Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1987
Értékelés: 5/5
A Marillion a „Misplaced Childhood” (1985) című időtlen koncepcióalbum-remekmű elsöprő sikere, de főleg az albumról kimásolt két sláger kislemez után egészen váratlanul az újhullámos progresszív rock kultzenekarából világformátumú zenekarrá vált, amely gond nélkül megtöltött akár stadionokat is. Az ilyen fordulat azonban gyakran negatív következményekkel is jár. Fish, a karizmatikus énekes, elsőrangú költő, kiváló színpadi alakító és kétségkívül a zenekar központi figurája, a „sztárélet” hatásait sokkal intenzívebben élte meg, mint a többiek. Hedonista lélekként nem tudott ellenállni a megállás nélküli turnézással járó kilengéseknek, és amikor hirtelen ott állt előtte egy új album felvételének felelőssége, egyre inkább betelt az egésszel, ami a turné végén a zenekarból való távozásához vezetett. Mindezeket a traumáit, elsősorban az alkoholhoz és a nőkhöz kötődőket, ismét mélyen személyes, vallomásos költészetébe öntötte. Nem meglepő hát, hogy a „Clutching At Straws” rendkívül személyes album, afféle Fish-sírfelirat és egy újabb koncepció az életéről. A Marillion egyik fő ismertetőjegye már korábban is az volt, hogy Fish költészete végig szorosan összefonódott a zenével és a hangulattal, de a hatás ezúttal még erősebb, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy az album a skót zenei óriás (átvitt és szó szerinti értelemben is) szimbolikus búcsúja. Fish ezúttal önmaga metaforájaként az alteregóját használta, akit Torchnak nevezett el (az album borítóján is látható, egészen a jobb szélen). Ahogy korábban az udvari bolondot és a gyereket használta második énjeként, Torch is Fish rosszul álcázott másik énje, a bohém tökéletes megtestesítője, aki elveszíti harcát az alkohollal, mindenféle függőségekbe süllyed, és egyre inkább elveszíti a kapcsolatot a valósággal (hogy a végén mégis újra megtalálja magát). Bár a „Clutching At Straws” nem teljesen koncepcióalbum, a legtöbb dalt végig Torch alakja és egy fonal köti össze, amely az alkoholfüggőség, a magány és mindenekelőtt a hírnév okozta kölcsönös elidegenedés körül forog.
A „Clutching At Straws” lemezen a Marillion tovább építette felismerhető hangzását, és megalkotta rajta néhány legjobb számát, noha nincsenek rajta hosszabb, epikus léptékű darabok, inkább rövidebb dalok, amelyeket minőségi kiegyensúlyozottság jellemez. Fish énekével és költészetével természetesen ismét a figyelem középpontjában áll, de a többi tag hozzájárulását sem szabad figyelmen kívül hagyni. Rothery például tovább fejlesztette gitárjátékát, és néhány legérzelmesebb szólóját alkotta meg. Hangulatát tekintve rendkívül melankolikus album, amelynél tényleg nem nehéz elképzelni a magányos, álmodozó Fisht a borítón látható teli (vagy kiürült) bárban, ahogy a pult mögül a számára örökké üres poharat bámulja.
A nyitó „Hotel Hobbies” rendkívül dinamikus, energiával teli alkotás. Mosley ütőhangszereinek bevezető zörgése és Trewavas basszusgitárjának vastag vonala után belép Fish rendkívül melankolikus hangja. Rothery gitárja szépen tartja a központi, nyugodt dallamot, amely az első átvezetéssel ér véget. Az első átvezetésben finom gitárszóló bukkan fel, amely Fish melankóliáját még erősebb kifejezésre juttatja. A zárlatban újabb remek gitárszakasz következik Kelly billentyűinek drámai rétege mellett. A dal Fish esti összejöveteleiről szól a groupie-kkal. Egyenes átmenet következik a „Warm Wet Circles”-be, amely kislemezként is megjelent. A hangulat ezúttal is eleinte nagyon nyugodt, Fish gyönyörű hangjával. Kelly zongorája a háttérben tovább fokozza a rendkívül gyengéd, melankolikus dallamot, Rothery gitárjának finom futamai mellett. A csúcspont a drámai refrénnél érkezik a dühösen szomorú Fish-sel, amit bombasztikusan melankolikus gitárszóló követ Mosley nagyon jó dobátvezetéseivel. Abban a pillanatban, amikor Fish hangja eléri drámai csúcsát, a zongora egy másik világba viszi a dalt. Ekkor világűr-szintik lépnek be, és ezzel közvetlenül megérkezik a fenomenális „That Time Of The Night (The Short Straw)”, amely újabb gyengéd dallammal és szomorú Fish-sel indul, majd rendkívül mély szintetizátorfüggönyök és atmoszférikus gitárfutamok következnek. Utána törékeny zongoraszakasz jön, és a verhetetlen Fish a rendkívül színes énekjátékaival. A legjobb rész a zárlatban érkezik, amikor egy kivételes átvezetés után a fő refrén fokozódik a dal végéig, ahol kiváló női kísérővokál-harmóniák is belépnek. Ujjait nyalhatja az ember! A „Going Under”-t törékeny, melankolikus akusztikusgitár-dallam nyitja. Ezúttal is csodálni lehet Fish hangját, amely a magány és az őrület közötti hangulatot fejezi ki. A szintik mély vonala tovább mélyíti ezt a hangulatot, és hirtelen kifutással zárul. A kiváló „Just For The Record” az album egyik legkísérletezőbb darabja, ahol főleg Rothery rendkívül dallamos gitárja és Fish beleélős éneke nyűgöz le, amit az ugrálós ritmusvonal még tovább fokoz, energikus hangulatot teremtve. A legjobb rész a szintiszóló után jön, amikor többrészes refrének követik egymást, és Kelly mester újabb elsőrangú szintiszólója, amely összefonódik Rothery mester nem kevésbé lenyűgöző szólójával. Mindezt Fish fűszerezi meg, aki egy olyan kis részeg hangulatát teremti meg, aki literszám ivott sör után úgy érzi, hogy a világon semmi nem állíthatja meg. A „White Russian”, amely a rasszizmusról szól, ami a 80-as évek végén elöntötte Ausztriát, egy újabb rendkívül melankolikus darab, amelyet csendes intro után rendkívül drámai átvezetés és Fish tajtékzó hangja nyit meg. Legmegrázóbb a kiváló „where do we go from here” refrén, amelyet úgy is értelmezhetünk, mint Fish kérdését arról, milyen zenei útra lép a zenekar. Itt is kivételes zárlatnak lehetünk tanúi drámai gitárszólóval. Következik a rendkívül mulatságos, szellemes és felszabadító „Incommunicado”, amely teljesen megfordítja a szomorú hangulatot, hiszen talán a legszellemesebb dal, amit addig készítettek. Ez az egyik legkedveltebb klasszikusuk (a remek videót sem szabad figyelmen kívül hagyni, amelyben Fish egy kikent-kifent részeget játszik, aki híres akar lenni, de nem akarja vállalni a hírnévvel járó összes felelősséget!), amely akár például focimeccseken is mehetne. Valójában ebben a dalban minden mulatságos. Az ugrálós, felhúzott ritmusvonaltól és a pajkos szintiktől kezdve Fish vokális kirohanásairól nem is beszélve. Ez az a dal, amely tényleg a legjobban megragadja a személyiségét. Az „Incommunicado” kislemezként is megjelent, és mind a mai napig a zenekar egyik legkedveltebb száma maradt. A „Torch Song” az a pillanat, amikor Torch az orvos elé kerül, aki közli vele, hogy ha így él tovább, nem éri meg a harmincadik évét. Rövid, nyugodt darab, amely zongorán át ömlik át a remek „Slainte Mhath”-ba (a két dal egyébként is szorosan összefügg). A dalt főleg a szintik mély hangjai és remek gitárszakaszok viszik. A drámai átvezetés után a számukra már szinte hagyományos szintis klimax jön a basszusgitár kiváló morgása mellett. Fish éneke révén a hangulat tele van önmagába nézéssel, mert Torch hirtelen élete válaszútjára jutott. A „Sugar Mice”, amely kislemezként is megjelent, rendkívül szép power ballada, az album egyik csúcspontja. A Marillion pályafutása során elég sok kiváló power balladát alkotott, de a Fish-sel készültek közül én a „Sugar Mice”-t, az esőben ázó cukoregerekről szóló dalt választanám. Valójában Fish búcsúdala (távozási döntése a szöveg nagy részén érezhető). Különösen lenyűgöző, hogyan váltja egymást ennyi melankólia közepette a pozitivizmus és a pesszimizmus. Különösen lenyűgöző a gitárszólón át érkező remek átvezetés, amely olyan, mint a sötét szobába besütő fénysugár. A „The Last Straw”, amelynek alcíme „Happy Ending”, remek zárás, talán az album csúcspontja, amely azt üzeni, hogy minden boldogan végződött, és Torch végül összeszedte magát azzal, hogy újra dalokat kezdett írni. Itt ismét kivirágzik a zenekar minden legjobb erénye, amelyek közül kétségkívül az epikus befejezés nyűgöz le leginkább, remek gitárszakaszokkal a billentyűk összjátéka mellett. Ezt követi Fish lenyűgöző éneke, amelyhez a végén női kísérővokál is csatlakozik, ami a művet még egy fokkal feljebb emeli, és remek lezárást ad a zenekar egyik legkiemelkedőbb albumának és a (neo)progresszív rock a 80-as évekbeli egyik csúcsának.
Mindenkinek szívből ajánlom, hogy szerezze be a kétlemezes újrakiadást, mert az néhány kiadatlan demófelvételt tartalmaz, amelyeket a Fish-sel készülő következő albumhoz rögzítettek, ami természetesen sosem jelent meg. Néhány közülük erőteljes átdolgozással meg is jelent a következő albumon, a „Seasons End” (1989) lemezen, például a „Sunset Hill”, ami a „King Of Sunset Town” kidolgozatlan változata. Többségük rossz hangzású, és érezni, hogy még kidolgozatlan fázisban vannak, ezért nem írom le őket részletesebben. Néhány azonban, például a „Beaujolias Day” mégis sokat ígért. Az igazi rajongó persze azonnal felismeri őket. A többi a „Going Under”, a „White Russian” és a „Sugar Mice in the Rain” alternatív változata, valamint a „Warm Wet Circles” rejtett változata, amelyek a „Clutching At Straws” felvételeinek idejéből származnak. Itt van még az „Incommunicado” alternatív változata és a szolid „Tux On”, ugrálós refrénnel és néhány remek gitárszakasszal.
A „Clutching At Straws” a Fish-éra végső remekműve, amely úgy ért véget, mint egy pohár skót whiskyben feloldódó cukoregér. A Marillion még egyszer bebizonyította, hogy nem ült a babérjain az előző album után, és eddigi egyik legkiegyensúlyozottabb albumát hozta létre. A „Clutching At Straws” kiváló album és a neo-progresszív rock egyik csúcsa. A Fish-éra minden albuma a maga módján remekmű volt, de a „Clutching At Straws” ennek a „bárhangulatnak” köszönhetően, amely a karizmatikus Fish közelgő búcsújához kötődik, különleges helyet foglal el a zenekar legtöbb rajongójának szívében. Sokan gyors hanyatlást és zenei pályájának hamari végét jósolták a zenekarnak utána, de szerencsére mindenki számára boldogan végződött. Bár a zenekar mindkét korszakát szeretem (a neo-progresszívet és az art rockost), nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a Fish-korszaknak volt valami különleges varázsa, amelyet soha többé nem sikerült felidézniük, noha még egész sor kiváló albumuk született. A végén azonban a távozása mind Fishnek, aki sikeres szólókarrierbe kezdett, mind a Marillionnak, amely a következő albummal újjászületett, új alkotói korszakba lépett, és a neo-progtól fokozatosan elbúcsúzva még változatosabb és érettebb zenekarrá vált, mint korábban, végül megérte.
Felállás
Fish – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűs hangszerek
Ian Mosley – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
John Cavanagh – dr. Finley hangja (8)
Christopher Robbin Kimsey – kísérővokál (7)
Tessa Niles – kísérővokál (2 és 11)
Produkció
Chris Kimsey
Számlista
1. Hotel hobbies (3:35)
2. Warm wet circles (4:25)
3. That time of the night (The short straw) (6:00)
4. Going under (2:47)
5. Just for the record (3:09)
6. White Russian (6:27)
7. Incommunicado (5:16)
8. Torch song (4:04)
9. Slàinte Mhath (4:45)
10. Sugar mice (5:46)
11. The last straw (5:58)
Az album hossza: 52:18
Bónuszlemez az 1999-es újrakiadásról:
1. Incommunicade (alternate) (5:37)
2. Tux on (single) (5:13)
3. Going under (Extended) (2:48)
4. Beaujolais day (unreleased) (4:51)
5. Story from a thin wall (unreleased) (6:47)
6. Shadows on the barley (unreleased) (2:07)
7. Sunset hill (unreleased) (4:21)
8. Tic-tac-toe(unreleased) 2:59
9. Voice in the crowd (unreleased) (3:29)
10. Exile on Princes Street (Unreleased) (5:29)
11. White Russian (6:15)
12. Sugar mice in the rain (5:56)
13. Warm wet circles – Rock n Roll (hidden track) (2:20)
Az album hossza: 56:12
Teljes játékidő: 108:30
