Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1982
Értékelés: 4.5/5
A melodikus rockos (vagy ha tetszik, art rockos) hősök, a Magnum a harmadik lemezükkel, a „Chase The Dragon”-nal már alaposan megközelítették első remekművüket. Ez az album, amelynek eredetileg „The Spirit” lett volna a címe, az epikus sagák és elfeledett legendák örök rajongói számára fontos lépést jelentett a zenekar sajátos, melodikus art rock stílusának kialakulásában, és a szélesebb körű ismertség felé is vezető úton. Az első két lemez kísérletezőbb art rockos elemei idáig már szinte teljesen átadták a helyüket a rendkívül kidolgozott AOR-fogások dallamos érzékenységének, amelyeket a legtöbb szám hard rockos vázába rendkívül kifinomult módon szőttek bele.
Az album dalainak zömét két csoportba lehetne sorolni, bár nincs köztük éles határ, és a két típus elemei gyakran keverednek: azokra, ahol Clarkin fenséges gitárriffjei és a dobbetétek fölött heavy rockos, olykor még NWOBHM-elemek dominálnak, és azokra, ahol főleg a szellemes szintetizátorfutamok révén kerülnek előtérbe a zenekar progresszív rockos gyökerei. Mindezt az örökké kiváló Bob Catley epikus éneke fogja össze, aki láthatóan élvezettel mesél misztikus történeteket, és mindig rendkívül hatásosan idézi meg egy másik dimenzió képeinek hangulatát.
Sokat tesz hozzá az újjáéledésükhöz az is, hogy a „Chase The Dragon” az első közös munka a kultikus illusztrátorral, Rodney Matthews-szal (pályafutása során többek között az Eloy, az Asia, a Thin Lizzy, a Tygers Of Pan Tang, a Praying Mantis, a Nazareth, a BJH és mások borítóit is megtervezte), aki később a zenekar állandó munkatársa lett. A „Magnum II (1979)” kifejezetten gyenge borítója után, amely biztosan hozzájárult az album kereskedelmi bukásához és ezzel alacsony profiljához, az ő tehetsége olyan volt, mint a szivárvány a vihar után, és jelentősen hozzájárult a zenekar ismertebbé válásához.
A hangzás további fejlődése szempontjából kétségkívül nagyon fontos volt a váltás a billentyűs poszton. Mark Stanway, aki ezen a lemezen az eredeti billentyűst, Richard Baileyt váltotta, valamivel kevésbé kísérletező, de annál temperamentumosabb stílust hozott magával: vad szintetizátorfutamokkal és remek érzékkel szőtte a szimfonikus textúrákat a legtöbb szám amúgy heavy rockos alapjába. Stanway csillogó pillanata az albumon kétségkívül a „Sacred Hour”, ahol a tehetsége teljes erejével megmutatkozik. Szokás szerint most sem maradtak el a védjegyüknek számító fantasyszövegek mesebeli országokról és lényekről, amelyek gyakran metaforaként szolgáltak a valós világ kevésbé vidám képeihez.
A dalok oroszlánrésze erős, dallamos harmóniákra épül, amelyeket az epikus ének, a temperamentumos gitárriffekre épülő sokszínű futamok, a minden hájjal megkent ritmikai átvezetések és a billentyűk ízléses szimfonikus háttere formál. Mindezt egy jó adag tömörség kíséri, amellyel felváltották a múltjukból ismert hosszabb, szimfonikus irányú hangszeres betéteket. A Magnum idáig már a heavy rockos közvetlenség és az art rockos epikus drámaiság összeolvasztásának igazi mestereivé vált. Ezt a minőséget már a nyitó „Soldier Of The Line” is remekül megmutatja, amely egyszerűen robban a misztikus epikától és az erőteljes feszültségtől. Catley kivételesen sokszínű énekdallamait energikus központi gitárriff teszi még gazdagabbá, miközben a háttérben megbújó, kifinomult szintetizátortextúrák kiválóan tartják az egyensúlyt a közvetlen ütőerő és a drámai epika között. Amikor Clarkin még néhány tercharmóniát is beszúr, a zenekar és az akkor még aktuális NWOBHM-mozgalom közötti kapcsolat több mint nyilvánvaló.
A kiváló dalok sora az „On The Edge Of The World”-del folytatódik, amelynek bevezetőjében szinte space rockos billentyűaranzsok hallhatók, majd energikus AOR–hard rock keverékbe csap át, remek, himnikus refrénnel, ahol az energikus moog szintetizátor-futamok sem hiányoznak. A „The Spirit” Magnum-klasszikus, tele középkori miszticizmussal és hatalmas refrénekkel. Nehéz eldönteni, hogy jobban elbűvölnek-e Clarkin barokkos akusztikusgitár-díszítései, amelyek a csiszolt riffekre épülő heavy rockos futamok és a dinamikus dobolás közé szövődnek, vagy az a kivételes mód, ahogy Catley éneke átadja az ébresztő hangvételű szöveget.
Ha a lemez legjobb számának járó babért kellene kiosztani, a nehéz választás ellenére az valószínűleg a fantasztikus eposzra, a „Sacred Hour”-ra szállna, amely a zenekar egyik legnagyobb eredménye, és ahol minden legjobb elemük teljes erejével ragyog. Stanway bevezető, barokkos zongorafutamaiban, amelyek előkészítik a terepet a feszült történethez, jó néhány Queen-es párhuzamot lehet felfedezni. Mindez szépen fokozódik az epikus csúcsig, a hatalmas refrénig. Catley fenomenális énekkifejezése az, ami az ütős riffen és a tüzes dobátvezetéseken át a számot azokba a himnikus szférákba emeli, amelyek természetüknél fogva elállítják a lélegzetet. Nyalogatni valók a szintetizátorszólók is, amelyek tovább fokozzák a drámát, sőt némi neo prog rockos kifinomultságot is hoznak.
A „Walking The Straight Line” hard rockos kezdés után, ahol az előtérben egy mogorva, szinte bluesos gitárriff áll, egy nagyon jó AOR-szerzeménybe fordul át, amely összehozhatná a Dio, a Whitesnake és a Journey rajongóit. Catley éneke szokatlan módon itt egy-egy pillanatban kissé suhancosan is cseng, hiszen a lányt kettesben való szórakozásra hívja. A szöveg tehát szintén teljesen szokatlan a zenekartól. Az ébresztő hangvételű „We All Play The Game” újabb kiváló darab, újabb Magnum-klasszikus, amely a progresszív rockos gyökerek felelevenítésével nyűgöz le: a sokszínű billentyűk révén jó adag szimfonikus rockos báj, sőt egy leheletnyi pasztorális hangulat is bekerül a dalba. A moog szintetizátor, a zongora és az akusztikus gitár változatos futamai nyalogatni valók, miközben (szokás szerint) Catley kivételesen szívből jövő előadása varázsol el a legjobban.
Az energikus „The Teacher” megint kicsit keményebb vizekre evez a hatalmas heavy rockos riffekkel, miközben a billentyűk szellemes futamai és Gorin kiváló, masszív dobátvezetései is hozzáteszik a magukét. A szám elsősorban Clarkin kivételes gitártehetségét mutatja be remekül. Persze nem maradhatott el legalább egy power ballada sem, amely a Magnum esetében mindig a magas minőség záloga volt. Ebben a Queen, a Styx és a Journey mellett mindig a legjobbak közé tartoztak. Ezt a képességet tükrözi a záró himnusz, a „The Lights Burned Out”, amely a melankolikus billentyűfutamokkal nem fukarkodik a szimfonikus, progresszív rockos elemekkel. Ez a kiváló dal Catley pályafutásának egyik legjobb énekteljesítménye, hiszen minden szívét-lelkét beleadja. Ahhoz, hogy a szám még alaposabban megérintse a hallgató legmélyebb érzéseit, Clarkin a végén hallható, nagyon jó slide-szólója is hozzájárul.
A „Chase The Dragon” kiváló, rendkívül egységes album, amely számos új mércét állított fel a melodikus rockban, nem csupán a 80-as évek idején, hanem hatása ma is érezhető. A lemez számos NWOBHM-képviselőnek is példaként szolgált, akik ebben az időszakban sokat tanultak a Magnumtól. Vitathatatlanul az egyik legjobb teljesítményük, amely töretlenül lenyűgöz hihetetlen kifejezőerejével, és ahol a melodikus rockos tömörség, a kemény rockos erő és a szimfo rockos drámaiság végig tökéletes harmóniában van. Egyúttal olyan mércéket állított fel, amelyekre a zenekar a stílusát építette egészen a 80-as évek közepén elért alkotói csúcsig és az emlékezetes „On A Storyteller’s Night” (1985) albumig. A „Chase The Dragon” minden rockrajongó tisztességes gyűjteményébe való, de főleg mindazokéba, akik szeretik a minőségi melodikus rockot és a progresszív rock tömörebb formáit.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Wally Lowe – basszusgitár
Mark Stanway – billentyűs hangszerek
Kex Gorin – dob
Produkció
Jeff Glixman
Számlista
1. Soldier Of The Line (4:16)
2. On The Edge Of The World (4:22)
3. The Spirit (4:17)
4. Sacred Hour (5:35)
5. Walking The Straight Line (4:53)
6. We All Play The Game (4:07)
7. The Teacher (3:21)
8. The Lights Burned Out (4:32)
Az album játékideje: 35:19
