Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1980
Értékelés: 4/5
A „Colours” megjelenésekor afféle hidat képezett a német space rock-legenda, az Eloy régi és új hangzásvilága között. Ha a „Silent Cries And Mighty Echoes” (1979) volt a csúcspontjuk a szimfonikus hullámzások és ezoterikus hangulatok megteremtésében, és hangzása sok tekintetben a Pink Floyd egyes alkotásainak köszönhette hatását, a „Colours”-on már elkezdtek eltávolodni ettől, bár a lemez még mindig tele van ezoterikus, szimfonikus hangszerelésekkel. Az Eloy ezen az albumon a hangzásába beemelt néhány olyan technológiai vívmányt is, amely az 80-as évek elején jelent meg, elsősorban a szintetizátorok terén. Ezek egy hajszállal kifinomultabbá váltak, a produkció pedig még kristálytisztább lett.
Ebben elsősorban bizonyára a billentyűs és a dobos poszt jelentős személycseréje játszott szerepet. A gitáros-énekes, vitathatatlan főnök Frank Bornemann mellett az előző felállásból, amely a banda három legjobb albumát vette fel, már csak a basszusgitáros Klaus-Peter Matziol maradt. A billentyűsök dolgát Hannes Folberth vette át, a dobok mögé pedig a Németországban már befutott brit Jim McGillivray ült be, aki a szövegek nagy részét is írta, és ezen a téren sikeresen pótolta kiváló elődjét, Jürgen Rosenthalt. Frank a „Power And The Passion” (1975) óta, amelyen a korábbi billentyűs, Detlev Schimdtchen játszott kiegészítő gitárt, hosszú idő után hozott újra másik gitárost a zenekarba. Hannes Arkona remekül megtalálta a helyét az elektromos és az akusztikus gitáron egyaránt, és kiválóan kiegészítette Frank felismerhető játékstílusát. Ez utóbbi itt szinte teljesen felhagyott a David Gilmour-utánzással, a hosszú, finom szólókkal, és némileg jobban rátalált a saját, keményebb hard rockos hozzáállására. Az énekben is érezhető a fejlődés: a még mindig erős német akcentus ellenére a legtöbb szöveget jobban interpretálja.
A hagyományos sci-fi szövegek főleg a brit szerzőnek köszönhetően érezhetően jobbak lettek. A Frank és Hannes közötti kétszólamú gitárharmóniák (a riffek váltogatása mellett) nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a zenekar ismét kissé jobban átvegye a hard rockos hangzást, és némely helyen már gyanúsan közel kerüljön ahhoz a speciális hangzáshoz, amelyre később a média a space metal elnevezést ragasztotta. Az Eloy azonban a „Colours”-on is elsősorban kiváló, ezoterikus space rockot szőtt, nagy hangsúlyt fektetve az ambient billentyűkre, miközben a duális gitárharmóniák és a hard rockos riffek, dinamikus és dallamos ritmusszekcióval megtámogatva, változatos rockos energiát biztosítottak. A new wave hatások a „Colours”-on meglepően elhanyagolhatóak, és nem vethetem a szemére az albumnak, hogy rádióbarát dallamokat tartalmazna, ahogy akkoriban néhány prog rockos kortársuk tette. Bár a hangzásbeli rokonság terén más zenekarokkal inkább a korai The Alan Parsons Project-hez álltak közelebb, mint a Pink Floydhoz.
A kompozíciók valamivel kompaktabbak lettek, de ettől semmit sem vesztettek kifejezőerejükből. A „Colours” az elejétől a végéig remekül folyik, észrevehető minőségi ingadozások nélkül. Mindegyik szám struktúrája teljesen más, és az albumon nem találni ismétlődő motívumokat. A „Horizons”, amelyben két vendég női hang szép adag romantikát visz a dalba, remek nyitány. Ezek után az ízléses, hipnotikus vokálharmóniák után az Eloy egy kivételesen szellemes gitárriffet csempész a számba, amelyet művészien fon át a pimasz, dallamos basszus, a dinamikus dobok és a szintetizátorok ugrándozó effektjei. Kicsit csak a hirtelen, kissé elsietett lezárás zavar. Az „Illuminations” az album egyik csúcspontja, amely pompa és kifinomultság keverékével veszi el a lélegzetet. Ez az alkotás kiváló szimfonikus szintetizátor-hangszereléseket, kétszólamú gitárharmóniákat, dinamikus dobokat és szellemes hangeffekteket tartalmaz. Frank energikus riffelése és pompás éneke bőséges drámát visz az egyes átmenetekbe. Időnként váltják egymást az energikus és a nyugodt részek, amelyekben kiváló gitár- és billentyűszólók hallhatók. Space metal? Akár az is lehet, ha szereted a szellemes műfajmegnevezéseket minden egyes számra.
A „Giant” megint teljesen más energiát hordoz. Különleges szintetizátor-effektekkel nyit, amelyek afféle vízcsobogás hatását keltik. Idővel belép a gitárokkal szorosan összefonódó, hatalmas billentyűréteg. Míg ez végig finom ezoterikus hangulatot visz a számba, a basszusgitár funkys vonala és a dinamikus dobok földhözragadtabb
terepre viszik a dalt. A remek billentyűszólók mellett Frank gitárja a szólókban sem csillog kevésbé. A billentyűtextúrák betörései az egyébként is ritmikailag mozgalmas részek és a drámai ének által kísért melankolikus gitárbetétek közé mesterien vannak kivitelezve. Az „Impressions” is rendkívül szellemes, szimfonikus bevezető hangszerelést tartalmaz az akusztikus gitár és a szintetizátor összefonódásával. Az Eloy ebbe a számba nagyon ügyesen egy szellemes fuvolaszólót is beleépített, olyan hangszerrel, amelyet az „Inside” (1973) óta nem használtak. Újabb ezoterikus csemege érkezik a kiváló szimfonikus eposszal, a „Child Migration”-nel. A zúgó billentyűkkel és drámai énekkel induló bevezető után izzó hard rockos riffelés tör be, amelyhez a háttérben ritmusgitár és mozgalmas dobjáték csatlakozik. A dallamos refrén remek, és azon kevés refrénjük közé tartozik, amelyek nehézség nélkül sokáig megmaradnak az ember fülében. A legjobb rész viszont a gitáron játszott flamenco-motívum betörésével jön, amelyet elektromos zongorapasszázsok és ugrándozó dobok szőnek át. Az energikus hard rock riff végig szépen összefogja a szerkezetét, és gondoskodik róla, hogy végig megmaradjon valamiféle drámai vezérfonal.
A „Gallery” nagyon érdekes, félig new wave kísérlet, szinte diszkóritmussal és elektronikusan csengő billentyűkkel. Ezeket az elemeket azonban végig áttörik az izzó gitárpasszázsok és a dinamikus dobátmenetek. A két gitáros közötti duális gitárharmóniák és Frank közbeékelt szólói nyalánkságok, és biztosan hatottak a akkori német metalzenekarok munkájára. Frank éneke is meglepően mozgalmasan szól ezúttal. A „Silhouette”, szerintem az album legjobb kompozíciója, gyönyörű, szimfonikus nyitó elektromoszongora-passzázsokat tartalmaz, amelyektől még egy Tony Banks sem szégyenkezne. Ezek az összehasonlítás ellenére is meglehetősen egyedien szólnak. Az ének belépése után a zongora diktálta drámai hangulat egy időre lecsillapodik. De csak addig, amíg a csend után meg nem érkezik a zenekar történetének egyik legjobb és legötletesebb átmenete, amely hihetetlenül fenséges hangulatot teremt. Miközben a dobok és a basszus nyugodt tempót diktálnak, Folberth sokféle billentyűpasszázst hoz be. Idővel, amikor belép az ének, a rész szinte diszkóvizekre evez, de ezt megakadályozzák a remek, többszólamú gitárbetétek, amelyek valami hihetetlen, teljesen egyedi energiát adnak neki. Amikor Frank még a sírós szólóját is beleteszi, a fenséges hangulat eléri a csúcspontját. A záró kijárat előtti rész, amikor a gitárpasszázsok kezdenek egymásba folyni, egy pillanatra a „Animals” (1977) korszakos Pink Floydra emlékeztet, de ez csak egy törtmásodpercig tart. Kétségkívül a zenekar történetének egyik legjobb kompozíciója. A záró „Sunset”-et pedig akár a történetük legjobb instrumentális számának is nevezhetném. A melankolikus gitárakkordok és álmodozó billentyűhullámok keverékéből születő hihetetlen ezoterikus mágia egy pillanat alatt rabul ejt mindenkit, aki a zenében lelki táplálékot is keres, és igazi spirituális utazásra viszi. Ilyen hatást csak a legjobb progresszív rockzenekarok maroknyi csoportja volt képes elérni, és az Eloy kétségtelenül közéjük tartozott.
A „Wings Of Vision”, amely az album mostani újrakiadásán található, az EMI nyomásának eredménye volt, hogy a zenekar végre felvegye az első slágerszingliját. Az efféle kereskedelmi trükkökért
Frank és a többiek nem nagyon rajongtak, a kiadó kívánságát mégis teljesítették, bizonyítottak, és megalkották addigi messze legkommerszebb művüket: egy félig AOR-os számot egyszerű, a tömegek számára könnyen befogadható felépítéssel, dallamos refrénnel és egyszerű szöveggel. Annak ellenére, hogy nem tükrözi a szokásos stílusukat, érdekes dallamos kísérlet ízléses szimfonikus hangszerelésekkel és pompás energiával. A záró rész az ének és a billentyűk révén szokatlanul a 80-as évekbeli kommersz Genesisre emlékeztet. Itt található az album legjobb darabjának, a „Silhouette”-nek a lerövidített, single-változata is, amelyből kivágták a többi részt, és csak azt a kommersz, a rádióknak leginkább tetsző „diszkós” szakaszt hagyták meg. Sosem rajongtam az ilyen kommersz húzásokért, amelyek szerintem tönkretesznek egy mesterművet, de az igazi hívek számára azért érdekes lesz ezt a verziót is megismerni, megcsonkított formájában is.
A „Colours” remek, és jogtalanul kissé figyelmen kívül hagyott album, amelyen nem találok kirívóbb gyenge pontot, és amely minőségben sem marad le sokat a zenekar a 70-es évek második felében készült három legjobb műve mögött. Az a tény, hogy kissé „földközelibb”, és több gitárpasszázst tartalmaz anélkül, hogy a billentyűtextúrák száma érezhetően csökkenne, a space rock hagyományos hallgatóin kívül állóknak is befogadhatóbbá teszi. Az Eloy a prog rockkal szemben hagyományosan barátságtalan 80-as évek elején a következetesség és az ambíció igazi megtestesítője volt, és a „Colours” szép bizonyíték erre az állításra. Ügyesen elkerülték az akkori kereskedelmi trendeket, és csak a leghasznosabb elemeket vitték be, amelyek modernizálták a hangzásukat. Frank és a társasága a következő, kétlemezes koncepcióprojekten is aktívan folytatta a space rockos irányvonalát, és sikeresebben lépett be az 80-as évekbe, mint progresszív rockos kortársaik túlnyomó többsége.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Hannes Arkona – gitár
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár, vokál
Hannes Folberth – billentyűs hangszerek
Jim McGillivray – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Edna & Sabine – ének (1)
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Horizons (3:20)
2. Illuminations (6:19)
3. Giant (6:05)
4. Impressions (3:06)
5. Child Migration (7:23)
6. Gallery (3:08)
7. Silhouette (6:57)
8. Sunset (3:15)
Az album játékideje: 39:33
Bónuszszámok az újrakiadásról (2005):
9. Wings Of Vision (4:14)
10. Silhouette (single edit) (3:30)
