Előadó: Cherry Five
Kiadó: 57 Records
Megjelenés: 1975
Hossz: 43:19
Értékelés: 4.5/5
Ha a Cherry Five még sosem jött szembe veled, valószínűleg azonnal tisztán látsz majd mindent, amint megtudod, hogy tulajdonképpen a Goblinról van szó (így nevezték át magukat a Cherry Five bemutatkozó lemeze után; még korábban Oliver néven futottak). A Goblin olasz progresszív rock csapat, akik leginkább a híres rendező, Argento filmjeihez írt filmzenéikről ismertek (Profondo Rosso, Suspiria …). A Genesis, a King Crimson és az ELP erős hatása könnyen kihallható a zenéjükből, de ez nem baj, hiszen a Cherry Five, azaz a Goblin gond nélkül az olaszországi progresszív aranykor (a múlt század hetvenes évei) egyik oszlopa lehetett volna, ha ebben az irányban dolgoznak tovább.
Az 1975-ben, jó régen megjelent album sok szakértő és hobbi-audiofil szerint a korabeli progresszív rock legjobb elemeit egyesíti. A rendkívül harmonikus ének (Tony Tartarini csak angolul énekel), Simonetti hömpölygő billentyűhangzása (Hammond, elektromos zongora, mellotron), Morante canterburys-jazzes gitárhangzása, Pignatelli „squire-es” groove-ja (a Yes basszusgitárosának utánzása egyértelmű) és Bordini igazán újszerű dobolása együtt a progresszív zene valódi gyémántját adja, és nem csak a maga korában; én még ma is a legjobbak közé sorolom.
A „Country Grave-Yard” lehet az album legjobb dala. Micsoda energia, micsoda hangszínjáték, micsoda érzelmi töltet a hangszeres palettákon! A nyolcperces zenei orgazmus minden bizonnyal tökéletes nyitány a lemezhez és közel sem pusztán bemelegítés. A zenészek meggyőzik a hallgatót, hogy az albumon nem packáznak, hanem rögtön a lényegre térnek, és az összes zenei erényüket a hallgatóra zúdítják. A dalt erős hangszeres intro jellemzi, amely később átadja a kezdeményezést Tartarininek; ő pedig hihetetlen éneklésével egy csipetnyi rejtélyt ad a már így is tökéletes hangszerjátékhoz, olyat, amilyen a progresszív rock műfajában oly gyakori.
A zenekar a legelején rövid ideig „The Picture of Dorian Gray” néven futott, és ennek emlékére ez a következő szám címe is. A dalt elsősorban a rendkívül édes folk intro jellemzi, a csúcspontját pedig azokban a részekben éri el, amikor a fenomenális Morante kerül a reflektorfénybe, és azt az érzést adja, hogy gond nélkül átvenné az irányítást, és egyedül a gitárjával végigvinné az egész számot. Ahogy az illik, a „The Picture of Dorian Gray” is hosszú, megint nyolc perc. Ennek ellenére egyik rész sem felesleges, igaz, nincs olyan szakasz, ami túlságosan kiemelkedne, kivéve, amikor Morante beleéli magát a szerepébe.
Következik a kétrészes „The Swan is a Murderer”, amely az összes hangszer kiváló hangszerelésével indul, majd rövid szünet jön; ezután Bordini egy afrobeates dobolással, ha csak rövid időre is, de teljes fényében megmutatja magát. Aztán Morante diktálja a tempót, de könnyedén, prog-osan, a nagyon kellemes dallamot pedig Tartarini hangja egészíti ki. Meglehetősen szellemes szöveg egy elég komoly témáról; az egész történetként van elénekelve, főhőse pedig maga a címbeli hattyú. A második rész ugyanabban a modorban nyílik, ahogy az első véget ér – a levegő valamiféle felépítésével, kissé véletlenszerű hangokon és a billentyűk titokzatos hátterén át. Erősebben folytatódik, a már megismert ritmusban – így megy tovább a „hattyú” története. Ezt a részt jobban Simonetti Hammondja jellemzi, amely a legnagyobb szerepet kapja. A progresszív rock minden ismerője észreveszi ebben a zenében azokat a struktúrákat, amelyeket a Yes honosított meg a műfajban, de ez nem holmi plágium, éppen ellenkezőleg – a szerkezetek valóban hasonlóak, a hattyúról szóló történet második fele zeneileg mégis teljesen friss.
Az „Oliver” újabb ismert cím – ahogy már a bevezetőben említettük, ez volt a zenekar neve egészen addig, amíg a kiadó nem követelte tőlük a névváltoztatást (Cherry Five). Ezúttal Pignatellinek jut valamivel több irányító munka a basszusával, amely hihetetlen tempót diktál, Simonetti pedig a legtöbbször bátran követi. A ritmus lassulása után szünet jön, és Morante is becsatlakozik a közös játékba, rendkívül kellemes jazzes gitárpengetéssel. Éppen amikor a zen nyugalmában vagyunk, Bordini erősebb és gyorsabb dobolással felfokozza a ritmust, a háttérben pedig egy könnyedebb gitártorzítás is felbukkan. A kilenc és fél perces szám más megvilágításban ér véget, Tartarini énekével.
Az album végén egy kissé folkosabb progresszív szám, a „My Little Cloud Land” vár ránk, ahol a változatosságról Tartarini lágy hangja és Morente akusztikus játéka gondoskodik. Ez a szokatlan kezdet után a fiúk mégis hagyományosabb progresszív vizekre eveznek, de a főként a billentyűkön megteremtett, valamiféle folkos báj elemei megmaradnak, és az egész dalon végigvonulnak. Simonetti itt sem áll meg – az elektromos zongora fúziós jazzes hangzása nem egyszer felbukkan, ami mindenképp további plusz, kár, hogy ilyen kis mennyiségben.
Furcsák a Cherry Five útjai. Bár ezzel a bemutatkozó lemezzel kikövezték az útjukat a korabeli zene csúcsára, mégis a filmzenés karriert választották, ami ugyan rendkívül sikeres volt, de azon töprengünk, hová vezetett volna az „igazi” zene útja. Nem mondom, a filmzenéjük felülmúlhatatlan, kétségtelenül, de a zene szerelmeseinek „alapformátumban” ez biztosan nem elég.
A Cherry Five (azaz a Goblin) ma is rettegésben tartja Olaszországot, hiszen egy évvel ezelőtt újra összeálltak az első élő fellépésükre 32 év után. Morante és Pignatelli az egyetlenek, akik a lemez születése óta „goblinként” megmaradtak (a felállás ugyanis folyton változott). A benyomások pozitívak voltak – úgy tűnik, az olaszországi ősprogresszív rock két atyja még mindig sokat tud nyújtani.
Felállás
Claudio Simonetti – billentyűk
Massimo Morante – gitárok
Fabio Pignatelli – basszusgitár
Tony Tartarini – ének
Carlo Bordini – dob
Számlista
1. Country Grave Yard (8:18)
2. The Picture of Dorian Gray (8:28)
3. The Swan is a Murderer Part 1 (3:53)
4. The Swan is a Murderer Part 2 (5:07)
5. Oliver (9:30)
6. My Little Cloud Land (7:43)
