Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 41:37
Értékelés: 5/5
A legendás angol hard rock titánok, a Deep Purple nyolcadik stúdióalbumukkal, a „Burn”-nel úgy emelkedtek ki a Mark II felállás romjaiból keletkezett hamuból, mint a mitológiai főnixmadár, és megújult külsővel tértek vissza, hosszú és színes pályafutásuk egyik legjobb teljesítményével. A „Burn” jelentette az ún. Mark III verzió születését, amelynek soraiban ott volt az akkor gyakorlatilag ismeretlen énekes, David Coverdale (ex-The Government), valamint az énekes-basszusgitáros Glenn Hughes, aki korábban a funk rock úttörőinek számító Trapeze-zel kereste tisztességesen a kenyerét. Míg Hughes, akit eredetileg basszusgitárosnak és fő énekesnek szántak (a Deep Purple ugyanis Ian Gillan és Roger Glover távozása után négyesben akarta folytatni), már azelőtt a radarjukon volt, hogy hivatalos taggá vált volna, Coverdale azután került a zenekarba, hogy a minden hájjal megkent gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore egy hangsúlyosan blues-os beütésű, második énekesre vágyott.
Coverdale első Deep Purple-napjaiban kétségbeejtő imázzsal rendelkezett: nemcsak vaskos volt, pattanásos és félvak, de a divathoz sem értett semmit. A „Burn”-re mégis kifejezetten férfias, erotikával fűszerezett énekstílust hozott magával, míg a funkra (később pedig a kokainra) rákattant Hughes, akit időnként fehér Stevie Wondernek is neveztek, igazi sokoldalú énekesgyöngyszem volt, akinek a hangja már akkor is minden műfaji határt átlépett. Kettejük határozottan eltérő, jellegzetes énekmódja a „Burn” egyes versszakaiban remekül összeolvadt, és tökéletesen illeszkedett a zenekar megváltozott stílusához, amely egyszerre csak jóval több blues-, boogie-, soul- és funkelemet kezdett magába szívni. Hughes különösen szenvedélyes híve volt a funkosabb hangzásnak, Blackmore-t viszont sokkal jobban vonzotta a blues finomsága és melankóliája, a funkos kifinomultság pedig egyre inkább az idegeire ment. Hamarosan kitörtek az első viták a további hangzásbeli irányról, de a „Burn”-ön az egyensúly még remekül megvolt, és egyik stílusbeli végletbe sem csúszott át a lemez.
A „Burn” ugyanakkor a szerkezetileg jóval összetettebb és újszerűbb, helyenként már-már progresszív szerzeményötleteivel a viszonylag halovány elődjéhez, a „Who Do We Think We Are”-hoz (1973) képest újra elérte az „In Rock” (1970) és a „Machine Head” (1972) ütős hangzási színvonalát. Zabolátlan, nyers természetével és a két fő énekesből sugárzó, erotikával fűszerezett energiájával, mindenekelőtt pedig a végig csillapodni nem akaró, temperamentumos hangulatával aranybetűkkel írta be magát a zenekar rajongóinak és a hard rock szerelmeseinek szívébe. A szeszélyes, de zseniális Blackmore a „Burn”-ön ismét virtuóz gitármesterműveivel virágzott ki, és a billentyűs varázsló Jon Lorddal, aki a melodramatikus orgonameanderek megalkotásában sem engedett egy tapodtat sem, valamint a mindig átkozottul hatékony dobos csodatevővel, Ian Paice-szel együtt a Deep Purple-életmű néhány legszínesebb klasszikusát hozta létre.
Coverdale, aki az első koncertfellépések után hamar megszabadult a pattanásaitól és a felesleges kilóktól, szemcseppel javította a látását, és megtanulta, milyen ruhákban nem néz ki madárijesztőnek, énekesi tekintélyét már a nyitó, címadó hard rock zúzdában, a „Burn”-ben is több mint sikeresen bizonyítja. A szám még ma is a Mark III egyik legnépszerűbb örökzöldje. Blackmore tüzes gitárriffje, amely Paice gördülő dobjainak támogatásával, a végletekig felhevített, gyors tempójú hangulatot teremtve mindent letarol, a bosszúvágyó Hughes és a végsőkig dühös Coverdale kettős vokális harmóniáin lovagol, a kulcsfontosságú sorokat pedig utóbbi énekli. A hatalmas, többszólamú refrén az epikus csúcspont, míg Hughes a soullal egy csipetnyi finomságot visz a technikailag tökéletes hard rock kataklizma e megtestesülésébe, amely a hallgatót egy pillanat alatt beszippantja az album szívébe. Ritchie csengő gitárszólója igazi balzsam a felkorbácsolt dobzápor és Hughes energikus basszusvonalai közepette, Lord pedig zúgó orgonafutamaival a lehető leggazdagabb és legerősebb ritmikus hullámzást biztosítja.
A következő klasszikus, a „Might Just Take Your Life”, amely változatosság kedvéért középtempóban szól, a Mark III dalszerzői tökéletességének és a hard rock, a blues, a soul és a funk elemeit hatékonyan ötvöző kivételes érzékenységének újabb nagyszerű megtestesülése. Coverdale hangja a hatalmas orgonafutamok és az erőteljes gitárriff kíséretében azonnal erotikával átitatott hangulatot teremt, Hughes pedig funkos ritmikai árnyalatok közepette csatlakozik hozzá az epikus refrén éneklésében. A két énekes bajnok közötti hangulati varázslat egyszerűen hihetetlen, és itt meg kell jegyezni, hogy Hughes, aki ezúttal a hangjával egy szép adag soult is hoz, nemcsak fenomenális énekes volt, hanem technikailag is kiművelt basszusgitáros kivételes dallamérzékkel. Jon Lord a záró részben lenyűgöző orgonaszólóval kápráztat el, a befejező vokális harmóniák pedig ezt a ragyogó klasszikust, amely kislemezen is megjelent, teljesen átviszik a soul vizeire.
A „Lay Down, Stay Down” hard rock mestermű: dühödt gitárriff, felpörgetett tempó és Coverdale meg Hughes között a végletekig felfokozott énekes párbeszéd fűszerezi, amely rendkívül dinamikus összhangulatot teremt. A szöveg erotikus fantáziával van megspékelve, ami Coverdale-nek már akkor rendkívül fekvett, és később az egész pályafutását meghatározta, a mindig kicsapongó hedonista Hughes pedig amúgy is született az ilyen lírai kitörésekre. Ritchie összetett gitárszólója a középső részben igazi csemege, az erőteljes ritmikai árnyalatok pedig végig erős blues-os lüktetést adnak.
A romantikus örökzöld, a „Sail Away” szintén a Deep Purple Mark III korszakának egyik legjobb teljesítménye, ahol a két fő énekes érzelmesen átélt előadásban szó szerint versenyez azon, melyikük tud intenzívebb hangulatot teremteni. A nosztalgikus aurát a funkos színezetű gitárriff és a boogie-s ritmikai szeszélyek élesztik, amelyek remek támaszt nyújtanak Coverdale vigasztalhatatlan ábrándozásának és Hughes dühödt sóvárgásának, ami az emlékezetes refrénben tetőzik. Blackmore síró gitárfutamai a záró szólóval érik el a hangulati varázslat csúcspontját.
A funkos színezetű „You Fool No One” ugrándozó, a végsőkig felhúzott ritmusát huncut gitárfrázisok és tehéncsengők viszik, miközben a hatalmas vokális harmóniák mellett ismét szenvedélyes váltogatás zajlik a fő énekes helyén. Blackmore újra kibontakozik egy buja gitárszólóval, Paice pedig hatalmas dobbetétekkel tartja fenn ennek a remek számnak az erőteljes jellegét. A „What’s Going On Here”, amellyel kissé blues-osabb vizekre evezenek, temperamentumos gitárfrázissal, „kocsmai” zongorával, valamint Coverdale és Hughes harmonikus énekes váltakozásával jellemezhető. Míg Hughes soulra és funkra épülő éneke kifinomult pimaszságot visz a dalba, Coverdale hangja ismét a zabolátlan szenvedély élő képe. Lord kifinomult zongoraszólója némi csillogást is hoz az uralkodó ütős hangulatba, ami szépen illik a két hírhedt hedonista énekes kitöréseihez. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy Coverdale Hughes-hoz képest akkor még igazi zöldfülű és amatőr volt a rocksztársággal járó (sztereo)tipikus élvezetek (szex, drogok és rock’n’roll) terén, de a tanítvány főleg a „szex” fogalmánál hamarosan túlnőtt a mesterén.
A halhatatlan bluesrock-eposz, a „Mistreated” az egész album, és egyben a Deep Purple Mark III verziójának is a magnum opusa. A látszólag egyszerű, blues-os bevezető szerkezet ellenére hamar kiderül, hogy jóval összetettebb alkotásról van szó, számos progresszív hajlammal. Blackmore ezt az emlékezetes örökzöldet állítólag még a Mark II időszakában megírta, de megtartotta arra az időre, amikor „legjobb barátja”, Ian Gillan távozik. Itt Coverdale teljesen átveszi a főénekesi kezdeményezést, és ez így is van rendjén, hiszen ez a megtört szívről szóló történet, amely kivételes hangulati varázsával még ma sem szűnik meg elkápráztatni, egyenesen az ő kifejezetten férfias, szívszaggató hangjára volt teremtve.
David rendkívül igényes énekprodukcióját, amelyben a szokatlanul őszinte érzelmi intenzitása nyűgöz le leginkább, Blackmore vigasztalhatatlan gitárfrázisának melankolikus szárnyai viszik, miközben a Paice–Hughes ritmusduó nyugodt, ám összetett ritmikai árnyalatokat sző. Ritchie ezután az egész pályafutása egyik legjobb szólóját varázsolja elő, amely világosan megmutatja, hogy gitárműalkotásai a Deep Purple-től való búcsú és a Rainbow nevű új történet kezdete előtt egyre szívfacsaróbban melankolikussá váltak. Coverdale a záró részben végleg széttépi a sebzett szívét, miközben az „Uriah Heep-es” többszólamúság és egy újabb fenomenális gitárszóló segítségével a nagy finálé epikus hangulata úgy kel életre, hogy a hideg még manapság is végigfut az ember hátán.
A progresszív rock hangszeres szám, az „A’ 200” messze a legfurcsább kísérlet az egész albumon, hiszen teljesen más, mint az összes előtte lévő szerzemény, és az első Deep Purple-instrumentális a Mark I korszak vége óta. Itt jön el Lord nagy „sztárpillanata”, hiszen a legendás billentyűs ezúttal átveszi a központi hangszeres kezdeményezést, és hatalmas gitárfutamok, valamint harcias dobindulók támogatásával kísérletezik a moog modular szintetizátorral. Ezúttal sem marad ki egy újabb csemege Ritchie gitárszólója, de a rendkívül pompázatos és melodramatikus hangulat fő forrása mégis Lord zseniális játéka a moog modularon, amely egy pillanatra a legendás Emerson, Lake & Palmer hasonló hangszeres húzásaira emlékeztet.
A „Burn” 30. évfordulóján megjelent CD-újrakiadás néhány érdekes bónuszfalatot tartalmaz. Az album rendes részén szereplő klasszikusok alternatív verziói mellett itt van egy „elfelejtett”, progrock, hangszeres színezetű mestermű is a furcsa „Coronarias Redig” címmel, amely úgy szól, mintha a Deep Purple-nek közös gyereke született volna az Uriah Heeppel (melodramatikus, szintetizátorral megalkotott többszólamúság a refrénben) és az ELP-vel (zseniális textúrák a moog modularon). Blackmore melodramatikus gitárkitörései pedig derekasan a későbbi Rainbow-s műveire hajaznak, hiszen a fő motívumot később az emlékezetes klasszikusban, a „Catch the Rainbow”-ban használta fel. Ez a hangszeres csemege szép példa arra, hogyan nőtt a klasszikus Deep Purple-instrumentális jam egy kézzelfogható, rendkívül érdekes, fejjel és farokkal bíró szerzeménnyé melodramatikus maggal, amely minőségében teljesen egyenrangú a „rendes” „Burn”-anyaggal.
A „Burn” az újszülött Mark III felállás magnum opusa volt, amely már az első szüléskori fájdalmak közepette is hihetetlen izzással lángolt, hogy megmutassa a világnak a legendás angol hard rock bajnokok megújult arcát. Az újjászületett Deep Purple-nek nagy művészi és kereskedelmi sikert hozott, amely a legjobbkor érkezett, és új lendületet adott nekik a hangzásban összetett, izgalmas és újszerű stúdiómunkák megalkotásához. A két új fő énekes hihetetlen tehetsége gondoskodott a rendkívül sikeres hangzásbeli átmenetről és Blackmore blues-os bevonattal festett hangzásvíziójának megvalósításáról, amelyet a tervei ellenére hamarosan aláásni kezdtek Hughes funkhatásai. A szeszélyes feketébe öltözött férfi a funk egyre erősebb infúziója mellett valahogy összeszorította a fogát a Mark III felállással járt utolsó stúdiótáncára, ami abban a pillanatban véget is ért, amikor a számára nemkívánatos műfaj adagja túl soknak bizonyult a füle számára.
Felállás
David Coverdale – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek
Ian Paice – dobok
Produkció
Deep Purple
Számlista
1. Burn (6:00)
2. Might Just Take Your Life (4:36)
3. Lay Down, Stay Down (4:15)
4. Sail Away (5:48)
5. You Fool No One (4:47)
6. What’s Goin’ On Here (4:55)
7. Mistreated (7:25)
8. „A” 200 (3:51)
