Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Balladero
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2012
Hossz: 60:17
Értékelés: 4.5/5
Balladero nem más, mint a jelenleg szünetelő, eklektikus muravidéki alternatív Psych- Path dobosa, Dominik Bagola. A „Club Deuce” az első önálló stúdióalbuma, a Balladero név pedig remekül illik az album jellegéhez. A lemez álmodozó, melankóliával telített, enyhén erotikus kísértésekkel, ugyanakkor misztikummal és mindent átható intimitással átitatott, érzéki, személyes vallomásos hangvételű.
Dominik „kis zenei érettségijét” kétségkívül a Psycho-Path tagjaként tette le; a zenekar 2009-ben csendben fejezte be a tevékenységét. „The Ass Soul of Psycho-Path” a Psycho Path ötödik stúdióalbumaként a mai napig a legkihívóbb abban, hogyan tolja följebb az alkotói léc magasságát, legyen szó zenei kísérletezésről vagy eklekticizmusról. A tapasztalt floridai producerrel, Bobby MaCintyre-rel, a The Twilight Singers egykori tagjával való együttműködés – aki korábban többek között a Bad Brainsszel, Jimmy Girllel, Lucinda Williamsszel és Mark Lanegannel is dolgozott – Dominik Bagola zenészként való érésének (főleg az elmúlt néhány évben) egyik meghatározó eleme. A MaCintyre-rel kötött barátságot Dominik az első önálló stúdióalbumára is átplántálta: MaCintyre segített a hangzásvilág kialakításában, hozzájárult az aranzsmanokhoz, és hangszerek egész tárházán játszott.
Dominik Bagola ezúttal főszerepben, énekesként áll a történet közepén, az éneken túl pedig arról is gondoskodik, hogy a klasszikus zongora végig a hangzás meghatározó hordozója legyen. Dominik nem azok közé az énekesek közé tartozik, akik technikailag kifinomult és/vagy iskolázott hanggal büszkélkednének. Nincs is rá szüksége. Különleges hangszíne van, és ez adja az interpretációinak azt a varázsát, ami egy teljesen kiforrott karakter tapinthatóságát hordozza. A dalok sorra közepes tempóban mozognak. A zongorához vonósaranzsmanok (cselló, hegedű), xilofonok (fém és fa), orgona társulnak, a kötelező „tisztán csengő” gitár és a ritmusszekció kíséretében. Ebben a környezetben a zongora szinte „cave-esen” hat, ami hangsúlyozza a melankóliával átjárt melosz jellegét, Dominik álmodozó, éppen elég félénk, mégis érzékenyen vallomásos hangjának diktátumaként. A kíséret háttere teljesen organikus, az így felfűzött elemekből épített hangtáj rendkívül gazdag, színesen mozgalmas és maradéktalanul kihasznált. Ha azt a pillanatot keressük, ahol a személyes vallomás intenzitása különösen hangsúlyos az albumon, az a Long Distance To Ruin.
Üdvözlendő húzás, amely tovább színesíti az album képét, felfokozza a benne zajló események dinamikáját, és feltárja a megragadott hangulati állapotok teljes hatósugarát: a női vokálok beemelése. Dominik aranzsmanjának keretei közé remekül illeszkedik Jadranka Juras éneke a Če bi duettjében, de mögötte semmivel sem marad el Melanija Fabičič hangja a Monsters című dalban, amely teljesen új élményt varázsol az albumra.
A klasszikusan megrajzolt dallamvonalak, ahol a muravidéki szél jeges pannon éjszakái szemérmetlenül uralkodnak, gyakran finom blueskanyarokkal egészülnek ki, a dalok figurációi és vezérmotívumai pedig számos olyan kiindulópontot hordoznak, amely egyenesen a jazzimprovizáció kibontakozását kívánná. Ez azonban nem történik meg. Dominik Bagola tökéletes kompaktságra törekszik, amelyet a vezetőének és a zongora meghatározó szerepe irányít. A zenészek kifinomultan állítják össze a kíséret díszleteit, ahol a lerakott építőelemek egymással kommunikálva páratlanul értik egymást, és a szerves, élő, dinamikus hangzás teljes összhangjának remek kontrasztokkal teli atmoszférájában élnek együtt. Ebből a kifinomultságból egyre inkább a felszínre tör az ingerlő érzékiség eleme. Az a kulcs, hogy minél gyengédebben interpretálsz egy motívumot vagy énekdallamot, annál intenzívebben fejti ki hatását, és annál inkább megérinti a hallgatót. Éppen ez az album nagy erénye, hiszen ez az elem bőségesen kidomborodik rajta. Ezért a „Club Deuce” a maga nyelvén rendkívül hiteles, tárgyszerű, tartalmilag tapintható, és a művészi igényű zenei anyag szempontjából teljesen önálló, hamisítatlanul saját növésű. A Mirror See az album különlegességei közé tartozik: dallama a muravidéki pasztorál egy szemernyi elemét hordozza, ügyesen beleszőve a dal képébe. Ez még intenzívebben cseng vissza a záró instrumentális darabban, a Prekmurskában, ahol nem nehéz felfedezni néhány cigányos díszítést sem.
Dominik Bagola tapasztaltságát bizonyítja az album záró pontjainak megkomponálása, ahol a zongora a kísérővonalakban disszonánsan kitér az énekdallamok elől, ami drámaivá fokozza a hangulati állapotot, és voltaképpen a dalokat a végső csúcspontba vezeti. Ilyen erényre a Dream Come Lie sem szorul rá szégyenkezni. A Lioness versszakának dallama akaratlanul is olyan énekvonalakra emlékeztet, amilyeneket Steve „H” Hogarth szeret kölcsönvenni a mai Marillionban (a vers sajátossága: „What it is… Is what you get”). A „Club Deuce” nagyigénytelen, rövid, de velős trükkökkel teli album. Az erénye nem a kézügyesség fitogtatása, hanem az, hogy a hangzás egyes építőelemeit ravaszul, sokrétűen olvasztja össze egy rendkívül élvezetes, végig befogadóbarát, organikus zenei képeskönyvvé, amelyet egyedi művészi karakter ékesít. A „kevesebb több” elve szerint rakosgatott rövid velősség kiváló kihasználásával a tökéletes szimbiotikus keveréket az album leghosszabb dala, a Superbomber hozza létre: egy pillanatra sem képes unalmassá válni, és főleg a záró drámai „crescendóval” ragad magával.
A Vladekkel való összehasonlítás nem éppen helyénvaló, de a két zenész földrajzi származása az, ami a zenei mondanivaló átadásában valamiképp mégiscsak összeköti őket. Ezért ez az album biztosan érdekes lesz mindazoknak is, akik Vlado Kreslin alakjához és életművéhez ragaszkodtok. A kranji The Tide egy másik ilyen formáció, amely nehezen követhető eklektikus vonalon halad, az organikus kollázsok szigorú összeolvasztásának esztétikáját vallja jelmondatának, és különlegességével lenyűgöz. Azok is, akik ismeritek a The Tide-ot, a „Club Deuce”-ban rengeteg okot találhattok arra, hogy élvezzétek az album hallgatását. A „Club Deuce” mélyen vallomásos, érzékenyen gazdag album, amely nem tűri a felszínes hallgatást, de kétségtelenül megjutalmaz minden zenei gourmand-t, akik különleges karakterű muzsikát kerestek! A „Club Deuce” a „független rock” kifejezés igazi hírnöke!
Felállás
Dominik Bagola – ének, zongora, dob, ütőhangszerek, Hammond, xilofon,
Bobby MaCintyre – dob, háttérének, ütőhangszerek, xilofon, gitár, cselló
Shane Soloski – basszusgitár
Lorenzo Corti – gitár
Iztok Rodež – gitár
Sašo Benko – gitár
Aljoša Bagola – billentyűs hangszerek
Jure Bergant – nagybőgő
Luka Ščavničar – basszusgitár
Samo Budna – hegedű
Matej Šavel – dob
Tanja RAvljen – ének
Jadranka Juras – ének
Melanija Fabičič – ének
Lina Rahne – ének
Produkció
Bobby MaCintyre
Dalok listája
1. Pawnshop
2. I Guess
3. Dream Come Lie
4. Lioness
5. Shadow Street
6. Shallow Creeks
7. Če bi
8. Monsters
9. Mirror See
10. Long Distance To Ruin
11. Superbomber
12. Prekmurska
