Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Glass Hammer
Kiadó: Arion
Megjelenés: 2011
Játékidő: 62:03
Értékelés: 4.5/5
Az amerikai progresszív rockcsapat, a Glass Hammer a billentyűs hangszerelések masszív hangzására építő stílusáról ismert (ezek a stúdiófelvételein szinte mindig főszerepet kapnak), és arról, hogy imádja a prog óriásainak, például az Emerson, Lake & Palmernek, a Genesisnek, a Greenslade-nek és mindenekelőtt a Yesnek az örökségét, hogy csak néhány fő hatását említsük. 2011-ben tizennegyedik stúdióalbumával, a „Cor Cordium” című lemezzel (latinul: „Szívek szíve”) tért vissza a színtérre. Ez az album a több lemezen át követett hagyománnyal ellentétben ezúttal nem koncepcióalbum. A Glass Hammer rajta is hű marad a szimfonikus prog rock régi iskolájához, erős klasszikus Yes-hatás alatt, bár esetükben kissé igazságtalan lenne „klónokról” beszélni, vagy a Starcastle-hez, az Englandhez és a Druidhoz hasonlítani őket.
A fantasyirodalom legendás alkotóinak, J.R.R. Tolkiennek és C. S. Lewisnak a rajongói jól ismerhetik a csapatot, amely a „Journey of the Dunadan” (1992) című koncepció-bemutatkozó lemez után kezdte kikövezni a karrierjét. Az album egyes szerzeményei most is a zenekar két parancsnoka, Fred Schendel és Steve Babb multiinstrumentális pilléreire épülnek. A két férfi a Glass Hammer megalakulása óta a fő dalszerző és a rétegzett hangszerelések megálmodója, emellett felváltva játszanak billentyűn, basszusgitáron és énekelnek. Schendel még nagyobb multiinstrumentális „bolond”: ha kell, dobol, gitározik és fuvolázik is. A dobok mögé ezúttal is vendégzenészként Randall Williams ült be.
Jon Davisont, aki a „Cor Cordium” elődjén, az „If” (2010) című lemezen mutatkozott be a Glass Hammer rajongóinak, időközben különleges megtiszteltetés érte: ő lett a brit progresszív rocklegenda, a Yes új énekese. Valójában Benoit David (Mystery) helyére került a Yesbe. Davison hangszíne, mivel könnyedén eléri a magasabb „frekvenciákat”, tényleg kissé emlékeztet a legendás Jon Andersonra, de valószínűleg ő maga is jól tudja, hogy a státusza csak ideiglenes, hiszen nincs az az énekes-hős, aki betölthetné Jon helyét. A Glass Hammer a szövegeibe számos fantasyt idéző témát visz, amelyeket általában a fent említett írók művei ihlettek. Néha teljesen saját fikciót alkotnak, és gyakran a keresztény hagyomány és hitvilág felé is elfordulnak, mint a „Lex Rex” (2002) című koncepcióalbumon, bár sikeresen hárítják el a „keresztény” jelzőt, amelyet egyesek szívesen ráragasztanának a zenekarra. Kegyes természetük miatt időnként a tipikusan amerikai, patetikus érzelmi vizekre tévednek, ami a „Cor Cordium” hallgatása közben jó néhányszor érezhető is.
A Glass Hammer fő atmoszférikus „fegyvere” a „Cor Cordium” című albumon továbbra is a masszív, rétegzett szimfonikus hangszerelés, amelyet a billentyűs hangszerek színes választéka épít fel. A Kamran Alan Shikoh nevéhez fűződő melankolikus gitárfutamok, amelyek ügyesen társalkotják a dinamikus hangulatot, szintén nem akármilyenek. A Davison „gügyögő” hangját követő Yes-es vokális harmóniák végig pozitivista szellemet visznek a zenéjükbe, bár a hangszeres kamerádjaik még mindig tudják, hogyan hevítsék izzásig a hangszeres „kalapácsaikat”, ha arra van szükség. Mindezeket az erényeket felvonultatja a nyitó, epikus csemege, a „Nothing Box”, amelyet csak a kissé patetikus szöveg húz le, és ez egyébként az egész album fő hibája. A Hammond-orgonán, a mellotronon és a sokféle szintetizátoron játszott pazar szimfonikus hangszerelések állandó váltakozása végig segít megőrizni a szerzemény dallamos szerkezetét, ami a Glass Hammer hangzásvilágában régóta nagyon fontos.
A „One Heart” számos „wakemanes” billentyűs hangszerelést tartalmaz, a szeszélyes dallam a vidám refrénnel és a pozitivista szöveggel pedig azonnal a Yest juttatja eszünkbe. Davison következetes Jon Anderson-utánzása ezúttal már szinte egy kicsit komikus, bár a Glass Hammer mindhárom hangszeresének idővel sikerül ritmikai kanyarokon át áthidalnia ezeket a Yes-es hatásokat, így a dal legalább némi önálló arculatot kap. A „Salvation Station” – amelyben kisebb Genesis-hatás is érezhető – dzsesszes fűszerezésű ritmikai finomságokkal lep meg a basszusgitáron és a dobon, a dallamos refrént pedig megint testes szimfonikus hangszerelések és szellemes billentyűs szólórepülések fegyverzik fel. A gyorsujjú Alan Shikoh kiváló gitáros, aki többek között a Mahavishnu Orchestra, illetve John McLaughlin jól kivehető hatásai alapján egyértelműen a jazz fusionből érkezett. Ez azt jelenti, hogy a játékstílusa más, mint amit Steve Howe (Yes) képvisel, és ez egy pillanat alatt megdönti azokat az elméleteket, amelyek szerint a Glass Hammer tökéletes Yes-klón.
A „Dear Daddy” rétegzett teljesítmény, sok hirtelen tempó- és motívumváltással. A bevezető részben, ahol Schendel és Babb segít Davisonnak a vokális harmóniákban, finom akusztikus dallam szól, amely idővel összeolvad az elágazó szintetizátortextúrák suttogó hangzásával. Ennek a kombinációnak a következménye kifejezetten éteri hangulat, amely a hallgatót a naiv, „családbarát” szöveg ellenére is könnyedén a racionalitás határain túlra repíti. A komplex „To Someone” egy újabb „Yes-es” szimfonikus prog zárószám, ahol fenséges szimfonikus hangszerelések, ízléses pasztorális gitárdallamok és Davison remek énekteljesítménye uralkodik, ezúttal szakrális kísérő harmóniákkal fölfegyverkezve. Itt is rengeteg pillanat jut az egyéni virtuóz képességek bemutatására, a remek szerzemény fő vonzereje azonban a kivételes atmoszféra, amelynek intenzitása másodpercről másodpercre nő. A billentyűk ismét a vezető ritmusszekció szerepében találják magukat, míg a gitár viszi a fő dallamot. A „She, A Lonely Tower” még egy epikus szerzemény, tele szellemes időbeli fordulatokkal, ahol hatalmas zenekari hangszerelések és csodálatos vokális harmóniák uralkodnak, amelyeket gyakran elegáns zongorahang kísér. Ez a kiváló szám meggyőzően tör át a komplex ritmikai kanyarokon, miközben Davison remek éneke a dinamikus gitárfutamok és a zenekari függönyök támogatásával végig magas dallamosságot biztosít.
A „Cor Cordium” tipikus, kifejezetten „szép” Glass Hammer-album, antik szimfonikus prog rock töltettel, amely a maga nagyzolásában aligha lehetne még „Yes-esebb” (a borítót például Tom Kuhn jegyzi, aki a legendás Roger Deanből merít ihletet), mégsem támad hallgatás közben egy pillanatra sem az az érzésünk, hogy mindent előre tudunk. Az önállóság jókora hiánya ellenére az egészet elképesztő művészi szinten játsszák el, az atmoszféra végig kivételes, az egészet pedig a szokatlanul „élő” produkció dobja fel, így kétségkívül az eddigi legjobb teljesítményeik egyikéről van szó. A kegyeskedő szövegek, amelyek közel sem olyan vallásosak, mint amilyenre Neal Morse (ex-Spock’s Beard) a túlzott „úrimádásával” időnként el tudja unatni a színteret, és nem is annyira különbözők a new age mantráktól, amilyeneket Jon Anderson és Roine Stolt (The Flower Kings) prédikál, a legkisebb gond, hiszen a „Cor Cordium” rengeteg hallgatói élvezetet kínál.
Felállás
Fred Schendel – billentyűs hangszerek, steel gitár, kísérő ének
Steve Babb – basszusgitár, billentyűs hangszerek, kísérő ének
Jon Davison – ének, akusztikus gitár
Alan Shikoh – gitár (elektromos és akusztikus), szitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Randall Williams – dobok
Jeffrey Sick – hegedű a „Dear Daddy” című számban
Ed Davis – brácsa a „Dear Daddy” című számban
Produkció
Glass Hammer
Számlista
1. Nothing Box (10:53)
2. One Heart (6:20)
3. Salvation Station (5:08)
4. Dear Daddy (10:30)
5. To Someone (18:15)
6. She, A Lonely Tower (10:57)
