Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bluesiana Rock Cafe / Velden am Wörthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2012. április 30.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 30,00€ (elővételben) / 34,00€ (a koncert napján)
Közel öt évvel azután, hogy a grazi Orpheumban először találkoztunk Carl Palmerrel és szólóbandájával, a legendás dobos, aki leginkább az Emerson, Lake & Palmer és az Asia tagjaként vált világhírűvé, a Bluesianában járt, egy olyan koncerthelyszínen, amely nem éppen a progresszív rock zarándokhelyeként ismert. Az is elég szokatlan, hogy egy ilyen kiemelkedő muzsikus, aki a két említett zenekarral valaha teltházas stadionokban lépett fel, egy színpadmérete alapján meglehetősen szerény helyet választ, és ennek megfelelően kisszámú közönség elé áll. De úgy tűnik, Palmer úr, aki jelenleg (ismét) az Asia szupergroup aktív tagja, idős korára derekasan megcsömörlött a megalomán színpadi produkcióktól és a több ezer fős tömegtől, ezért időnként jólesik neki egy ilyen, sokkal bensőségesebb koncerthangulat, amely valószínűleg a Crazy World of Arthur Brown-beli koncertkezdeteit idézi fel benne.
Mielőtt a mester színpadra lépett, szép számmal gyűltek köré a jó zene kíváncsi rajongói, akik érdeklődve találgatták, mit választ ezúttal a dobzseni az ELP terjedelmes repertoárjából. A hangosítás a koncert nagy részében kissé túl hangos volt ekkora térhez, és Carl többször is mutatta a hangmérnöknek, hogy „fogja vissza a lovakat”, de a helyzet a végéig nem sokat változott, ami idővel már nem is zavart annyira. Palmer dobfelszerelésén, amely hagyományosan Ludwig dobokból áll, kissé hiányoltuk az óriási gongot, amely évtizedek óta az egyik védjegye, de a maroknyi örök purista kivételével senki sem bánkódott túlságosan a hiánya miatt. Carl kísérőzenekarában, amely az eredeti ELP-hagyományokhoz hűen háromtagú, két fiatalember áll mellette: a lengyel gyökerű gitáros, Paul Bielatowicz és a basszusgitáros, Simon Fitzpatrick, akik tehetség és technikai tudás dolgában is első osztályú srácok, ami nem meglepő, hiszen a legendás dobos mindig is a világ legjobb zenészeivel dolgozott együtt. A koncertet a várakozásnak megfelelően, hagyományos módon a „1st Impression Pt.1/Welcome Backy My Friends” nyitotta, a „Karn Evil 9” ELP-szuperepikum bevezető része, majd hasonlóan hiperdramatikus stílusban, miközben Carl dobfelszerelése teljes gőzzel szenvedett, a remek „Barbarian”-feldolgozással folytatták. A szellemes klasszicista ugrós, a „Hoedown”, amely eredetileg az amerikai zeneszerző, Aron Copland keze alól került ki, meggyőzött minket arról, hogy az ELP szelleme végleg beköltözött a terembe. A „Bitches Crystal” és az „Abbadon’s Bolero” az este nagyobb meglepetései közé tartozott, és igazán jó volt hallani, hogy Carl végre megint eszébe juttatta őket.
A fellépés csúcspontját az ultimatív ELP-eposz, a „Tarkus” előadása jelentette, és ez volt az egyetlen pillanat a koncerten, amikor legtöbbünknek igazán hiányzott Greg Lake utolérhetetlen hangja, noha a fiatal Bielatowicz a legendás „Battlefield” szakasz alatt szinte hajszálpontosan eltalálta az ő gitárszólamát. A lengyel gitárvirtuóz, aki kulcsszerepet játszott Keith Emerson billentyűs szólamainak pótlásában, kivételes tehetség, amiről már öt éve is meggyőződhettünk. Ezúttal a szólószám közben Rossini „William Tell”-feldolgozásával nyűgözött le leginkább. Fitzpatrick basszusgitáros, aki megjelenésével egy igazi progmetálosnak is beillett volna, és nem rejtette véka alá hangszeres tehetségét, a basszusszóló alatt a Led Zeppelin-klasszikus, a „Stairway to Heaven” rendkívül érdekes változatát játszotta el, és közel sem hagyott hidegen minket. Aztán Carl egy közel tizenöt perces képkiállításra invitált minket, vagyis a „Pictures at an Exhibition” megfelelően átdolgozott epikus szvitjének előadására, amelyet eredetileg a legendás orosz zeneszerző, Muszorgszkij írt. Szokás szerint ezúttal is a kitűnően megszerkesztett „Promenade” és „The Great Gates of Kiev” részek nyűgöztek le leginkább. A reguláris műsor ezzel elérte a csúcspontját, és Carl nem sokkal később az első ráadásban egy kiváló „Fanfare For a Common Man”-feldolgozással örvendeztetett meg minket, amelyet az összeszokott trió alaposan megtöltött szólóimprovizációkkal, és ezektől senki sem maradt hidegen a jelenlévők közül. A ráadásban Palmer mester ismét jókedvre derített a „Peter Gunn” számmal és a Csajkovszkij-klasszikus „Nutrocker”-rel (az utóbbit a The Nice-féle változatban „Nutcracker” néven ismerik), amelyet a közönség kívánságához és igényeihez igazodva sikerült kinyújtania, és amely az este során alaposan jóllakott az ELP-klasszikusok elsőrangú hangszeres előadásaiból.
Ismét bebizonyosodott, hogy Palmer úr az évek múlásával a legkevésbé sem lassít a dobfelszerelés teátrális szétszedésében, amihez két ambiciózus, jóval fiatalabb hangszeres társa is erős támaszt nyújt. Az élő legenda a progresszív rock aranykorának egyik utolsó dobosa, aki még ma is az álmait követi, pedig a szakmájában mostanság jóval kevesebb pénz folyik, mint a hetvenes és nyolcvanas években. Épp az olyan kis helyeken adott koncertek, mint a Bluesiana, bizonyítják, hogy a fickónál mindig a jó zene szeretete kerekedik felül, főleg ha alkalma nyílik rá, hogy főt hajtson a legjobb alkotói évei emléke előtt. Persze előbb-utóbb bele kell törődni, hogy az ELP közös ideje régen véget ért, bár megmarad az az jó érzés, hogy a nagy hármas azért legalább még egyszer együtt színpadra áll.
Setlist
1. Intro
2. Welcome Back My Friends
3. Barbarian
4. Hoedown
5. Bitches Crystal
6. Abbadon’s Bolero
7. Tarkus
8. Guitar solo (incl. William Tell)
9. Section
10. Bass solo (incl. Stairway to Heaven)
11. Carelia Suite
12. Trilogy
13. Pictures At an Exhiton
—1. ráadás—
14. Fanfare For a Common Man
—2. ráadás—
15. Peter Gunn
16. Nutrocker
Képgaléria
