Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1978
Pontszám: 5/5
Amikor megjelent a Jethro Tull első (dupla) koncertalbuma, a „Bursting Out”, a zenekar a progresszív folk rock világában az alkotói pályájának csúcsán járt, és még friss lendülettel érkezett az emlékezetes remekmű, a „Heavy Horses” (1978) turnéjáról. Ezzel a lemezzel sok városi rockrajongót győztek meg arról, hogy a vidékre sokkal idillikusabb szemmel is lehet nézni. A „Bursting Out” felvételeinek zöme az európai turné során készült, többek között a svájci Montreux-ben. Ez a város a zenerajongók körében valószínűleg leginkább annak a bizonyos tűzvésznek köszönheti hírnevét, amely Frank Zappa fellépése közben ütött ki, és amely később a Deep Purple „Smoke On The Water” című klasszikusának fő ihletforrása lett, no meg a számos nemzetközi jazzfesztiválnak. A Jethro Tull tagjainak a 70-es évek elején itt volt a saját felvevőstúdiójuk is. Az egyik svájci koncert bevételét a montreux-i közkönyvtár egyik részlegének bővítésére fordították, szimbolikus köszönetként az ottani közönség hűségéért. Mit mondjak, igazán szép gesztus volt Iantől és az akkori, régi motoros zenésztársaitól, attól a klasszikus „folk rockos” felállástól, amelyben Ian és Martin Barre gitáros mellett John Glascock basszusgitáros, Barriemore Barlow dobos, valamint John Evans és David Palmer (ma már Dee Palmer) billentyűs játszott. Nagyon vidám társaság volt ez, amely sok mindent átvészelt, és a határtalan energiája alapján akkoriban úgy tűnt, hogy végleges felállása lesz a zenekarnak, de sajnos már a következő évben kezdett szétesni.
A „Bursting Out” ezeknek a vidám időknek a szimbolikus csúcspontja, amikor a folk rock-trilógia (Songs From The Wood, Heavy Horses és Stormwatch) alkotói még élettel teli formában voltak. A markáns skót jókedvű fuvolás, aki mindig is az almabort és a pipát részesítette előnyben a whiskyvel és a cigarettával szemben, és mindenféle hangszeres kenőccsel megkent erdei-parasztlegénysége (amelynek a menetelését gyakran az addigra már igazi ír kobold, ám egyre nagyobb gitároriás, Martin Barre diktálja) felejthetetlen zenei mulatságot csap, amelyen szinte az összes legjobb dalukat lenyűgöző előadásban hallhatjuk. Ezek mellé néhány kisebb meglepetést is betettek, amelyek máskor ritkábban kerülnek a koncertjeik műsorára. Bár a Jethro Tull nem fukarkodik a közbeékelt, szórakoztató improvizációkkal, többnyire az eredeti változatokhoz tartják magukat, azokat viszont egy hajszállal gyorsabban játsszák, mint a stúdiófelvételeken. Az egyetlen kisebb mínusz szerintem az, hogy néhány klasszikus lerövidített változatban szerepel. Ez ugyan logikus következménye annak, hogy a zenekar egy kisebb tengernyi közkedvelt klasszikusból válogathat, és közben folyton óvatosan kell választania, hogy valahogy a közönség minden kívánságát teljesítse. A repertoár zöme a két folk rockos remekműről, a „Songs From The Wood” (1977) és a „Heavy Horses” című albumról származik, vagyis azokról a lemezekről, amelyekkel ez a felállás a legnagyobb hírnevet szerezte.
A koncert szervezőjének (és a montreux-i jazzfesztivál igazgatójának), Claude Nobsnak a bevezető köszöntése után a fuvolás felvezetéssel megfűszerezett „No Lullaby” (Heavy Horses) következik, amely a határtalan energiájával minden, csak nem altatódal, mégis rendkívül meglepő nyitánya a koncertnek. Az egyik első klasszikusuk, a „Sweet Dream” (Stand Up, 1969) jó előadásával egy pillanatra újra előhozzák a hard rockos oldalukat. Ezt követi a „Skating Away On The Thin Ice Of The New Day” (Warchild, 1974) kiváló és igen szellemes változata, amelyhez a zenekar tagjai hangszert cserélnek. Ezt Ian egy nagyon szaftos megjegyzéssel kíséri Martin „Lancelot” Barre-ról, aki ezúttal a „hatalmas” marimbához nyúl. Glascock közben az elektromos gitárhoz vonul, Evans a zongoránál marad, Barrie Barlow pedig a glockenspielt veszi elő. Csak Palmer hiányzik, aki Ian szavai szerint egy rövid természetes szükségletre ment ki. Ian udvariasan üdvözli is őt, amikor visszatér a színpadra, miután megállapítja, hogy még mindig „egy darabban” van. Ezután Ian akusztikus szólóalkotása következik (az eredetit ugyanis teljesen egyedül játszotta fel), az emlékezetes klasszikus „Jack In The Green” (Songs From The Wood) a kis zöld emberkékről, akikből a skót erdőkben sosincs hiány. Egy kisebb meglepetés a folk rockos csemege, a „One Brown Mouse” (Heavy Horses) kiváló feldolgozása, amely ezúttal néhány további zenekari hangszereléssel is gazdagabb. A fifikás erdei társaság hirtelen úgy dönt, hogy rövid időre visszatér a blues-gyökereihez. Ennek megfelelően következik a legendás „A New Day Yesterday” (Stand Up, 1969) rendkívül energikus változata, amelyet Ian nagyon régi számként konferál fel, olyasmiként, ami annak idején egy új tegnapi nap szülötte volt, mára viszont rég „őstörténelemmé” vált. A közönség lelkesedése ekkor mérhetetlen, amit Ian rögtön ki is használ: a kissé lerövidített előadás után még egy terjedelmes és nagyon szellemes fuvolaimprovizációt is megenged magának, amelyet átvezet az „My God” (Aqualung, 1971) főtémájába és a „God Rest Yer Merry Gentleman” karácsonyi klasszikusba, amelyet Barrie glockenspieles közreműködésével még barokk hangszerelésekkel is megfejel. A remek fúvós hangszer mesterének természetesen egy pillanatra sem fogy el a szusza, és itt a hallgató a teljes felvétel legjobb pillanatainak lehet tanúja. Ian a szólószámát a „Bourre” (Stand Up) kiváló változatával zárja, amely eredetileg Bach egyik klasszikus műve, a Tull mégis rendkívül sikeresen csinált belőle saját klasszikust (egyébként ez az egyik nagyon ritka „feldolgozásuk”). Az első rész nagy fináléja a felejthetetlen „Songs From The Wood”, amelyet sajnos a felére rövidítettek. Ezután a felvétel egyik csúcspontja következik: a nagy proggresszív rock remekmű, a „Thick As A Brick” (Thick As A Brick, 1972), amelynek a hosszát természetesen érezhetően csökkenteni kellett, hogy beleférjen egy koncertfellépés időkorlátaiba. Ennek ellenére sikerült megismételniük az eredeti hangulat és energia nagy részét, mert megtartották azoknak az elemeknek és szekcióknak a zömét, amelyek legendás művet csináltak ebből a kompozícióból, és ügyesen számos kisebb, szabad értelmezést is belevittek. Bár a mű két eredeti része továbbra is elérhetetlen fogalom, sőt talán a zenei pályafutásuk csúcsa, egy rendkívül energikus változattal álltak elő, amelyben szép számmal akad az eredetinél teltebb zenekari hangszerelés.
A második rész, amely Ian tréfás találgatásaival nyit Glascock erkölcsi tulajdonságairól, a forróvérű erdei szépséggel, a „Hunting Girl” (Songs From The Wood) című számmal kezdődik, amely ismét kivirágzik minden fenséges barokk idomában, hm, fúvós és zenekari hangszerelésében. Ian és társai minden szünetet kihasználnak egy-egy szellemes aforizmára a saját vagy mások rovására, így van ez a „Too Old To Rock’n’Roll Too Young To Die” című tréfás klasszikus előtt is, amely az 1976-os, azonos című albumról való, és afféle önparódiaként született az akkori zenekritikusok ellen, akik „dinoszauruszként” leírták őket. Ezúttal is a nevetés fő forrása a tréfás, szándékosan önsajnáló refrén és a befejezés, amelyet egy hajszállal még inkább Benny Hill felejthetetlen vígjátékainak zenéje stílusában játszanak. A „Conundrum” kiváló barokk instrumentális, amelyet kifejezetten ezen a turnén játszottak, és egyik stúdiófelvételen sem szerepel. Különösen Barre ragyog benne dallamos gitárbetéteivel, valamint Barrie Barlow dobos, aki ügyesen beleilleszti a saját szólószámát is, és megmutatja, miért volt a 70-es évek egyik legjobb jazz/rock dobosa, aki dinamikájával és masszív csapásaival ritkán látott és hallott sebességgel szelte a levegőt. Az elizabeti dráma és a barokk dallamok kedvelőit biztosan megörvendezteti az 1975-ös, azonos című albumról származó klasszikus, a „Minstrel In The Gallery” kiváló változata, amelyet ezúttal még egy hajszállal jobban átöltöztettek folk rockos vizekre, és ennek köszönhetően még szaftosabb hangzást kapott. Persze valódi szentségtörés lenne, ha megfeledkeznének a mai napig legnépszerűbb albumuk, az „Aqualung” klasszikusairól. Először a „kancsal Mary”, vagyis a „Cross-eyed Mary” kiváló előadásával szolgálnak, amelyet Ian az eredetinél egy hajszállal dallamosabb hozzáállással énekel el. Ezután az első ráadás következik a „Quatrain” című számmal, egy újabb szellemes instrumentálissal, amely főként a hammond orgona és a gitár közti passzusokra épül, és ez sem szerepel egyetlen stúdiókiadványon sem. A tréfának vége az egyik legkeményebb daluk, az emlékezetes hard rockos klasszikus, az „Aqualung” előadásával, amely a hasonló nevű csavargó és Ian összetartozásáról szóló titokzatos legendát szülte. A kiegészítő zenekari hangszerelések mellett Barre metálos riffelése, amelyet kiváló szólózás fűszerez, és Ian halhatatlan kombinatorikája ismét győztesek, a felvétel újabb csúcspontján. A legismertebb és legkedveltebb klasszikusukkal, a „Locomotive Breath” című számmal való lezárás mind a mai napig a legtöbb fellépésük szinte kötelező eleme. Valószínűleg nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a változat még a stúdióeredetinél is jobb, hiszen a hagyományos, zihálva előretörő gitárriffek és ritmus mellett a zongorán újonnan hozzáadott hangszerelések sora is erényére válik. A koncertet hirtelen zárják le a díszes instrumentális, a „The Dambusters March” beillesztésével, amely egy újabb olyan instrumentális, amely hivatalosan csak ezen a felvételen jelent meg, és amelynek közben hatalmas lufikat dobnak a levegőbe (ezt a gyakorlatot a mai napig csinálják, és jellemző a fellépéseikre), majd még eljátsszák az „Aqualung” záró versszakát.
A „Bursting Out” egyike azoknak a felejthetetlen koncertalbumoknak, amelyek minden tisztességes zenei gyűjteményben ott a helyük. Ez a gyöngyszem az alkotói tejszín tetején, amelyet a Jethro Tull a 70-es években felhalmozott, és valószínűleg az utolsó klasszikus kiadványuk, amellyel lezárták a legjobb alkotói korszakukat. Egy teljesen járatlan hallgatónak, aki minél gyorsabban meg akarja ismerni a zenekart, szerintem gyakorlatilag ideális album az ismerkedéshez, mert több mint hatékonyan mutatja be mindannak a teljes képét, amit a Jethro Tull valaha képviselt. Szerintem náluk jobbak már sosem voltak, bár még sok érdekes arcukat megmutatták. A 70-es évek egyik legjobb koncertalbumának újrakiadásakor, amely észrevehetően javított hangzást is hoz, azt gondolom, hogy már legfőbb ideje, hogy megvalósuljanak a montreux-i jazzfesztivál szervezőinek évek óta dédelgetett tervei, vagyis hogy a zenei legendák, például Freddie Mercury, Miles Davis és B.B. King szobrai mellett ott álljon a szakállas bácsi szobra is fuvolával, aki szeret egy lábon táncolni.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár, mandolin, marimba
John Glascock – basszusgitár, gitár, vokál
Barriemore Barlow – dobok, glockenspiel
John Evans – zongora, orgona, harmonika, szintetizátor
David Palmer – orgona, szintetizátor
Produkció
Ian Anderson
Számlista
CD1
1. Intro by Claude (0:50)
2. No Lullaby (4:47)
3. Sweet Dream (6:30)
4. Skatin’ Away On The Thin Ice Of A New Day(4:30)
5. Jack-in-the-Green (3:12)
6. One Brown Mouse (3:53)
7. New Day Yesterday (2:27)
8. Flute Solo Improvisation / God Rest Ye Merry 9. Gentlemen / Bourée(6:08)
9. Songs From The Wood (2:40)
10. Thick As A Brick (12:26)
CD2
1. Intro by Ian (0:42)
2. A Hunting Girl (5:44)
3. Too Old To Rock ‘n’ Roll: Too Young To Die (3:56)
4. Conundrum? (6:57)
5. The Minstrel in the Gallery (5:41
6. Cross Eyed Mary (3:58)
7. Quatrain (1:33)
8. Aqualung (8:37)
9. Locomotive Breath (5:34)
10. The Damnbuster’s March / Medley (3:28)
