Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Collins, Phil
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1989
Játékidő: 59:42
Értékelés: 4.5/5
Az örökmosolygós énekes-dobos, Phil Collins a nyolcvanas évek végén szuperszikrázó pályafutásának kereskedelmi csúcsán állt, mégpedig egyszerre szólóelőadóként és a legendás Genesis tagjaként. Miután lezárult a nagy stúdiósikert hozó „Invisible Touch” (1986) című lemezt népszerűsítő Genesis-turné, egyértelmű volt, hogy ismét eljött az idő a következő szólólemezre, amellyel Collins megpróbálta megismételni, ha pedig nem is felülmúlni, az emlékezetes előd, a „No Jacket Required” (1985) óriási sikerét. Az utóbbi végleg a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb és legnépszerűbb szólóelőadójává tette, mégis a mai napig egyenesen elképesztő, hogy egy jazzben és progresszív rockban gyökerező zenész ilyen sokáig kitartott a világ pop-listáinak élén.
Az „…But Seriously” című albummal, amely ismét rakásnyi slágert hozott neki – néhányat közülük a mai napig szinte népdalként ismer mindenki –, a karizmatikus énekes-dobos azt üzente, hogy a számára hihetetlenül sikeres évtized végén is kész uralni a legizgalmasabb brit popelőadók csúcsát. A produkció az „…But Seriously” lemezen – ahogy az Collinshoz illik – hagyományosan fenomenális volt, ráadásul egyes dalokhoz szólókarrierje egyik legjobb hangszerelését írta meg, így a „No Jacket Required” mellett ez még mindig a legjobb szólómunkája.
A „No Jacket Required” sikeres stílusformulájának folytatásakor ezúttal a régi producerrel, Hugh Padghammel közösen szererűbb, organikusabb hangzást választott, ami azt jelenti, hogy mindenhol igazi dobokat használt, nem dobgépet. A hangzást úgy is modernizálta, hogy érezhetően kevesebb szintetizátoros textúrát alkalmazott, és ezeket többnyire elektromos zongora meg más billentyűs hangszerek erősebb jelenléte váltotta fel, így az „…But Seriously” ebből a szempontból is remekül kiállta az idők próbáját.
Collins továbbra is a bevált zenészekre támaszkodott, élükön a régi gitáros haverral, Daryl Stuermerrel és a basszusgitáros különc Leland Sklarral, a gitárosok sorát pedig Dominic Miller egészítette ki, aki később Sting gitárosaként vált ismertté. A lenyűgöző fúvósszekció mellett ezúttal is neves vendégek működtek közre: Eric Clapton, Steve Winwood, David Crosby, Nathan East, Stephen Bishop és Pino Palladino. Phil korábbi szövegírói hagyományával ellentétben, amelyben többnyire szerelmi bánata és mindenféle mókás kalandja dominált, az „…But Seriously” lemezen sokkal inkább foglalkozik társadalomkritikus témákkal, mint valaha. Persze így is akad néhány szerelmes szöveg, hiszen végül is az örök romantikus álmodozó és balszerencsés fickó stúdiólemezéről van szó, de ezeknél is észrevehetően érettebb hangot ütött meg.
A „Hang In Long Enough”, az album számos slágerszinglijének egyike, igazi nyitó poprock-bomba és sajátos energiakatalizátor, amelyben Phil sikeresen együttműködik egy big benddel, amely szellemes fúvósaranzsokkal dobja fel a mozgalmas hangulatot. Phil itt énekesi formájának csúcsán van, főleg a magával ragadó refrénben, amelyet ízléses többszólamúság kísér. Az „organikus” dobok visszatérése ennek a csodás dalnak kivételesen élő és dinamikus ritmikai egyensúlyt ad, Stuermer rendkívül dinamikus gitárbetétei pedig külön történetet jelentenek.
A „That’s Just The Way It Is”, a következő sikerszingli, pacifista power ballada, amely mélyenszántó, a háborúk értelmetlenségéről szóló szövegével éles kritika a hosszú észak-írországi konfliktusról. Itt Collinsnak a vokális harmóniákban gyönyörűen segít a vendég David Crosby, a központi, kifejezetten melankolikus hangszerelésnek pedig szembetűnően kelta árnyalata van. A következő sikerszingli, a „Do You Remember” folytatja a sikeres power balladák elképesztő sorát. Szerelmes szövegével erősen emlékeztet Phil néhány korábbi romantikus kitörésére, hiszen meglehetősen szokványos történet egy boldogtalan szerelmesről, akit a nő semmiképp sem hajlandó észrevenni. Ezúttal Collinst éneklés közben szépen, harmonikusan kísérte Stephen Bishop, a békés ütőhangszerek és a gyengéd hangszerelés pedig a melankolikus-romantikus hangulat zálogai voltak. Ezt lenyűgöző hangulati kontraszt követi, mert utána Collins egyik legismertebb slágere jön.
Az „…But Seriously” atmoszférája az kiváló „Something Happened On The Way To Heaven” című számban éri el a forráspontot, amely az egész album csúcspontjai közé tartozik, és amelynek szerzőtársa Stuermer gitáros is volt. Szerkezetével és hangulatával simán helyet kaphatna bármelyik „popkorszakos” Genesis-albumon. A csodás refrént, amelyben Philt remek női vokális harmóniák kísérik, dinamikus fúvósaranzsok és energikus gitárfutamok díszítik, miközben végig kivételesen pozitív a hangulat. Ezt a poprock-klasszikust eredetileg Michael Douglas, Kathleen Turner és Danny DeVito főszereplésével „A Rózsák háborúja” című filmhez írták és szánták.
A következő szám, a „Colours”, még lenyűgözőbb teljesítmény, amely még közelebb áll a Genesis örökségéhez, hiszen Phil itt egyenesen visszatér progresszív rock gyökereihez. Éppen a hossza (közel kilenc perc) miatt az album egyik olyan száma volt, amely sosem lett sláger, mert a legtöbb rádióállomás a túl sok perc miatt nem akarta lejátszani. A társadalomkritikus szöveg a dél-afrikai rasszista rezsimnek és az apartheid politikájának szólt, amely épp akkor lehelte ki utolsó, haldokló leheletét. Melankolikus, zongorás balladaként indul, majd pompázatos hangszerelés tör be. Phil ismét elvarázsol megindító énekével, amely tele van empátiával és lendülettel. A dinamikus ütősök a hangszeres részbe világzenei lüktetést visznek, majd ragyogó időbeli váltás következik, ahol a központi szerep finom gitárfutamoké és energikus fúvósbetéteké.
Az „I Wish It Would Rain Down”, a gospelelemekkel átszőtt megindító power ballada, amelyen Phil régi barátja, Eric Clapton hagyta rajta a gitáros pecsétjét, a mai napig az „…But Seriously” egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő száma, és természetesen egy újabb nagy sláger. Clapton jellegzetes, „síró” gitárfutamai a szerteágazó billentyűs függönyökkel együtt melankolikus hátteret teremtenek, miközben Collins a gospel alapú, erőteljes női többszólamúság segítségével ismét számos megrázó érzelem szívszorító közvetítőjévé változik. Phil szavai szerint ez az örökzöld volt a legközelebbi, amit egész pályafutása alatt a bluesszal, illetve blues rockkal megközelített.
Az „…But Seriously” legismertebb dala és egyben legnagyobb slágere viszont a gyönyörű power ballada, az „Another Day In Paradise” volt, amelyhez Phil az amerikai főváros, Washington D.C. meglátogatása közben kapott ihletet: saját elmondása szerint a város utcáin sétálva megrázta számos szomorú hajléktalankép, amely az Egyesült Államok szívében azonos volt a úgynevezett harmadik világbelivel, ha nem rosszabb. A rövid, disszonáns effektekkel teli nyitányt érzékeny gitármotívum követi, majd kibontakozik Phil teljes szólókarrierjének valószínűleg legismertebb hangszerelése és refrénje, amely – többek közt – 1989-ben elhozta neki az év dalának járó Grammy-díjat.
A jótékony zongoratextúrák és az akusztikus gitár lágy fogásai melankolikus-nosztalgikus atmoszférát teremtenek, miközben Phil a megrázó szöveget, amelyben nem hiányzik a szarkazmus a hajléktalanság problémája iránti társadalmi apátia rovására, a legfinomabb módján adja elő. A szöveget harmadik személy szemszögéből éneklik, és egy jól szituált, apatikus férfi és egy hajléktalan nő találkozását írja le, akitől ő és hozzá hasonlók legszívesebben elfordítanák a tekintetüket. Collins a szöveg miatt némi kritikát is kapott, mert egyesek tipikus sztárképmutatással vádolták: hogyan is érezhetne bármiféle empátiát a hajléktalanok iránt egy jogfosztott tömegektől elidegenedett, gazdag zenész?
A „Heat On The Street” ismét egy kissé energikusabb alkotás számos dance- és big band-elemmel az élénk fúvósszekciónak köszönhetően, miközben Stuermer szenvedélyes gitárfutamai érezhetően rockos komponenst adnak. A kísérő vokális harmóniák ismét kiválóan támogatják Phil szilaj éneklését, amely a pompázatos refrénben tetőzik. Az „All Of My Life” szerelmes ballada enyhe jazzes lüktetést kap a nyitó trombitaszólótól, a központi hangszerelés pedig csábító kísérő harmóniákat és dinamikus ritmikai komponenseket tartalmaz, amelyekkel Collins a pop rock és (még korábban) a progresszív rock egyik legtehetségesebb előadójaként híresült el. A rövid jazz-instrumentális „Saturday Night And Sunday Morning” élénk fúvósfutamaival a big band és a lenyűgöző ütős szekció diadala.
A „Father To Son” Phil pályafutásának egyik legérettebb szerelmes balladája, hiszen a szövegben felnövő fiához, Simonhoz fordul, akit a jövő különféle életbeli csapdáira figyelmeztet. Az egyik versszakban azt üzeni neki, hogy mindig ott áll majd mögötte, ha egyszer bajba kerülne, és megfelelő tanácsra meg segítségre lenne szüksége. Simon, aki apja zenei (dobos és énekes) nyomdokaiba lépett, és ma a kiváló progrock-együttes, a Sound Of Contact frontembere, mindenesetre rászorult apja segítségére, amikor 2014-ben tiltott szerek feltételezett birtoklása miatt bajba került. Az album a dinamikus „Find A Way To My Heart” dallal zárul, amely érdekes hangszeres résszel indul, majd Phil jellegzetes, jazzes elemekkel átszőtt power balladájává alakul, ami egyben elég összetett ahhoz, hogy bármelyik „popkorszakos” Genesis-albumon is helyet kaphatna.
Az „…But Seriously” sok szempontból Collins szólókarrierjének csúcspontja volt, hiszen minden elképzelhető művészi és kereskedelmi szinten óriási sikert aratott. 1990-ben Nagy-Britanniában egyenesen a legkelendőbb album volt, néhány slágert pedig a mai napig rendszeresen játszanak a világ számos rádióállomásán. Phil a Tears For Fears-szel a „Woman In Chains” című slágerszinglijükön végzett rövid együttműködés után ismét a Genesisnek szentelte magát, velük 1991-ben a „We Can’t Dance” albummal folytatta a kivételes sikerek sorát. Szólóban csak 1993-ban tért vissza a kereskedelmileg nem túl sikeres „Both Sides” albummal, amelyre gyakorlatilag senki sem számított, mert teljesen egyedül, szigorú titokban vette fel, hosszú ideje együtt dolgozó zenésztársak és neves vendégek nélkül.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, ütőhangszerek, tamburin, billentyűs hangszerek
Daryl Stuermer – gitár
Leland Sklar – basszusgitár
Dominic Miller – gitár
The Phoenix Horns:
Don Myrick – szaxofon
Louis Satterfield – harsona
Harry Kim – trombita
Rhamlee Michael Davis – trombita
Alex Brown – vokál
Marva King – vokál
Lynne Fiddmont – vokál
VENDÉGZENÉSZEK:
David Crosby – ének a „That’s Just the Way It Is” és az „Another Day in Paradise” dalban
Nathan East – basszusgitár a „Hang in Long Enough” és a „Something Happened on the Way to Heaven” dalban
Pino Palladino – basszusgitár a „Do You Remember?” és az „I Wish It Would Rain Down” dalban
Stephen Bishop – vokál a „Do You Remember?” dalban
Eric Clapton – gitár az „I Wish It Would Rain Down” dalban
Steve Winwood – Hammond-orgona az „All of My Life” dalban
Producer
Phil Collins és Hugh Padgham
Számlista
1. Hang in Long Enough (4:44)
2. That’s Just The Way It Is (5:20)
3. Do You Remember? (4:36)
4. Something Happened On the Way to Heaven (4:52)
5. Colours (8:51)
6. I Wish It Would Rain Down (5:28)
7. Another Day In Paradise (5:22)
8. Heat on the Street (3:51)
9. All Of My Life (5:36)
10. Saturday Night and Sunday Morning (1:26)
11. Father to Son (3:28)
12. Find a Way to My Heart (6:08)
