Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Harvest Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 59:26
Pontszám: 4.5/5
A „Concerto for Group and Orchestra” ambiciózus zenekari projekt volt, amely hidat vert a rock és a klasszikus zene közé. Jon Lord (1941-2012), a legendás Deep Purple-billentyűs szerezte és hangszerelte. Ez volt egyben az első Deep Purple-album, amelyet a klasszikus, a rajongók körében a legkedveltebb Mark II felállás vett fel.
A brit hard rock úttörői 1969 vége felé fontos fordulóponthoz érkeztek: radikális stílusváltást akartak, ezért kitették a szűrét Rod Evans énekesnek és Nick Simper basszusgitárosnak, akik nem osztották a keményebb hangzás felé induló vízióikat. Lord, a kiszámíthatatlan gitárvirtuóz Ritchie Blackmore és a dobos nagymester Ian Paice két egykori Episode Six-tagot hozott a helyükre: Ian Gillan énekest és Roger Glover basszusgitárost, akik remekül illeszkedtek az új, keményebb rockhangzáshoz. A Mark II első felvétele a „Hallelujah” kislemez volt (az eredeti szerzők Greeneway és Cook), amely a brit piacon gyakorlatilag észrevétlen maradt. A lendülettel és bizonyítási vággyal teli Gillannal és Gloverrel felálló ambiciózus zenekar előtt azonban hamarosan jobb idők álltak.
Még mielőtt belevágtak volna a negyedik stúdióalbum felvételébe, Lord úgy döntött, hogy a Royal Philharmonic Orchestrával, Malcolm Arnold vezényletével rögzít egy zenekari projektet. A műsor Arnold „Symphony No. 6, Op. 95” című szimfóniájából (ez végül nem került rá a felvételre), Lord három főtémájából „Concerto for Group and Orchestra” címmel, a „The Book of Taliesyn” (1968) új változatából, a „Wring That Neck” instrumentálisból, a népszerű „Hush” klasszikusból Gillan énekével, valamint a „Deep Purple in Rock” (1970) című albumról ismert „Child In Time” hosszabb verziójából állt. Lord impozáns, háromtételes szvitje, a „Concerto for Group and Orchestra” a concerto grosso, a sinfonia concertante és a zenekari versenymű klasszicista műfajainak néhány elemét is magában hordozza.
A „Hush” Gillan vezetőénekével szinte ideális bemutatkozás volt a technikailag sokkal jobb új énekesnek, és fejlődést jelent az eredeti változathoz képest: Blackmore gitárhangzása már érezhetően nyersebb, a vokális harmóniák pedig meggyőzően jobbak, mint az eredetin. Lord ínycsiklandó orgonaszólója is érezhetően nagyobb magabiztossággal szól most. A „Wring That Neck”, amely eleve kiváló instrumentális, a kibővített változatban a számos temperamentumos jamnek köszönhetően még jobban sikerült. Valahol a közepén igazi szólópárbaj bontakozik ki Blackmore és Lord között, és döntetlennel ér véget. Glover már az egyik első koncertbemutatkozásán bebizonyítja, hogy sokkal tehetségesebb és egyénibb basszusgitáros, mint elődje, Simper, Paice pedig mindent letarol a dobok mögött, és a vad meneteléseket okosan, mindig a megfelelő pillanatban állítja meg. Lord tekintélyt parancsolóan uralja a terepet, bőkezűen szórva a sistergő Hammond-orgona hangjait.
Nem kétséges, hogy a „Concerto” teljesen az ő projektje volt, és a zenekar többi tagja Blackmore-t kivéve akkoriban a banda vezetőjének tekintette, bár az örök angol gentleman, aki többnyire a zenekar fő összekötője volt a média felé, végig elhárította magától a hízelgő titulust. Mondhatnánk, hogy a „Wring That Neck” ez a változata szép előzetes a későbbi hosszú Purple-koncertjamekből, amikor az átlagosan ötperces számokat húsz percnél hosszabbra, sőt akár félórásra is széthúzták.
A halhatatlan klasszikus, a „Child In Time” kissé hosszabb verziójában is szemléletes képet ad az újonnan született, jóval keményebb, de legalább annyira kísérletező Mark II stílusról, amelyet aztán a legendás „Deep Purple In Rock” albummal betonoztak be. Elsősorban azonban lenyűgöző dokumentuma Gillan mérhetetlen énektehetségének, amellyel teljesen elhomályosította elődjét. Gillan technikailag elképesztő énekes volt fantasztikus hangterjedelemmel, és a „Child In Time”-on a radikálisan magas fekvések elérése érzelmi intenzitásával ma is megdöbbent. Nem csoda, hogy ebben is hatalmas inspirációt jelentett a hard rock és a metal énekesek egész légiójának, élükön Rob Halforddal (Judas Priest).
Gillan szívszaggató, a levegőt hasító sikolyát hamarosan hangszeres jamek követik, amelyek közül elsőként Blackmore ragad magával szuperszonikus gitárszólójával, olyannal, amilyet csak a minden idők legjobb gitárosai közé tartozó zenész tud megteremteni. Sőt, ha a legjobb rockzenészekről van szó, az egyes tagok tehetsége alapján a Deep Purple Mark II felállása könnyedén rocksupergroupnak nevezhető, azzal a különbséggel, hogy a zenekar egyik tagja sem ért el korábban kereskedelmi sikert. A „Child In Time” ez az előadása bizonyos szakaszokban még jobb is, mint a „Deep Purple In Rock” változat. Gillan záró, hiperaktív és érzelmileg hihetetlenül őszinte sikoltozását pedig, ahogy a boldogtalan szerelemtől megsebzett szívvel szédítően magas hangokat ér el, egyszerűen nem lehet szavakkal leírni.
A koncert második fele teljes egészében klasszicista színezetű volt. Lord alig egy óránál valamivel rövidebb koncertszvitje, a „Concerto for Group and Orchestra” természetesen az egész felvétel központi műve, és határtalan zeneszerzői és hangszerelői tehetségének sikeres demonstrációja, amelyet a klasszikusan képzett billentyűs gyakorlatilag gyerekkora óta csiszolt. A „First Movement: Moderato-Allegro” megrázó, ultradramatikus zenekari hangszerelésekkel dolgozik, amelyekkel már az első percek után hihetetlenül intenzív hangulat teremtődik. Idővel felbukkannak a felzaklatóan vidám pillanatok is, és nagyjából a hetedik percben intenzíven bekapcsolódik a banda hangszeres szekciója is, amely felejthetetlen jamet ad elő a lehetségesség határán mozgó szólóbetétekkel. Közben végig áradnak a pompás zenekari motívumok, és sokszor az az érzésünk, hogy a banda és a zenekar a központi téma feletti uralomért küzd.
A „Second Movement: Andante” alatt a banda Gillan énekének szárnyán sokkal aktívabban olvad össze a zenekarral tökéletes szimfonikus egységgé. Gillan versszakai tele vannak kissé közhelyes romantikával, miközben a zenekar és az egyes Deep Purple-tagok hangszeres erényei, főleg az egyes szólórepülések közötti átmenet végig irigylésre méltó szinten van, és a rock és a szimfonikus zene ötvözésének újszerű koncepciójáról ad alapvető bizonyítékot. A szvit záró része, a „Third Movement: Vivace – Presto” a domináns fúvós szekció hatalmas betéteit tartalmazza, a hangulat pedig harmonikusan váltakozik a drámaiság, a komorság és a játékos huncutság között. A banda idővel csatlakozik, először a ritmusszekción keresztül, amely Paice monumentális dobszólójában csúcsosodik ki. Lord és Blackmore eközben melankolikus orgona-, illetve gitárbetétekkel újra meg újra átveszi a hangszeres kezdeményezést. Itt a banda és a zenekar végleg tökéletes hangzásbeli egységgé forr össze, és „egy hangként” varázsol elő fenséges ambientmágiát.
A „Concerto for Group and Orchestra” a hatvanas évek végén rendkívül ambiciózus vállalkozás volt, és különleges helyet érdemel a rocktörténetben, mert két teljesen különböző zenei világot olvasztott egybe nagyon meggyőzően. A zseniális Lord zenekari rockvízióival kétségkívül megelőzte a korát, és mondhatni, ez a projekt, amelyet pontosan harminc évvel később barátai segítségével új, monumentális méretekben újjáélesztett, lett élete fő műve. Gillan és Blackmore nem osztozott a lelkesedésében, mert zavarta őket, hogy a közönség akkoriban a Deep Purple-t zenekari bandaként kezdte kezelni, miközben ők minél előbb a hard rock vizeire akartak evezni.
Korábban is készültek olyan rocklemezek, amelyeken szimfonikus zenekar tagjai működtek közre, de ez volt az első alkalom, hogy egy rockbanda élőben egy teljes zenekarral lépett fel. Hasonló projektet hozott létre a Deep Purple-lel egy időben, 1970-ben a „Five Bridges” szvittel a The Nice is, később pedig olyan népszerű előadók, mint Roger Waters vagy a Metallica gondoskodtak arról, hogy a rockbanda és a klasszikus zenekar együttműködése általános trenddé váljon, így mára ez a gyakorlat már régen nem újdonság.
Felállás
Jon Lord – billentyűs hangszerek
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
The Royal Philharmonic Orchestra Malcolm Arnold vezényletével
Produkció
Deep Purple
Számlista
CD 1 (band only):
1. Intro (radio clips) (3:27)
2. Hush (4:40)
3. Wring That Neck (13:23)
4. Child In Time (12:02)
CD 2: Concerto:
1. First Movement: Moderato – Allegro (19:21)
2. Second Movement: Andante (19:11)
3. Third Movement: Vivace – Presto (13:08)
4. Encore: Third Movement: Vivace – Presto (part) (5:52)
