Előadó: Weller, Paul
Kiadó: V2
Megjelenés: 2006
Paul Weller, akit a két rendkívül sikeres angol zenekar, a The Jam és a The Style Council tagjaként és társalapítójaként, no meg természetesen a szólókarrierje albumairól ismerhetünk, arra jutott, hogy okos dolog lenne új koncertalbumot kiadni, a harmadikat a pályafutása során. Az albumnak a „Catch-Flame!” címet adta, a felvételhez pedig egyenesen hazai terepet választott, a londoni Alexandra Palace csarnokát. Weller teltházas nagy-britanniai turnéjának utolsó napja volt ez, pontosabban 2005. 12. 05.
Weller foghegyig felfegyverkezett tapasztalattal rendelkező zenész. A „Catch-Flame!” keresztmetszet a teljes zenei pályafutásából, amelyben Weller a rockzene saját, személyes víziót kínálja: az alap a hagyományos brit rock, ebbe soul, bluebeat, R & B-s felhangok vegyülnek, mondjuk a korai The Who-ét vagy a The Faces-ét idézve, de ska és modern jazz elemei is felbukkannak. Jelentős alakja a „mod” revivalnek (a londoni mozgalomnak; a „mod” szó a „modernism” szóból ered, amelyet életstílusként az ötvenes évek végén kezdtek kialakítani a londoni „tinédzserek”). Weller élő zenekara kompaktan és összeforrottan szól, egyetlen hiba nélkül. Igazi „live” album ez, amely a teljes csapat finom összhangját árasztja: a banda szilárd vázként kíséri és támogatja Wellert, ugyanakkor kivételesen rugalmas is, így Weller egyedülálló zenei alakja mindig teljesen a középpontban áll, és ott ki is tud sütni a maximumra. A fiúknak sikerül az élő változatokból még többet kihozniuk, mint amennyit Paul Weller stúdiófelvételei kínálnak. Gyakran megspékelik szólókkal, rövid jamekkel, ami azt bizonyítja, mennyire összeszokott a társaság Paul körül. Az In The Crowd talán a legszebb példa erre. A dal rendkívüli középső hangszeres részt tartalmaz, benne dobszólóval is, amit Paul Wellertől tényleg nem várnánk. A pasi ugyanis immunis a közhelyekre. Paul a szám után könnyedén bevágja a Come On / Let’s Go-t (As Is Now, 2005), amellyel leveszi az előd súlyát, a varázslatos mágia pedig az álmodozó, jazzes-bluesos Foot Of The Mountainben csapódik le. A felsorolt dalok színes sorrendje csak egyik példája a dinamikusan hullámzó hangulatnak, amely végigvonul mindkét koncertlemezen.
A lemez egyik csúcspontja – a törékenyen finom, akusztikus Wishing On A Star (eredetileg Rose Royce) mellett, ahol a közönség is megmutatja magát az aktív verseléneklésével – egyenesen a záró számokban van (a legjobbat a végére tartogatják), amelyek még egyszer határozottan talpra állítják a tömeget. Ezek Weller The Jam- és The Style Council-beli időszakának klasszikusai: a That’s Entertainment és a záró A Town Called Malice (mindkettő The Jam), valamint a Shout To The Top és a Long Lost Summer (mindkettő The Style Council).
A „Catch-Flame” számválogatása egyébként eleinte nem kis port kavart Weller rajongói között, mert nem szerepel rajta minden dal, amit Paul a nagy-britanniai turnén játszott. Utólag kimaradt a We All Need Love, a Here’s The Good News, az Early Morning Rain, a Mermaids és az Amongst Butterflies. Az albumon érezhetően nagyobb súllyal van jelen az „As Is Now” (205) című lemez (összesen öt számmal), amelyet Paul azon a turnén népszerűsített, ahonnan ez a koncertfelvétel származik.
A fazon éneke teli, tiszta és érthető. Rendkívüli finomérzékkel uralkodik, és különösen meggyőző, amikor átéléssel csempész egy csipetnyi soult a nyugodtabb dalokba (You Do Something To Me, Wild Wood, The Pebble & The Boy, Wishing On A Star), és így különösen jól sikerül életre keltenie az érzelmeket, és átvinnie őket a valóságba. Weller hát tökéletes angol. A tökéletes angol pedig mindig melankolikus angol. Ezt a kifinomult vokális megközelítést remekül megtámogatja a helyenként kifejezetten ideges, fanyar hangú gitár, klasszikus félakusztikus tisztaságú, nemes fémes csengéssel, mintha a hetvenes évek szólóelőadóinak legjobb élő albumairól származna. Ez a rock és a soul fontos ellentéte, ha megengedhetem magamnak, hogy terminológiailag pontatlan legyek, ugyanakkor bizarrul szemléletes e színes kontraszt lefestésében.
Ennek a dupla CD-nek az erényei elsősorban magában az anyag előadásában rejlenek, de a közönség rendkívüli visszhangja is hozzátesz. Weller gyakorlatilag nem szól a publikumhoz a koncert alatt, és ezúttal ez egyáltalán nem hiányzik. A koncertérzés itt több mint hatásosan megszületik. Az előadás elég, a hangulat megszületett.
Ez az album ideális mindenkinek, akit érdekel Paul Weller pályafutása, és akinek így nem kell „best of” válogatásokhoz nyúlnia. Kézenfekvő, retrospektív keresztmetszet ez Weller karrierjéből, a zenéjét kedvelők pedig egy pillanatig sem fognak habozni a megvásárlásával. Weller dalai élőben, az átadott érzéki mélységgel még intenzívebben és hatásosabban ütnek a stúdióanyaghoz képest. A „Catch-Flame!” egy megragadott pillanat, amely a legőszintébben igazolja ennek a művésznek a nagyságát. Válogatás, amely semmiképp sem képes csalódást okozni. Weller pedig ezzel az albummal bebizonyítja, hogy egyetlen ősz hajszállal sem öregedett, és úgy rúg, mint a The Jamben töltött legvadabb napjaiban. Érzelmi intenzitással teli album, amilyet manapság nem könnyű találni.
Felállás
Paul Weller – ének, gitár
Steve Cradock – gitár
Seamus Beaghan – billentyűs hangszerek
Damon Minchella – basszusgitár
Steve White – dob, ütőhangszerek
Produkció
Paul Weller
Számlista
CD 1. (45.14):
1. The Weaver
2. Out of the Sinking
3. Blink & You’ll Miss It
4. Paper Smile
5. Peacock Suit
6. From the Floorboards Up
7. The Changing Man
8. Savages
9. Going Places
10. Up in Suzi’s Room
11. Porcelain God/ I Walk on Guilded Splinters
CD 2. (61.24):
1. In the Crowd
2. Come On/ Let’s Go
3. Foot of the Mountain
4. You Do Something To Me
5. Wishing on a Star
6. Wild Wood
7. The Pebble & The Boy
8. Thats Entertainment
9. Broken Stones
10. Long Hot Summer
11. Shout to The Top
12. A Town Called Malice
Az album hossza: 106.38
