Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Grave Digger
Kiadó: Napalm Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 45:04
Pontszám: 4/5
Az új Grave Digger a sors szeszélyének hála újra a régi Grave Digger lesz. A „The Clans Will Rise Again” (2010) a végletekig óvatos lemez volt, és meglehetősen sok hiányosságot mutatott. A banda nem hozott vele mást, mint azt az érzést, hogy Manni Schmidt távozása után minden áron minél előbb új albumot kellett rögzítenie, és új fejezetet nyitnia a pályafutásában. Az új nyerésssel, Axel Ritt gitárossal a soraiban olyan lemezt készített, amely tematikusan afféle folytatása lett volna az 1996-os kultikus Grave Digger-klasszikusnak, a „Tunes Of War”-nak. Kiderült, hogy ez túl nagy falat és túl magasra tett cél volt. 2010-et írtunk. Az új tag, Axel Ritt gitáros keresztelő éve volt ez, aki főleg a rá bízott feladatokat hajtotta végre, és nem fektetett hangsúlyt arra, hogy a dalokban legalább egy szikrányit kibontakoztasson a saját ötleteiből.
A Grave Digger kifejezőereje, főleg pedig a produktumaik meggyőző ereje a gitárosokon nyugszik. A gitárriffen minden felépülhet, vagy éppen összeomolhat. A Grave Diggernél ez a kölcsönös függés még érezhetőbb. Az idő telik, a Grave Digger pedig az új felállásban szép sor koncertet letudott, és főleg a legutóbbiakon – köztük a híres wackeni Wacken Open Air fesztiválos fellépésen, amelyből a „The Clans Are Still Marching” élő DVD/CD született – újra megtalálta az igazi formáját, a kreativitása és lendülete motorjait pedig láthatóan ismét üzemi hőmérsékletre hozta. Az idén július végén megjelent „Home At Last” EP jelezte, hogy a zenekar újra éledezik, a „Clash Of The Gods” pedig az az album, amely megerősíti: Axel Ritt végre teljes mértékben megérezte annak a gitárriffnek a lényegét, amit a „Grave Digger metal” megkövetel.
Világos, hogy a Grave Digger nem mondhat újat, hacsak nem kezd stílust váltani, de a rajongók ezt nem akarják. Őszintén szólva Boltendahl valószínűleg másképp úgysem tud, de elég eszes ahhoz, hogy tudja: a hermetikus stílusbeli zártság hozza a kenyeret az asztalra, és inkább alapítana egy másik bandát vagy projektet, mielőtt kontrollálatlan rohamok törnének rá, és véletlenül olyan butaságot követne el, mint a Grave Digger stílusváltása. Sőt. Boltendahl hermetizmusa volt a hivatalos oka annak, hogy Manni Schmidt elhagyta a zenekart, mert megunta az ezerszer kipróbált riffek ismételgetését. Ritt viszont, a türelmetlenebb Mannival ellentétben, majd megtanulja, hogy a végtelen önismétlésnél fontosabb az a tény, amely így szól: „Ne üsd a kezet, amely etet!”.
Az új zenei kihívásokkal szembeni hermetikus zártság mellett a Grave Digger a „status quo helyzetben” csak egyetlen egy manőverre kap teret. Az album felvezetésére. Ezt ezúttal is kihasználták. A Charon című dallal tulajdonképpen valódi intrót szállítottak, még ha egyébként önálló, fejjel és farokkal bíró dalról van is szó – az album nyitányaként bevezetésként működik, és tényleg kicsit más, mint azok az intrók, amelyeket egyébként a Grave Diggertől megszoktunk. Először is a Charon szövegét (Charon a görög mitológia révésze, aki a halottak lelkeit viszi át a Styx folyón a Hádészba) németül éneklik, a barokk csembaló hangzását idéző klaviatúrák ördögi használata pedig a dallamokkal kombinálva közel hozza ezt a dalt az olyan német „neo-medieval metal” zenekarok fogásaihoz, mint az In Extremo vagy a Corvus Corax.
Tehát semmi új. Csak egy album, amely teljes mértékben megáll a klasszikus Grave Digger-albumok neve mellett. És a Grave Digger esetében ez elég. Ez pedig azt jelenti, hogy Axel Ritt kiválóan játszotta fel a gitárokat. Mindenben. A riffelésben, a gitárdíszítésekben és a szólókban. Úgy vágta a gitárt, ahogy egy igazi Grave Digger-album megköveteli, és ezzel eloszlatta a zenekritikusok minden kétkedését azzal kapcsolatban, hogy megfelelő-e a beilleszkedése a bandába, miután az 2010-ben kevésbé meggyőző stúdióalbumot dobott a piacra. Persze a múltban használt riffekkel való kacérkodásból akadt bőven. Ebből a szempontból, főleg pedig a produkció, a szimfonikus elemek beágyazása és a refrén-dallamok tekintetében – ahol nem hiányzik a Boltendahl megszokott károgásának és a kórushangzásoknak a híres kombinációja –, végül pedig az album témaválasztása miatt, amely ezúttal a görög mitológiából merít, ez a lemez leginkább a 2003-as „Rheingold” című Grave Digger-albumra hajaz. A görög mitológiai történetek természete, amelyeket az új Grave Digger-dalok hoznak, ilyen megközelítést kíván. Innen ered a két album alapvető hasonlósága.
Ahogy mondtam. Igaz. Volt tehát némi kacérkodás a régi riffekkel, a legközvetlenebbül az új Call Of The Sirens, amely a nehezen guruló, lelassított ritmusra fektetett riffjével nagyon közel kerül a The Keepers Of The Holy Grail klasszikus riffjéhez („Knights Of The Cross” album, 1998), és a riff a „csúcsain” klasszikus Black Sabbath-módra van kihegyezve. Aztán például az olyan dalokban, mint a God of Terror (amely tematikusan az alvilág istenéhez, Hádészhoz kapcsolódik) és a Warriors Revenge, a használt gitárfrázisok leginkább a „Rheingold” (2003) ötleteit idézik.
A dalok ravaszul vannak megaranzsálva, a hangkép teli van, a zenekar gazdag tapasztalata ugyanis mást nem is enged. A szimfonikus elemek a megfelelő adagban vannak belegravírozva, amikor a „Grave Digger metal” ősi haragjának tevtonikus nyersességével kell keverni őket. Boltendahl éneke és károgása ismét teljes erővel hat, a produkcióban pontszerűen még külön kontrasztot is kap (például az album egyik legjobb dala, a Medusa), ami remekül elmélyíti az albumon megragadott hangulatok drámaiságát. Tény, hogy a konceptualizálás egyszerűen jót tesz a Grave Diggernek. És ezúttal is hatékonyan értelmezte újra és keltette életre a zenekar a görög mitológia válogatott hagyományát zenei prédikációja mondanivalójával. Persze mindez semmit sem érne, ha Axel Ritt nem illeszkedett volna be időben és hatékonyan a Grave Digger felállásába.
Felállás
Chris Boltendahl – ének, vokál
Axel Ritt – gitár, vokál
H.P. Katzenburg – billentyűk
Jens Becker – basszusgitár
Stefan Arnold – dob
Produkció
Chris Boltendahl & Grave Digger
Számlista
01. Charon (2:19)
02. God Of Terror (4:19)
03. Hell Dog (4:28)
04. Medusa (5:39)
05. Clash Of The Gods (4:53)
06. Death Angel & The Grave Digger (4:22)
07. Walls Of Sorrow (4:43)
08. Call Of The Sirens (5:30)
09. Warriors Revenge (4:00)
10. …With The Wind (0:48)
11. Home At Last (3:57)
