Talk Talk: Spirit Of Eden
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés dátuma: 1988.09.16.
Produkció: Tim Friese-Greene
Az album hossza: 41.30 perc
Műfaj: Post Rock / Art Rock
A „Spirit of Eden” a nyolcvanas évek egyik legjobb albuma volt, amely akaratlanul lerakta egy új zenei irányzat, a post-rock alapjait, bár még jó néhány évnek el kellett telnie, mire a zenekritikusok többsége felismerte az igazi művészi értékét. Az angol kísérletezők, a Talk Talk lemeze teljesen más volt, mint bármi, amit addig csináltak, és műfajilag sem állt közel semmihez, ami akkoriban a zenei életben szólt. A „Spirit of Eden” a maga korában annyira újító és forradalmi teljesítmény volt, hogy alaposan megzavarta és megosztotta a kritikai közvéleményt, a zenekarnak viszont még nagyobb tiszteletet szerzett a finnyás zenerajongók körében, és megszilárdította kultikus státuszát: a nyolcvanas évek azon kevés együttesének egyike volt, amelyet nem a nagy slágerek gyártása, hanem a hangzásbeli fejlődésének határai érdekeltek. A „Spirit of Eden” lenyűgöző, teljesen egyedi hangzásvilágához híven kifejezetten nem kommersz, és egyetlen slágert sem tartalmaz, ami nagy szakítás volt a Talk Talk korábbi pályájával.
A Talk Talk a karizmatikus és kiszámíthatatlan énekes-gitáros, Mark Hollis vezetésével – aki 1986 után úgy döntött, hogy a zenekara innentől kizárólag stúdióbandaként működik, és a szerzeményeket sötétben, gyertyafénynél veszi fel, hogy még jobb ambient hatást érjen el – párját ritkító zenei látnokok voltak. Hollis több alkalommal is elmondta, hogy zenei gyökerei a 20. századi klasszikus zenéhez és a jazzhez nyúlnak vissza, a Talk Talkot is ebbe az irányba akarta elvinni, de az akkori szintetizátoros technológia „a körülmények kényszeréből” az újhullámhoz láncolta őket, mígnem a „The Colour of Spring” (1986) albumon végre kivirágoztak mint nagy hangzásbeli és ambient kísérletezők.
Már a kiváló „The Colour of Spring”, amely tulajdonképpen átmenet volt a korai, újhullámos és a későbbi, jazzes-ambient (manapság már post-rocknak is mondható) Talk Talk között, számos szabad, jazzel fűszerezett formájával és hullámzó ambient rétegeivel megmutatta, merre sodorja a zenekart a hangzásuk a „Spirit of Eden”-en. A „Spirit of Eden” anyagának felvétele közben számos vita robbant ki a Talk Talk és az EMI kiadó között, amely csak újabb slágerek kalapálását követelte tőlük, és nem értette Hollis hangzásbeli víziót. Az EMI felelőseinek többsége egyáltalán nem fogta fel, mi jár Hollis fejében, és már az új szerzemények hallgatása közben zavartan vakargatták a fejüket, majd beletörődtek, hogy ezúttal (többé) nem számíthatnak semmilyen kereskedelmi sikerre. Így aztán nem csoda, hogy a Talk Talk rögtön a „Spirit of Eden” megjelenése után – az album az EMI leányvállalatánál, a Parlophone Recordsnál jelent meg – új szerződést írt alá a Polydor kiadóval.
Phill Brown hangmérnök és Hollis „külső” zenei cimborája, producere, Tim Friese-Greene, aki az isteni produkcióról gondoskodott – ennek köszönhetően a „Spirit of Eden” fenomenálisan jól állta ki az idő próbáját, mintha tegnap vették volna fel –, a felvételi folyamatot bizonyára rendkívül intenzív és kiszámíthatatlan élményként élték meg. A gyertyák fénye állítólag az egyetlen fényforrás volt a stúdióban uralkodó teljes félhomályban, így a zenekar maximális ambient hatást érhetett el, amely mai napig elbűvöl hihetetlen kifejező mélységével. Hasonló példából néhány más előadó is sokat tanult, például a Marillion énekese, Steve Hogarth.
A minimalista billentyűs függönyök, azaz az úgynevezett soundscape-ek (főként zongorán, orgonán és különféle gitáreffektek segítségével) Hollis és „külső” cimborája, Tim Friese-Greene rendezésében, a finom gitárimprovizációkkal párosulva oroszlánrészt vállaltak egy rendkívül gazdag hangzás megteremtésében, amelyben a szabad jazz és a klasszikus zene elemei keveredtek, miközben a Talk Talk sokat használta a hangok „ráfelvételezésének” technikáját is. A vendégzenészek száma – az impozáns zenekari szekcióval az élen, ahol mindenki egyedi hangzásbeli pecsétet nyomott az egyes szerzeményekre – lenyűgöző volt, az aranzsőri és ambient mag viszont a Talk Talk triójára épült, amelyet Hollis mellett Paul Webb basszusgitáros és Lee Harris dobos alkotott.
A melodramatikus hangulatok megteremtésében a központi szerep – akárcsak az előző három Talk Talk albumon – Hollis teljesen egyedi hangjára hárult, amely minden lépésnél megrázó, kivételes érzelmi töltetével. Hollis szövegei is külön fejezetet érdemelnek: meglehetősen spirituálisak, bár ő maga soha nem tartozott semmilyen szervezett valláshoz, ami azt jelenti, hogy látszólagos minimalizmusuk ellenére rengeteg gondolkodnivalót, és főleg a szívnek is sok táplálékot kínálnak. Személyesen azonban Hollis úr állítólag szívesebben nevezi őket humanistának, mint spirituálisnak.
Ez az album, amelyet egyszerűen nem lehet racionális észleléssel hallgatni, hanem a szívünkkel, és csak azután tárul fel a teljes mélysége és igazi művészi értéke. Minden hallgatáskor felfedezhetsz benne valami újat. A „The Rainbow” jazzes-ambient hangszereléssel nyit, ahol a trombita áttör a minimalista billentyűs függönyökön. Idővel becsatlakozik Hollis gitárvariációja, amelyet nem zavarnak meg a csibészes szájharmonika-hangok. Különleges hangja a zongora finom díszítései mellett még tovább mélyíti a titokzatos, éteri és melankolikus atmoszférát, ami különösen jól esik esős napokon. Az „Eden” is átszőtt azokkal a szabad jazzformákkal, amelyek Hollist mindig is annyira lenyűgözték. Ismét az érzelmekben gazdag és kiszámíthatatlan éneke viszi ambient csúcspontra ezt a lenyűgöző szerzeményt, miközben a minimalista ütősök és az „úszó” zongorahangszerelések gondoskodnak arról, hogy a hangzás valóban maximálisan teli legyen.
A „Desire” nyitó részében elbűvöl kivételes ambient szépségével, amelyet harmonikus, klasszicizáló-jazzes variációk szövevénye ér el, majd váratlan fordulattal temperamentumos szakasz következik Hollis kaméleonhangulatú énekével, megfent gitárfutamokkal és a Harris–Webb ritmusszekció élénk játékával – ez az egyik ritka, inkább „hagyományosan” rockos pillanat a „Spirit of Eden”-en. A rendkívül törékeny zongorahangszerelések és a melankolikus trombita kombinációja számos nagyon bensőséges pillanatot szül. A felhevült improvizációs szakasz, ahol Harris eszelős dobszólót ad elő, szép bizonyíték arra, hogy a „Spirit of Eden”-en nem csupán az éteri „álmodozás” uralkodik, hanem Hollis társaságát valósággal szétfeszítette az energia.
A rendkívül melankolikus „Inheritance” is nagyon érdekes alkotás: Hollis éneke a zongorás és ütős minimalizmus közepén tele van fájdalommal, a háttérben pedig hatalmas zenekari hangszerelések hullámzanak. Az „I Believe in You” társadalmilag érzékeny szövegével a heroinfüggőség következményeire figyelmeztet, és itt külön meg kell említeni, hogy nem Hollis saját élményéről vagy vallomásáról van szó. Hollis az énekével és az érdekes gitárimprovizációkkal melankolikus motívumot formál, amely aztán a hullámzó hangszereléseken ismétlődni kezd, a Talk Talk tagjai és a többi közreműködő zenész azonban folyton új hangzásbeli díszeket adnak hozzá. Egy pillanatra szinte „lemondanak” az említett motívumról, és szabad jazzformákba csapnak át, majd újra visszatérnek hozzá, és az egészet dallamos és ambient szempontból is rendkívül kellemes módon zárják le.
A „Wealth” a zárószerzemény, amelyben Hollis ismét elbűvöl érzelmes énekhangjának terjedelmével, amely ideális összhangban van a szimfonikus, zongorás-orgonás hullámzással. Jól hallatszik itt a harmónium hatalmas hangzása is, ami még tovább növeli a szakrális-spirituális hangulatot, amely kifejező mélységével teljesen magával ragadja a szívet és a lelket. A szöveg több mint nyilvánvaló, kissé gúnyos utalást tartalmaz arra, hogyan fütyült Hollis mindenféle kereskedelmi sikerre, és inkább a homályba vezette a zenekarát, minthogy továbbra is mintegy fogadásból töltse meg a koncerttermeket.
A „Spirit of Eden” remekmű és forradalmi album volt, amelyet később a post-rock zenekarok és az alternatívok egész légiója fogadott „sajátjának”. Megjelenésekor másságával és kísérletezőkedvével, amely ethoszában a progresszív rock aranykorára emlékeztetett, teljesen megosztotta az akkori híveket és kritikusokat, de bizonyos hallgatók már akkor felismerték, hogy a Talk Talk megalkotta a magnum opusát. Egyúttal a művészi önállóság és merészség sajátos kiáltványa is volt, a korabeli trendek és a zeneipar elvárásainak teljes semmibevételével. Valósággal hihetetlen, mennyivel megelőzték korukat Hollis zenei víziói, amelyeket a következő, stílusában rokon Talk Talk albumon, a „Laughing Stock”-on (1991) fejlesztett tovább, és amely végül az utolsó nagylemezük lett.
szerző: Peter Podbrežnik
értékelés: 10 / 10
Számlista:
1. The Rainbow (9:05)
2. Eden (6:37)
3. Desire (7:08)
4. Inheritance (5:16)
5. I Believe in You (6:24)
6. Wealth (6:35)
Felállás:
Mark Hollis – ének, zongora, orgona, gitár
Lee Harris – dob
Paul Webb – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK
Tim Friese-Greene – harmónium, zongora, orgona, gitár
Martin Ditcham – ütőhangszerek
Robbie McIntosh – dobro, 12 húros gitár
Mark Feltham – szájharmonika
Simon Edwards – mexikói basszus
Danny Thompson – nagybőgő
Henry Lowther – trombita
Nigel Kennedy – hegedű
Hugh Davies – shozygs
Andrew Stowell – fagott
Michael Jeans – oboa
Andrew Marriner – klarinét
Christopher Hooker – angolkürt
Choir of Chelmsford Cathedral