Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1997
Értékelés: 3.5/5
És akkor ketten maradtak…Amikor Phil Collins a „We Can’t Dance” turné után kilépett a Genesisből, szinte senki sem számított komolyan arra, hogy a zenekar folytatja a közös munkát. A két pusztíthatatlan alapító tag, Tony Banks billentyűs és Mike Rutherford gitáros/basszusgitáros azonban úgy döntött, kiadja a legendás formáció (nagy valószínűséggel) utolsó stúdióalbumát. A két mester nem dobta be a törölközőt, hanem új énekest keresett, és be is bizonyították, hogy Banksen kívül a zenekarban senki sem pótolhatatlan. Hosszas keresgélés után a választás a akkoriban még alig ismert skót énekesre, Ray Wilsonra esett, a Stiltskin tagjára, aki egyébként a Genesis nagy rajongója. Wilson rendkívül változatos hangja sötétebb hangulatot ad az albumnak, és igencsak egyedi, ám éppen a változatossága és a sötétebb színezete miatt inkább Gabrielére emlékeztet, mint Collinséra. Néha olyan, mintha a kettejük közötti átmenet lenne. Máskor meg Paul Carrack (a Mike and the Mechanics énekese, Rutherford szólózenekarának frontembere) hangját idézi. Wilson ragyogó választás volt, és minden kétséget kizáróan nagy felfedezés. Collins-kaliberű dobos távozása után nem kerestek új állandó dobost, hanem két kiváló session dobos mellett döntöttek. Az album kedvéért a marokkói Nir Zidkyahut és a modern proghősök, a Spock’s Beard dobosát, Nick D’Virgiliót (aki jelenleg a zenekar énekese is) kérték fel. A két dobos stílusa közötti különbség szembetűnő, és abban is meglátszik, hogy ki melyik számban ül a szettnél. Míg Zidkyahu inkább a keményebb, teljes erőből játszó stílust kedveli, D’Virgilióhoz leginkább a lassabb ritmusú dalok állnak közel. Bár időnként kissé fantáziátlanul szólnak, az album dobjai többnyire technikailag kiválóak. A legendás duó is hosszú idő után végre újra fellélegzik. Ez főleg Rutherfordra igaz, aki gitárosként a pályafutása néhány legjobb pillanatát hozza ezen a lemezen. Nem emlékszem, hogy a gitárja valaha keményebben szólt volna, mint itt. Banks pedig a szokásos módon kiváló a billentyűknél.
A lemezen főként kiváló AOR-dalok vannak, például a címadó szám, a „Congo” nevű sláger, a „Shipwrecked” és a „Not About Us”, amelyeknek egyaránt tetszeniük kell a Genesis a 80-as évek elejéről ismert rajongóinak és a jó AOR-t kedvelőknek, de akad néhány összetettebb szerzemény is, amely – ironikus módon, hiszen éppen ez a zenekar ihlette a műfajt – a neoprogresszív rock felé hajlik. A nyitó címadó, amely Rutherford szinte metálos riffjével indul, az album egyik legjobbja. Utána jön a „Congo”, az album egyetlen slágere. Afrikai ritmusaival és Wilson éneklési módjával nagyon is Peter Gabriel valamelyik szólómunkájára emlékeztet. Az AOR-remekmű „Shipwrecked” is rendkívül ízléses szám, gyönyörű refrénnel. Az „Alien Afternoon” lassú bevezetője után remekül kibontakozik, főként Banks kiváló billentyűjátékának köszönhetően. Különösen lenyűgözőek az „űrbéli” vokálok és Rutherford remek riffje a középső részben. A dal érdekes progresszív alkotás, egészen pontosan már inkább neoprogos. A „Not About Us” újabb remek AOR-szám, ragyogó akusztikusgitáros bevezetővel és kiváló banksi hangszereléssel, minden sikerdal-erénnyel felvértezve. Az „If That’s What You Need” nagyon jó „power” ballada, amilyeneket Wilson később szólóelőadóként is előszeretettel írt. A drámai „The Dividing Line” tiszta neoprog a Marillion (Hogarth-korszak) modorában, nagyszerű zenekari jammeléssel és kiváló dobokkal. A régi Hackett–Banks–Collins–Rutherford-fúzióval ugyan nem veheti fel a versenyt, de hosszú idő után ez megint egy olyan dal, amely ebbe az irányba épül. Az „Uncertain Weather” az album összes száma közül leginkább a klasszikus, a 70-es évekbeli Genesisre emlékeztet, főleg a hangulatával, ami miatt a lemez egyik legjobbja. A „Small Talk” álfunkos szám, amelyben Wilson az énekével a Mike and the Mechanics énekesére, Paul Carrackre emlékeztet. A „There Must Be Some Other Way” olyan, mint egy prédikáció a szerencsétlen Phil Collinsnak, aki sehogy sem tudja megtartani a feleségét; Wilson fenomenális hangja pedig időnként iszonyúan dühös, és ilyenkor úgy szól, mint valami hard rock énekes. Collins sosem volt képes ilyesmire a hangjával. A második részben a hangszeres szakasz is kiváló, Banks remek billentyűs textúráival. Ez egy nagyon jó üzenetű dal, amely a modern kori párkapcsolatok problémáinak igen reális lenyomata. Persze fényévekre van a zenekar múltbeli szerzeményeitől és szövegeitől, de hosszú idő után mégiscsak valami új. A záró „One Man’s Fool”, amely egyben az album leghosszabb száma is, a nyitórészével, ritmusával és refrénjével a 80-as évek eleji pop-rock hozamuk egyik jobbikára emlékeztet, de aztán a hangszeres szakaszba lépve remekül kibontakozik. Ezt a dalt többszöri hallgatás után szereted meg, és kétségkívül az album egyik legjobb darabja. Remek keresztezés az AOR és a progresszív rock között, és örömet szerez majd a Genesis „kommerszebb” oldalának hívei mellett például az Asia rajongóinak is.
A lemez rendkívül kellemes meglepetés, és lépés a jó irányba a Collinsszal végzett popkísérletek után, még ha továbbra is közelebb áll az AOR-hoz, mint a progresszív rockhoz. Az új frontemberrel és a friss, sötétebb hangzással (amilyen a „klasszikus” korszakukra volt jellemző) a „Calling All Stations” – annak ellenére, hogy éppen az éneke és a dobjai miatt a legkevésbé tipikus Genesis-album – visszatérés oda, ahol a zenekar nagyjából a „Duke” (1980) után abbahagyta. Mindig szomorúan kell megállapítanom, hogy éppen ez a lemez lehetett volna az, amely újjáélesztheti a zenekart, és lassan visszavezetheti a „régi ösvényekre”, de sajnos nem így lett, mert megijedtek a zenei piac nyomásától. Igazán kár, mert Ray Wilson kiváló énekes, mert a „Calling All Stations” kiváló AOR-lemez a progresszív rock számos elemével, jobb, mint a Collinsszal készült pop-rock lemezeik többsége, és mert az albumon új energia érződik. Afféle megszabadulás Collins dominanciájától, és vágyakozás a gyökerekhez való visszatérésre. Csakhogy mivel a lemez a vállalati logikától átitatott Egyesült Államokban, ahol akkoriban a klasszikus rockra nehéz idők jártak, kereskedelmi bukás lett, Banks és Rutherford a sikertelen turné (amely csak Európát érintette, az Egyesült Államokban – teljesen jogosan – lefújták) után nem sokkal úgy döntött, abbahagyja. Meggyőződésem, hogy a következő album még jobb lett volna, és még közelebb állt volna a klasszikus Genesishez, ha figyelmen kívül hagyják a megrontott zenei piacot. A legenda azonban véget ért, és ahelyett, hogy az ambiciózus és rendkívül tehetséges Wilsonnal folytatták volna, Banks és Rutherford inkább a szólókarrierjének szentelte magát. A „Calling All Stations” így jelenleg a progresszív rock e óriásainak utolsó felvonása marad.
Felállás
Ray Wilson – ének
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár
Tony Banks – billentyűs hangszerek
Vendégzenészek:
Nir Zidkyahu – dob és ütőhangszerek
Nick D’Virgilio – dob és ütőhangszerek – dalok: 4 (az első fele), 6, 8, 9
Produkció
Nick Davis, Tony Banks és Mike Rutherford
Számlista
1. Calling All Stations (5:43)
2. Congo (4:50)
3. Shipwrecked (4:22)
4. Alien Afternoon (7:50)
5. Not About Us (4:37)
6. If That’s What You Need (5:12)
7. The Dividing Line (7:44)
8. Uncertain Weather (5:28)
9. Small Talk (5:01)
10. There Must Some Other Way (7:53)
11. One Man’s Fool (8:45)
Játékidő: 67:25
