Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Padova / Gran Teatro Geox / Olaszország
A koncert dátuma: 2012. június 7.
Látogatók száma: 3.000
Jegyár: 35,00€ (állóhely)
A kifogyhatatlan, különc „csibész”, aki élvezettel arat a botrányból, az ember, aki mesterien egyesítette a rock sokkterápiájának örömét (valahányszor végigméri a színpad előtt földbe gyökerezett közönséget) a nyereségességgel! Új album, új turné. A „Born Villain” az a pont, ahol Manson kifejezésmódjában végre újra sikerült kisajtolnia magából a zenei anyag művészi kézzelfoghatóságát, ami visszaviszi a pályája legizgalmasabb pillanataihoz, amikor még a slágerlistákat ostromolta. Az új album megint feltekert és tüskés, nem ismeri az „Eat Me, Drink Me” (2007) – bensőségesebb és nagyon is behízelgő – lemezének bódító siránkozó szomorkodását. A „Hey Cruel World” névre keresztelt turné (az új album nyitódala után) így a régi kontinensnek a Szlovéniához legközelebbi pontjára vitte a bandát: a padovai nyugati elkerülő mellett álló, felújított óriássátorba, a Gran Teatro Geoxba (nemrég még Teatro Tenda és Foro Boario volt a neve). Manson az európai turnéra, amelynek első állomása az oroszországi Moszkva, majd május végén Szentpétervár volt, egyenesen az ausztráliai, tajvani, japán koncertrituáléiról érkezett…
A Koncerti.net utazási iroda gondos védőszárnyai alatt zajlott, szórakoztató úton jutottunk el a helyszínre, ahol megérkezés után jött is az első sokkterápia. Persze nem mérhető a szokásos Manson-féle sokkterápiákhoz, de azért. Megjelent a rendőrség egy kábítószer-kimutatásra kiképzett kutyával. És kit nevezett ki fogyasztónak és/vagy dílernek az ebcsont? Nem tudom, ki „szimatol” valójában, és ki „rrá a cuccra” valójában? A kutya vagy én.
Este kilenckor a kezdőzenekar nyitotta meg az estét: a Binary kvartett. Londoni indie rock-formáció, olykor noise-os kontúrokkal. Tagjai David Troster (ének, gitár), a kicsit dúsabb testalkatú Francisco Bondi (gitár), Craig Lowe (basszus, billentyű) és Jake Sorbie (dob).
Kinézetre tipikus „new age” hipszterek, tekintetük cocker spánielé, tartásuk Bambié. Egy jó félórát szántak saját zenéjük bemutatására, amelyben három megjelent kislemezük is helyet kapott: a Torquoise, a Prisioner és a legújabb, a Modern Man. A Binary minden valószínűség szerint azért került a koncertlistára Marilyn Manson támogatójaként, a Marilyn Manson és a Nine Inch Nails régi, jó baráti kapcsolatának mintájára. A Binary zenéjének hangzásáért ugyanis Sean Beavan felel, akit természetesen a Marilyn Mansonnal való együttműködéséről is ismerünk. A rendelkezésre álló játékidő jókora szeletét a Binary azzal vette el a hallgatóságtól, hogy többször is hosszas bevezetőkbe bonyolódott, az effektek mögé bújva, vagyis elmosódott hangfalat építettek, amely rendszerint egyetlen hangszedett akkordra épült; ezt bármelyik idős, beteges nénike könnyedén megtanulná. A zenekar úgy próbált nagyobb zajt csapni a jelenlevőknél, hogy az est főszereplőjének nevét emlegette, ami teljesen szánalmasan és bizonytalanul hatott. Mindenesetre a bandát érdemes lenne más környezetben is meghallgatni, ahol a hangzás – ami ezúttal lesújtó volt – érvényesülhetne, és lehetővé tenné az előadás kifejezőerejének alaposabb elemzését. Ha a férfiasságot keresnénk a Binaryben, abból még a Real Madrid első számú focibalerinájának, Cristiano Ronaldónak egyetlen verejtékcseppjében is több lenne mikroliterenként.
Mansonnak nincs olyan zenekar, amely elég kézenfekvő lenne ahhoz, hogy előzenekara legyen. A Marilyn Manson túlságosan különc társaság. A kiforgatott, élesre vágott rock ’n’ roll – amit műfajilag az alter metal címkével általánosítanak, erős gothic és industrial metal támasztékokkal – és a hátborzongató díszletekkel dolgozó színpadi játék kombinációja, amely az art-képhez glam kontúrt is ad, túlságosan öntörvényű, saját gyökerű. Manson afféle új, „androgén, csontsovány”, Bowie utáni, hátborzongató rémpók, aki az új idők emberiségének tévelygéseit tükrözi. Mindenekelőtt az Egyesült Államok tévelygéseit. És éppen az Egyesült Államok adta a világnak Marilyn Mansont, hogy az leplezetlenül, zseniálisan bizarr intellektussal tárja fel a kvázi-moralizmus obszcén fészkét, amely világméretű zsarnokságot gyakorol, és legálisan elrendeli, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében ölni kell, ahelyett hogy szeretni kellene. A Marilyn Mansonnal való szemtől szembeni találkozás ideális pillanat az igazságszerető kinyilatkoztatásnak erre a vallomására.
Este tíz után pár perccel Marilyn három társával végre megjelent a színpadon a zsúfolt csarnokban. Az alkalmi koncertbillentyűst, Chris Vrennát otthon hagyta, ami azt jelenti, hogy a kvartettnek több maradt a gázsiból, ugyanakkor azt is, hogy Manson a hangzásszerkezetet a koncerteken a zaj létrehozásának rendelte alá, amelyet elsősorban az elektromos gitár indít és formál. Vagyis az új koncertek kifejezésmódja szikárabb és közvetlenebbül célzott. Ezért nem is csoda, hogy a koncert műsorában nem volt található dal a „Born Villain” előtti két korábbi albumról. Hű cimboráját, Twiggy Ramirezt ezúttal gitárosnak állította, jobbján pedig a zenekar friss tagja, a basszusgitáros Fred Sablan állt. Utóbbi 2010-ben váltotta Andy Geroldot a felállásban. Idén év elején csatlakozott a felálláshoz a dobos Jason Sutter is. Rendkívül tapasztalt, edzett öreg motoros, aki pályafutása során a The Rembrandts, a Smash Mouth, a Soundgarden, a New York Dolls, sőt egészen rövid ideig még az AOR-legenda Foreigner zenekarával is dolgozott.
A bizarr éjszakák kedvelője rögtön az új album első dalával csapott oda: Hey, Cruel World… Stroboszkópok tengere zúdul rá a közönségre, ködfelhő szakad le. Meglepetésszerűen Twiggy tűnik fel hatalmas fejmaszkban, Elmer gonosz változataként. Az első szám ugyan az igazi Manson-díszletek hangulatában zajlik, de nagy pompa nélkül; a Hello, Cruel World… nem váltja ki a várt őrjöngést a csarnokban, ami azt jelenti, hogy az új dalok még nem teljesen ragadtak meg nyugati szomszédaink fülében. Aztán már a második, a Disposable Teens, főleg pedig utána a The Love Song teljesen új hangulatot teremt. Valójában ezekben a pillanatokban a csarnok egy csapásra forrongó üstté változott, ahol nem volt hely a klausztrofóbiásoknak és/vagy azoknak, akik rosszul viselik az egy jó másfél órán át tartó, intenzív, szorító tömeget, amely elveszi a lélegzetet és elmossa az épp ész határait. A nép elszabadult. Mindenki hanyatt. Verssorok éneklése, lelkes tolakodás – akár kitört fogak árán is – az első sorba, ahol Manson a koncert során végig kezet fogott a közönséggel.
Felesleges megjegyezni, hogy Manson arra született, hogy színpadra állítsák. Rátapad, összeolvad vele, mintha a kiválasztott kellékkel együtt született volna. Ezúttal a jelmezcserés maskara nem érvényesült annyira, mert Marilyn Manson és társasága pokoli hőségtől szenvedett, amelyet a reflektorok és a csarnok tetejének fekete vászna okozott. A nyavalygásnak nem látszott a vége. Manson kétszer is teátrálisan Sablan basszeros felé pillantott, jelezve, hogy rosszul viseli a hőséget, majd ennek következtében rövid szünetekre eltűnt a színpadról, hogy lehűtse a fejét. A jelmezek jellegére Marilyn Manson ezúttal nem fordított különösebb figyelmet, mert a súlyos fülledtség átvészelése közben arra törekedett, hogy az egy óra háromnegyedet minél kevesebb cucc nyomása alatt vészelje át, ezért gyorsan le is dobálta magáról a sisakokat, kalapokat, gestapós sapkákat stb…
A pimasz kisfiú, a született „rossz ember” („Born Villain”) megint a szokásos módon provokált: a mikrofonokat állványostul hajigálta a színpad mélyére, vidáman megmarkolta a nemi szervét (Pistol Whipped), és gyorsan változó grimaszok sokaságát szegezte a közönségnek, a legkülönfélébb, színpadiasan felidézett érzések kifejezéseként. Manson élvezi az általa teremtett színházat, élvezi, hogy energiával táplálkozik, amelyet visszafelé kap az megvadult tömegtől. Az első sorokban jó néhány „hamis”, mondjuk úgy, szebbik „tartalék” Manson volt, az emberek pedig mindenféle gót fátyollal, műlencsével, púderrel, sminkkel és a legkirítóbb, legirritálóbb árnyalatú műkörmökkel is felszerelkeztek. A hangulat fantasztikus volt. A kifogyhatatlan, forróvérű olasz temperamentum diktálta, elviselhetetlen elülső sorbeli körülmények, az irgalmatlan taposás és tülekedés ellenére is.
Tekintve, hogy Manson alakja és hangja a színpadon a zenekar fellépésének 90%-át viszi, hogy minden körülötte forog, hogy abszolút központi alak minden showban, nem szabad elhanyagolni a kvartett többi három tagjának kiváló játékát sem. Ramirez elképesztett a gúnyos, rémisztő, zúgva morajló gitárkulissza megteremtésével, amely magabiztosan tartotta a kíséret magját, amelybe Manson énekjátéka belefeküdt, a legtöbb esetben torzított effekttel vezetve, ahol nem hiányoztak az átható, skizofrénül frenetikus vokális kitörések. A kvartett könnyedén uralta a színpadot és a háromezres tömeget, amely egész idő alatt szorgalmasan evett a kezéből. Hangzás tekintetében a hangszerek egyensúlya rendkívül megfelelő volt, ha legalább 20 méterre vagy távolabb hallgattad a koncertet a színpadtól. Elöl nem volt hely azoknak, akik csak hallgatni jöttek, mert alig hallottak valamit. A hang ezúttal messzire, nagyon messzire jutott, és főleg az első sorokban állókat csapta be. Mit állókat? Őrjöngtek!
Bestiális játékkal, bestiális repertoárral, az új „Born Villain”-dalok bemutatásával, amelyek kiválóan beilleszkedtek a többi anyagba, amely főleg Manson zenei pályájának középső és korai alkotói korszakából való, ami csak egyet jelent. Az igazi rajongók kétségkívül megkapták, amiért jöttek. Aztán olajat öntött a tűzre a híres „Antichrist Superstar”-slágerek beillesztése a koncert záró részébe, amelyet a ráadásban, ahogy várható volt, a magas szónoki pulpitussal előadott Antichrist Superstar koronázott meg. Itt kötelező a Depeche Mode (Personal Jesus) és az Eurythmics (Sweet Dreams) slágereinek feldolgozása, amely lezárja a rendes műsort. Érdekes, hogy Manson úgy zárta a fellépést, hogy nem játszotta el a műsor végén maradt számot, a Murders Are Getting Prettier Every Day-t, így az összesített játékidő egy óra negyven percre jött ki. Hogy mi volt az oka e dal kihagyásának, nem világos. Talán az alacsonyabb gázsi, amelyet a zenészek a turné újlatin nyelvű országokat érintő szakaszáért kaptak, de ebben kételkedem. Inkább a pokoli hőség lehetett a döntés mögött. E dal helyett azzal vigasztalódtunk, hogy a koncertről kifelé menet felvételről szólt még egy (kiváló új feldolgozás Marilyn Manson rendezésében, pontosabban a hetvenes évek elejéről való popslágerből, Carly Simon You’re So Vain című számából.
Rendkívül intenzív koncertélmény egy gót ördöggel, aki a bizarrságot nagyon is intelligens módon használva próbálja felnyitni a tömegek szemét. Ezt úgy teszi, hogy tudatosan kihasználja saját testét az elhelyezett eszmék hatékony kiemelésére, amelyeket zenei művészete és zenei karakterének zseniális éleslátása fejez ki. Mansonék művészetébe nem lehet belekötni. A nyolcadik stúdióalbum és egy újabb koncertélmény után sem. A férfi korántsem mondta ki az utolsó szót, tárai pedig továbbra is tele vannak bizarr, de ravaszul szikrázó ötletekkel, egyedülálló modorban összepréselve, ami ennek a művésznek a rocktérképen különleges helyet biztosít. Túlélők nélkül Belzebub birodalmában ezúttal is.
Az utazásról a mindig biztonságos és kellemes hangulat ölében ezúttal is a Koncerti.net utazási iroda gondoskodott, élén a rettenthetetlen vezetővel és kőkemény rockrajongóval, Concert Freakkel!
Setlist
Suspiria (felvételről szóló intro)
1. Hey, Cruel World…
2. Disposable Teens
3. The Love Song
4. No Reflection
5. mOBSCENE
6. The Dope Show (a „Coma Black” intróval)
7. Slo-Mo-Tion
8. Rock Is Dead
9. Personal Jesus
10. Pistol Whipped
11. Tourniquet
12. Irresponsible Hate Anthem
13. Sweet Dreams (Are Made of This)
–ráadás—
14. Antichrist Superstar
15. The Beautiful People
Képgaléria
