban
Ed Tossing – kürt
Produkció
Styx
Dallista
1. Lights
2. Why Me
3. Babe
4. Never Say Never
5. Boat On The River
6. Borrowed Time
7. First Time
8. Eddie
9. Love In The Midnight
