Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: MCA Records
Megjelenés: 1973
Értékelés: 5/5
Hogy a Camel, a szimfonikus prog rock egyik legeredetibb és legkreatívabb csapata, miért marad méltánytalanul a műfaj legelfeledettebb bandája, az nekem sosem lesz teljesen világos. Pedig gyakorlatilag az egész pályafutásuk alatt fenomenális zenét csináltak, mégsem kóstolták meg soha azt a kereskedelmi sikert vagy figyelmet, amelyet például a Yes, a Genesis, a Pink Floyd, a Jethro Tull vagy az ELP kapott. Vajon közrejátszott ebben, hogy az első albumuk, amelynek egyszerűen a „Camel” a címe, a borítóján pedig egy síró teve látható a vonaton, viszonylag későn jelent meg, épp akkor, amikor a prog rock színtér népszerűsége a csúcson volt? A Camel ugyan már 1971-ben aktívan működött, de az első lemezük két évvel később jött ki, vagyis akkor, amikor már hemzsegtek a mindenféle prog-mesterművek à la „Larks’ Tongues In Aspic” (King Crimson), „Tales From Topographic Oceans” (Yes), „Selling England By The Pound” (Genesis), „Brain Salad Surgery” (ELP), és így tovább.
A műfaj legtöbb zenekarával ellentétben a Camel a korai időszakában stabil felállású csapat volt. Egyesítették a szimfonikus hangzást, a jazz egyes elemeit, a virtuozitást és a dallamosságot. Mindehhez szerény önkép társult, és kerülték a médiafigyelmet, amely a legtöbb hasonló zenekart kísérte. Éppen ezzel szereztek kultikus státuszt és a hűséges rajongók töretlen lojalitását, akik a mai napig követik őket. Azt mondhatom, hogy ők az egyik azon kevés régi, legendás zenekar közül, amelynek a diszkográfiájában nem hallottam egyetlen rossz albumot, sőt egyetlen „gyenge pillanatot” sem a pályafutásában. Igaz, hogy a legjobb műveiket ők is a 70-es években alkották, de a hangzásukat és az integritásukat soha nem adták el. Ezt sosem engedték meg maguknak, még egy esetleges nagyobb kereskedelmi siker és ismertség árán sem.
A Camel már akkor is meglepett a frissességével, az eredetiségével, a saját hangzásával és zenei építőelemeivel, annak ellenére, hogy időnként párhuzam vonható Andrewa Latimer gitáros-énekes és David Gilmour (Pink Floyd) gitár- (és ének)technikája között. Bár mindig kissé inkább a szimfonikus prog, mint a canterbury oldalán álltak, a Camel gyakorlatilag a kettő határán mozgott. A három énekesük erről a lemezről (vagyis Latimer, Peter Bardens billentyűs és Doug Ferguson basszusgitáros) soha nem volt „első ligás” énekes, és nem is volt olyan karizmatikus, mint Peter Gabriel (Genesis) vagy Peter Hammill (Van Der Graaf Generator), a zenei koncepcióba mégis kiválóan beleillettek. Mindhárman nagyon dallamos, felismerhető hangon énekeltek. Az éneklés oroszlánrészét általában Andy Latimer gitáros (később fuvolás) vitte. Egyébként is az egyik jellegzetességük, hogy sosem volt sok éneklés, inkább a hosszú hangszeres részeket szerették.
A lemezt nyitó „Slow Yourself Down” szinte jazz fusionnek hangzik. Kicsit még a korai, nem kommersz Santanára is emlékeztet. Meglehetősen nem brit hangzású ugyanis, sőt kissé egzotikus, trópusi. Éppen ez az a minőség, amely lényegesen megkülönböztette a Camelt a brit szimfonikus prog rock többi zenekarától. Ugyanakkor bennük is volt bőven kelta varázslat, no meg a rokon zenekarokra jellemző melankólia. Már ezen a számon megmutatja a Camel, hogy kivételes zenészekből áll. A akkor alig 18 éves dobos, Andy Ward megmutatja jazzes ügyességét: gyors, ütős, lélegzetelállító dobátmenetekkel. Egyesíti a ragyogó technikát és az erőt. Andy Latimer (ezen a számon az ének is az övé), akinek szólói és eredeti riffjei maga a tökély, és végigkísérik az egész albumot, a dobos ritmusát követi, amit Ferguson lendületes basszusa és Bardens mellotronos és orgonás „varázslatai” egészítenek ki.
A „Mystic Queen” epikus ballada. Doug Ferguson basszusgitáros énekli. Latimer szólója a közepén – meg kell jegyeznem – ezúttal tényleg nagyon „floydosan” szól, mintha Gilmourral ültek volna egy iskolapadban. Ez amúgy tény, és amit már az elején említettem: Latimert éppen a hasonló gitártechnika (meg az ének) miatt hasonlították szívesen Gilmourhoz, a Camelt pedig a Pink Floydhoz (a „lazább” Pink Floydhoz). Ez eléggé szemléletesen bizonyítja ennek a ragyogó és elfeledett gitárosnak a minőségét. Én úgy gondolom, hogy Latimer egyáltalán a legelfeledettebb prog gitáros. A már elhunyt Peter Bardens ugyancsak mester (a szólóhagyatéka is figyelmet érdemel), akinek kivételes zenekari harmóniáitól eláll a lélegzeted (ebben a korszakban szívesen használta a VCS3 szintetizátort is, amely akkoriban egyebek mellett Peter Sinfieldnek (ex-King Crimson, ELP) és a már említett Pink Floydnak is „tetszett”). A „Misztikus királynő” valóban nagyon misztikusan hangzik.
Következik a kiváló „Six Ate” instrumentális szám, amelyben a korábban említett technikai bravúr, a zenekar kivételes dallamérzéke és e kettő kombinációja különösen jól érvényesül. A Camel képes volt az ujjai alól rendkívül gyors szólókat és ötletes riffeket szórni, ugyanakkor kerek, kiváló instrumentális számot is csinálni. Latimer itt az általam valaha hallott legeredetibb és legszellemesebb riffek közül mutat be néhányat. Bardens orgonálása és mellotronja pedig maga a mese. A zenekar itt annyira összeszokottan szól, mint kevés rockbanda, amit valaha hallottam, sokkal inkább, mint egy jazz fusion együttes, ami nem csoda, mert a Camel ritmusszekciója teljesen jazzes. Kevés olyan zenekar van, amely már az első albumán ilyen kiváló instrumentális számmal dicsekedhet.
A „Separation” megint más típusú szám. Meglehetősen keményrockosabb beállítottságú, sőt metálos riffjei is vannak. Latimer éneke itt nagyon szolid és kifejező, és még egy kis drámát is megenged magának. A gitárriffjei pedig itt egészen különleges történetet jelentenek. És itt jön az én, némileg csípős megjegyzésem egy ismert zenekar rovására. Azt kell mondanom, hogy egy nagyon híres és fontos metálbanda itt „kölcsönözte”, vagy legalábbis innen kapta az ötletet a „Phantom of the Opera” című számának főtémájához, vagyis a riffhez és a ritmushoz egyaránt. Ha nem hiszed, hallgasd meg a „Separation” második felét, én is sokkoltam, amikor először felismertem ezt a számottevő hasonlóságot. Csak hogy a Camel az egészet egy fokkal gyorsabban játssza el és fejezi be. Heh, ha egy kicsit csipkelődni akarok: olyan, mint az Iron Maiden jazzben!
Jön az indulójuk, a „Never Let Go”, amelynek ragyogó, misztikus bevezetője van, és Peter Bardens billentyűs énekli. Ez jelent meg az első kislemezük is, és egy ragyogó progresszív mini-eposz minden erényével rendelkezik. Csodálatos a refrénje, ragyogó Latimer riffje. A legjobb rész azonban a végén jön, amikor újra megszólal a misztikus Latimer-riff, amit Bardens drámai mellotronja követ. Aztán a végére még egy rövidebb, monumentális metálos szóló, amelyet sem Dave Murray (Iron Maiden), sem Brian May (Queen) nem szégyellne. Fenomenális! Ragyogó zárás. Minden kétséget kizáróan az egyik legjobb daluk és klasszikus, amely a koncertjeik szerves részévé vált.
A dráma megint kissé lecsillapodik a „Curiosity”-vel, amely ismét kicsit jazzesebb színezetű. Nagyon tetszik a misztikus és álmodozó Latimer-refrén, mielőtt jön az ő és Bardens szólója. Ferguson álmodozó, misztikus éneke is egészen megfelelő választás ehhez a számhoz, amely valóban úgy szól, mint valami álomszimfónia.
Az „Arubaluba” kiváló instrumentális szám, és valószínűleg az egész lemez csúcspontja. Bardens VCS3 szintetizátoros kísérete (amely mellesleg hullámok és csobogás hangját teremti) ízléses hangfüggönyt von, ehhez pedig csatlakozik a többi zenész gyors, hajszálpontosan összehangolt rohama.
Istenem, nem győzök betelni Ward dobolásával. Elviszi a cineket. Egyszerre intelligens és ütős. Latimer akrobatikájáról ezen a számon csak annyit, hogy a saját fülünkkel kell hallani, szavakkal nem leírható. A mester az mester. Nehogy megfeledkezzek Ferguson dallamos basszusjátékáról. Nem éppen Chris Squire (Yes), de mégis olyan basszusgitáros, amilyet minden progrockbanda szeretne magának. Bardens is itt az orgonán szerintem a lemez legjobb pillanatait nyújtja, amelyek a kor legnagyobb billentyűsei mellé sorolhatók. Valóban, az „Arubaluba” hallgatása közben gond nélkül elképzeled az oázisokat a sivatag közepén, ahol tevecsorda legel, bár még mindig nem tudom, mit jelent a szám címe, és egyszer szívesen megtudnám.
Hadd tegyem hozzá, hogy a produkció ezen az utolsó, 2002-es remasteren valóban kiváló, és hatalmas ugrás az eredeti felvételhez képest. A produkció terén tehát óriási az előrelépés, és ez is hozzájárult, hogy ezt a lemezt most végre a megfelelő fényben hallottam, vagyis mesterműként, ami kétségkívül az is.
Ehhez természetesen meg kell említeni a bónuszszámokat is, amelyek a legtöbb hasonló újrakiadással ellentétben megérdemlik a teljes figyelmet. Először is itt van a kiváló „Never Let Go” kislemezverziója, ami természetesen más változat, mert a kislemez kedvéért lerövidítették.
A 19 perces instrumentális kompozíció, a „Homage To The God of Light”, amely egyébként Bardens szólóalkotása akkori szólólemezéről származik (vagyis soha nem jelent meg semmilyen Camel-lemezen), minden bizonnyal a legjobb, amit ez a kiváló remaster kínál. Ez az élőben, 1974. október 29-én a londoni Marquee Clubban eljátszott instrumentális ep igazi csemege a Camel, a szimfonikus prog, a canterbury és a jazz fusion minden rajongójának, és sajátos unikum, ami arról is tanúskodik, hogy a banda könnyedén eljátszott egy hosszú, változatos és érdekes eposzt, amely közben a hallgató figyelme egy pillanatra sem kalandozik el. A Camel ugyan soha nem alkotott hasonló hosszúságú eposzt, de ez a Bardens-féle szólóalkotás kivétel volt, és minden bizonnyal a zenekar akkori koncertjeinek csúcspontja.
A „Camel”, a progresszív rajongók által is a mai napig teljesen figyelmen kívül hagyott lemez, tehát a prog rock egyik legjobb debütálása, mestermű, minden idők egyik, méltánytalanul legelfeledettebb rockbandájától. Kötelező vétel a szimfonikus prog rock és a canterbury minden rajongójának. Aki még nem hallottad, fogalmad sincs, mit mulasztasz.
Felállás
Andy Latimer – gitár, ének (1 & 4)
Doug Ferguson – basszusgitár, ének (2 & 6)
Peter Bardens – billentyűk, ének (5)
Andy Ward – dob, ütőhangszerek
Produkció
Dave Williams
Számlista
1. Slow Yourself Down (4:45)
2. Mystic Queen (5:53)
3. Six Ate (5:57)
4. Separation (4:54)
5. Never Let Go (6:20)
6. Curiosity (5:52)
7. Arubaluda (6:26)
Az album hossza: 40:07
A 2002-es remasterelt kiadás két bónuszszámot tartalmaz:
8. Never Let Go (single version) (3:36)
9. Homage To The God Of Light (Live 10-29-1974) (19:01)
