Előadó: Battlestations
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2011
Játékidő: 45:28
Értékelés: 4.3/5
Rejtélyeket és mítoszokat szőni egy zenekar köré mindig karizmatikus belépő a zenei intrikák világába. Ha az a bizonyos banda, amely a titokzatosság köpenyébe burkolózik, ráadásul a megfelelő közönségre talál, a városi legenda tényleg szárnyra kélhet. És ha a zenekarnak végül megvan az is, ami a végén tényleg számít – a zene, ez a mágikus, láthatatlan anyag, amelyből a legnagyobb zenei mítoszok és legendák épülnek –, akkor teljesen természetes és elkerülhetetlen a felismerés: ez a banda akár zenetörténelmet is írhat.
Rejtély, titokzatosság, mítoszteremtés… ez az egész imázs csak egy nagyon speciális zenei stílushoz illik. Olyanhoz, amely hangzásban is pontosan azt az illúziót kelti, amit a banda addig is felépített. Ezúttal nem egy olyan zenekarról van szó, amely a Cthulhu-mítoszra támaszkodik (abból elég sok akad), noha a zene sötétsége könnyedén párhuzamba állítható Lovecraft rémtörténeteivel. Egy rendkívül fiatal bandáról van szó (bár ez sem teljesen tiszta) Belgiumból. A tagok száma – ismeretlen. A tagok kiléte – ismeretlen. A legvalószínűtlenebb hangzásvilágok és színek megteremtésének képessége – elhanyagolható.
A Battlestations gyorsabban hódította meg a progresszív, poszt-rockos és hasonló irányultságú szcénát, mint ahogy Julius Caesar kimondja: „Veni, Vidi, Vici” (jöttem, láttam, győztem). Az azonos című albumuk olyan bejelentés nélkül, olyan váratlanul érkezett, hogy mindenkit meglepett, aki meghallgatta. A zenekar szerényen, különféle fórumokon és blogokon keresztül kínálta a zenéjét a újságíróknak, és ingyenes meghallgatásra bárkinek, aki kedvet érzett hozzá. Így aztán mindenki, aki a lemez után többet akart megtudni a Battlestationsről – és elhiheted, az emberek nagy többsége ilyen volt –, ráakadt a – semmire. Elmosódott nyomokra, arc nélküli személyekre. Az egyetlen, ami róluk keringett, az volt, amit ők maguk engedtek – a zenéjük. Talán éppen ezért különleges ez az egyetlen nyilvános dolog velük kapcsolatban. Olyannyira, hogy az emberek az egyetlen identitásukként fogadják el.
Az album három szegmensből áll: az egyik nyolc percig tart, a másik kettő majdnem 19 percig. Mindegyiknek megvan a maga témája, amelyről mesél, és ettől az egésznek van valami a klasszikus zenéből ismert felépítéshez hasonlító vonása. De itt nem klasszikus zenéről van szó… ez teljesen műfajok feletti muzsika.
https://www.youtube.com/watch?v=ctR-zzfnqDw
Az 1. szegmens, a leghosszabb szerzemény, a „No Survivors” címet viseli. 10 részre oszlik, mindegyiknek megvan a maga története, mindegyiknek új áldozata. A melankolikus zenét, amely nemcsak ezt a szegmenst, hanem az egész lemezt áthatja, különféle beszédminták támogatják meg. Ezek elmosódottak, szinte érthetetlenek, fehér zaj lengi be őket. A számok képlete azonban korántsem ilyen egyszerű. A zenén belül – az 1. szegmensben épp úgy, mint a többi számban – számos példát találunk homályos kísérletezésre, számos igazán friss kapcsolódást a modern hangzásvilághoz. Itt van mindenféle elektronikus manipuláció, elektromos és akusztikus gitár megkettőzése szokatlan diszharmóniában, éteri ének egy ritmus nélküli instrumentális alatt. A Tangerine Dream-es fogások, az absztrakt hangfüggönyök építése ennek ellenére nem hatnak újrahasznosítottnak, talán azért, mert itt olyan műfaji hatásokkal keveredtek, amelyek a Tangerine Dream idejében még nem léteztek. A shoegaze, a klasszikus zongoramuzsika, a progresszív rock és a poszt-rock nyomai transzcendens módon olvadnak össze egy mágikus, stíluson túli koktéllá, amely minimalista megközelítése ellenére is egy teljes zenekar játékának benyomását kelti. A 2. és a 3. szegmens, mindkettő saját témával – „The Taste Of The Kill” és „Accidents Of Ideals” –, folytatja ezt a melankolikus, posztapokaliptikus lelki pusztítást, amelyet a Battlestations megpróbál (megpróbál? megpróbálnak?) a zenei dimenziókon át absztrahálni.
A belépő a posztmodern, önkereső zenei közösségbe tehát tökéletes. Karizmatikus, titokzatos, váratlan, mégis hihetetlenül szerény. Villámháború lőszer nélkül. Az emberek meghódítása az absztrakt anyag legcsodálatosabb formájával, amelyet az emberiség ismer – a zenével.
_______________________________________________________________________________________
Rejtélyeket és mítoszokat szőni egy zenekar köré mindig különösen karizmatikus belépő a zenei intrikák világába. Ha ez a titokzatosság köpenye alá bújt banda a megfelelő közönségre talál, elkezdődhet a városi legendák írása. És ha a zenekarnak megvan az is, ami tényleg számít – a zene, ez a mágikus, láthatatlan anyag, amelyből a legendás zenei mítoszok születnek –, akkor aligha nehéz arra gondolni, hogy ez a banda akár legendává is válhat.
Rejtély, titokzatosság, mítoszteremtés… az egész imázs egy nagyon speciális zenei stílusra épülhet. Olyanra, amely ugyanazt az illúziót nem a megjelenésével, hanem a hangzásával kelti. Nem olyan zenekarról beszélek, amely különféle mítoszokra, például a Cthulhu-mítoszra támaszkodik, bár sötét zenéjük akár párhuzamba is állítható Lovecraft horrortörténeteivel. Ez a banda meglehetősen fiatal (bár ez sem igazán ismert), a tagok pedig Belgiumból származnak. A zenészek száma a bandában – ismeretlen. A kilétük – ismeretlen. A legcsodálatosabb zene megteremtésének képessége – hihetetlen.
A Battlestations, vagyis a szóban forgó zenekar gyorsabban hódította meg a progresszív, poszt-rockos és hasonló irányultságú szcénát, mint ahogy Julius Caesar kimondja: „Veni, Vidi, Vici”. Az azonos című albumuk olyan váratlanul érkezett, hogy mindenkit meglepett. A zenekar szerényen, többé-kevésbé különféle fórumokon keresztül kezdte kínálni a zenéjét, és mindenkit meghívott a meghallgatására. Természetesen ingyen. Aztán mindenki, aki többet próbált megtudni erről a titokzatos bandáról – és elég sokan próbálták –, ezt találta: nullát. Semmit. Az egyetlen, ami ismert volt róluk, az volt, amit maga a zenekar akart, hogy ismert legyen – a zenéjük. És talán éppen ezért különleges a zenéjük. Annyira különleges, hogy az emberek abbahagyták a találgatást a kilétükről, és a zenét fogadták el az egyetlen identitásukként.
Az azonos című album három szegmensből áll. Mindegyik szegmensnek megvan a maga témája, a maga története, ami valamiképp a klasszikus zenére emlékeztet. A Battlestationst azonban aligha lehet klasszikusnak nevezni. Az igazat megvallva, igazából egyetlen műfajba sem sorolhatók be.
https://www.youtube.com/watch?v=ctR-zzfnqDw
Az 1. szegmens, az album leghosszabb száma, a „No Survivors” címet viseli. 10 részre oszlik, mindegyiknek megvan a maga története, mindegyiknek a maga áldozata. A mélyen melankolikus zene, amely nemcsak erre a szegmensre, hanem az egész albumra jellemző, számos beszédmintával egészül ki. Ezek elmosódottak, szinte hallhatatlanok, tele fehér zajjal. A zenekar számainak képlete azonban messze nem kiforrott. A zene – az 1. szegmens és a másik kettő is – tele van homályos kísérletezéssel. Számos próbálkozás látható arra, hogy valami frisset alkossanak mindabból, amit a mai modern elektronika kínál – számtalan elektronikus manipuláció, elektromos és akusztikus gitárok megkettőzése diszharmónián keresztül, éteri ének egy ritmus nélküli instrumentálisra ráragasztva. A Tangerine Dream-es megközelítés a különféle hangfalak építésére még soha nem hatott ilyen frissen. Talán azért, mert ezúttal annyi más műfajjal keveredik, amelyek a 70-es években még egyszerűen nem léteztek. A shoegaze, a zongoramuzsika, a progresszív rock és a poszt-rock transzcendens módon vegyül ebbe a mágikus, műfajtalan koktélba, amely a minimalista zene ellenére egy teljes zenekar illúzióját kelti. A 2. és a 3. szegmens – „The Taste Of The Kill” és „Accidents Of Ideals” – folytatja a melankolikus, posztapokaliptikus lelki pusztítást, amely a zenei teljesség legvégéig absztrahálódik.
A belépő a posztmodern, önkereső zenei közösségbe tehát tökéletes. Karizmatikus, titokzatos, váratlan, mégis hihetetlenül szerény. Mint a villámháború lőszer nélkül. Az emberek meghódítása a létező legabsztraktabb anyag legtisztább formájával – a zenével.
Felállás
Nem ismertek.
Számlista
1. Segment 1: No Survivors (18:57)
2. Segment 2: The Taste Of The Kill (7:56)
3. Segment 3: Accidents Of Ideals (18:36)
