Szerző: Primož Novak
Előadó: Between The Buried And Me
Kiadó: Metal Blade Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 68:31
Értékelés: 4.2/5
Az amerikai Between the Buried and Me már az első lemezeivel megmutatta, hogy nem csak a Dillinger Escape Plan és a Converge képes kaotikus zenét játszani. A BTBAM néhány tagcsere után alaposan megváltoztatta a stílusát és a hozzáállását. A káosz megmaradt, de maga a zene progresszívabb lett, a dalok pedig hosszabbak és összetettebbek. A zenekar nem egyetlen stílusra összpontosított, korlátok egyszerűen már nem léteztek. Ez leginkább a Colors (2007) albummal bizonyosodott be, amely máig a pályafutásuk legfontosabb mérföldköve, és amelynek köszönhetően a modern progresszív színtér egyik legfontosabb nevének számítanak.
Bár a Colors kapcsán azt lehetne állítani, hogy a zenekar mindent elért, minden következő kiadványával megpróbált valami többet adni. A The Great Misdirect (2009) és a Parallax két része (a Hypersleep Dialogues EP és a Future Sequence album) csupán megerősítette a zenekar receptjét. Hangzásban fejlődtek, meglepetésekből pedig nem fogytak ki. A Coma Ecliptic előtt a zenekar ismét valami mást ígért, példaként a rockoperákat említette. A BTBAM a rengeteg lemez ellenére sem akarja ismételni önmagát, még ha emiatt rajongókat veszíthet is. Ez az állandó fejlődés és kísérletezés folyamata, amelyet a legtöbb zenekar nem alkalmaz. A Coma Ecliptic másságát ezúttal a dalok száma és hossza is igazolja: a lemezen mindössze egyetlen tízperces szerzemény van, a többi rövidebb, de ezek sem tipikus, popszerkezetű dalok.
A nyitó Node-dal a korábbiakhoz hasonlóan indul: nyugodtan, finom zongorával, tiszta énekkel, és a többi hangszer becsatlakozásával zárul. A következő számnál, a The Coma Machine-nél a hallgató már elég „tipikus” BTBAM-zenét kap. A zenekar hét és fél perc alatt rengeteg különböző műfaji elemet sűrít egybe, az agresszív és a nyugodt részek szokatlanul keverednek, a szerkezet kiszámíthatatlan, a refrén pedig megint csak váratlanul érkezik. Mondhatnánk, hogy ez a zenekar klasszikus receptje, de aki nem ismeri a múltjukat, annak ez több mint meglepő lehet. A következő két dallal kiderül az album más útja: a zenekar már nem a brutális metalcore oldalt hangsúlyozza, hanem a megoldások rockosabbak is. Tommy Rogers éneke is inkább az éneklésre épül, mint az üvöltésre. Dalról dalra jönnek a meglepetések. A King Redeem – Queen Serene című számban például egy nyugodt rész után még black metalos szakasz is feltűnik, amely szinkópás átvezetésbe fordul, megmutatva, hogyan lehet az egyszerűből hamar bonyolultat csinálni. Az ilyen meglepetésekből bőven akad a 68 percben, ahogy az a zenekar természetéből adódik. Pár perc alatt képesek összefoglalni a különböző stílusokat, a metalcore-t, a death metalt, a jazzt, a blues rockot, a hetvenes évek progresszív rockját vagy Mike Patton (Faith No More) különféle projektjeinek pszichedelikus világát.
Minél közelebb érünk a lemez végéhez, annál inkább úgy tűnik, hogy ezen az albumon Tommy Rogers, a zenekar énekese és billentyűse diktált. Az elektronikus betétek és a billentyűs részek érezhetően megszaporodtak. Néhol el is vannak húzva a hangulatteremtés kedvéért, amelynek az lenne a dolga, hogy a koncepciónak nagyobb súlyt adjon. Mivel a dallamos ének dominál, több az álmodozó rész és a fülbemászó refrén is. Tommy különféle énektechnikákkal bizonyít, főleg Mike Patton hatása látszik, de Freddie Mercuryé is (itt nem az ének magasságáról van szó, hanem a vokális vonalakról). A gond leginkább az, hogy Tommy éneke idegesítő is tud lenni, és sokáig kell szokni. Azt is lehetne a szemére vetni, hogy Tommy Rogers egy erősebb szólóalbumot akart készíteni, amihez jó zenészekre volt szüksége.
A többi tag szerencsére nem tűnik háttérbe szorítottnak Rogers előtérbe kerülése miatt. Blake Richardson dobos 10 éve bizonyítja, hogy gyorsan és technikásan is tud játszani, a nyugodt ritmusokhoz pedig rengeteg érzéke van. A bonyolultabb részeknél tűnik ki a legjobban, ahol a cintányérok és a lábak értelmes használatával remekül fűszerezi a számot. A két gitáros, Waggoner és Waring kiváló riffeket szállít. A hangsúly továbbra is a dallamosságon van, de a kakofónia sem idegen tőlük, amivel azt húzzák alá, hogy a zenekar nem hagyta el a káoszt. Waggoner ezúttal már nem tűnik ki annyira azokkal a szólókkal, amelyektől a BTBAM különlegessé vált, de a nyugodt, torzítatlan részekkel gyorsan kárpótol a virtuóz szólózás hiányáért. Dan Briggs basszusgitáros sem szorul háttérbe: a vonalaival remekül tölti ki az amúgy is zsúfolt hangképet.
Az album ismét koncepciólemez, ami a zenekarra és általában a progresszív bandákra is jellemző, szóval ez nem meglepő. A történet egy kómában fekvő emberről szól, aki a korábbi életein utazik keresztül, és közben el kell döntenie, hogy egy adott életben marad-e, vagy máshol próbál szerencsét. A dalok valamennyire összefüggőnek hatnak, mégis értelmezhetők önállóan is.
A Coma Ecliptic című lemezzel a Between the Buried and Me bebizonyítja, hogy még mindig nem fogytak ki az ötletekből, és képesek más arcukat mutatni. Ismét egy igényes, szokatlan darabot kaptunk, amely jelzi: a zenében sokat kell kísérletezni, és teret kell adni más műfajoknak is. A BTBAM mindenképp tiszteletre méltó, hogy mindazok után, amit már megmutatott, még mindig képes meglepni másfajta hozzáállással és kivételes dalszerzői érzékkel.
Felállás
Tommy Rogers – ének, billentyűk
Paul Waggoner – gitár, ének
Dustie Warring – gitár
Dan Briggs – basszusgitár
Blake Richardson – dobok
Produceri munka
Jamie King
Dalok listája
1. Node
2. The Coma Machine
3. Dim Ignition
4. Famine Wolf
5. King Redeem / Queen Serene
6. Turn on the Darkness
7. The Ectopic Stroll
8. Rapid Calm
9. Memory Palace
10. Option Oblivion
11. Life in Velvet
