Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Supertramp
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1985
Játékidő: 42:44
Értékelés: 4/5
Az angol artrock-bajnok Supertramp 1983-ban megkapta a maga „sokkterápiáját”, amikor távozott az énekes, gitáros és az összes kulcsfontosságú slágerük szerzője, Roger Hodgson. Ebből a legtöbb zenekar soha nem tudott volna felállni. Igazság szerint a Supertramp sem jutott vissza többé korábbi művészi szintjére Hodgson búcsúja után, amely a „Famous Last Words” (1982) megjelenését követte, de 1985-ben még volt bennük elég erő egy kiváló lemezhez, a „Brother Where You Bound”-hoz. Ez volt az utolsó csúcsteljesítményük, utána a dalszerzői görbe határozottan lefelé indult.
Roger távozása után a zenekar gyeplőjét az énekes-billentyűs Rick Davies vette át, aki a dalok fő szerzője és az aranzsmák nagy részének írója is lett. Sok Supertramp-rajongó akkoriban komolyan kérdezgette, van-e egyáltalán értelme Hodgson nélkül folytatni, de Davies (túlzottan is) biztos volt benne, hogy sikerrel vezeti át őket egy új korszakba, amelyben talán még azt a népszerűséget is megőrizhetik, amelyet a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején élveztek. A klasszikus felállás kulcstagjának távozása a Supertrampet leginkább azzal érintette, hogy hirtelen nélkülözniük kellett azt a kiegészítő, utánozhatatlan hangot, amely a legnagyobb slágereiken annyira népszerű volt.
Davies, akit teljesen más karaktere miatt állandó viták fűztek a karizmatikus énekes-gitároshoz (Rick hivatalos magyarázatának, hogy Roger azért hagyta ott a zenekart, hogy jobban a családjának élhessen, és hogy nem volt közöttük harag, senki sem hitt), a „Brother Where You Bound”-on érdes, olykor dühös éneklési stílusával igyekezett legjobb tudása szerint pótolni Hodgson dallamos énekes ellenpólusának hiányát. Az a sajátos, felismerhető vokális harmónia mégis végleg eltűnt a Supertramp hangzásvilágából. Súlyos csapás volt a lemez készítésekor az is, hogy megüresedett a nagy slágerek és az intelligens, társadalmilag érzékeny szövegek iránt kivételes érzékkel bíró szerző helye. Hodgson gitárjátékát többnyire a vendég Marty Walsh pótolta.
Mindazonáltal az új, davies-i Supertramp a nyitó örökzölddel, a „Cannonball”-lal megalkotta utolsó nagy slágerét, amely az Atlanti-óceán mindkét partján szép sikert aratott. Davies még inkább kezdett támaszkodni a Wurlitzer elektromos zongoráján játszott aranzsmákra, amelyek John Helliwell tüzes, szellemes szaxofonbetétjeivel együtt a klasszikus, védjegyszerű Supertramp-hangzás motorjának számítottak. Épp a „Cannonball”-on, amely tökéletesen megszerkesztett és eléneklt dal, és talán Hodgsonnak is tetszett volna, hallatszik jól, hogy Davies örömmel és nagy ívben kezdett szintetizátoros textúrákat is használni, összhangban a kor hangzástrendjeivel. A cinikus, maró szöveg Davies szavai szerint állítólag nem Hodgsonra vonatkozott, hanem egy meg nem nevezett koncertszervezőre, aki láthatóan nagyon magára haragította a kultikus billentyűst.
A „Still In Love”, amelynek alapja egy „szalonzongora”, Davies sajátos éneke és a temperamentumos szaxofonkíséret mellett kissé minimalistább darab, kereskedelmi refrénnel, amelyből a női kísérőének-harmóniák sem hiányoznak. A „No Inbetween” zenedobozhanggal nyit, ami arra utal, hogy a Supertramp humorérzéke Hodgson távozása után sem veszett el, bár a dal kifejezetten melankolikus, és ambientes mélységével megrázza a hallgatót. A finom zongoraaranzsmét remekül ötvözik a zenekari függönyök, Davies pedig kiváló énekteljesítményével ismét bizonyítja, hogy nem csupán goromba bunkó volt, hanem bőven volt érzéke a kifinomultsághoz, a melankóliához és az érzelmi áttetszőséghez. Helliwell közben hatalmas szaxofonszólójával nyűgöz le, amely tovább fokozza a nosztalgikus, melankolikus hangulatot.
A lucid és kísérletező kedvű „Better Days”-en Davies szabad utat enged temperamentumos Wurlitzer-improvizációinak, miközben a háttérben Bob Siebenberg tömör dobfordulatai támogatják. Idővel a davies-i Supertramp bosszúszomjas motívumot formál, Marty Walsh felborzolt gitárbetéteivel, a vendég fuvolát pedig Scott Walsh szólaltatja meg. Helliwell nem spórol a színes szaxofonművekkel, amelyekkel megerősíti ennek a társadalomkritikus csemegének a változatos, feszült légkörét, és amelyen többek között Ronald Reagan és az idősebb George Bush retorikai kirohanásai is hallhatók.
A lemez legambiciózusabb és egyben legjobb műve a címadó, több mint 16 perces tiltakozó eposz, amelyben a Supertramp váratlanul felidézi progresszív rock gyökereit. Segítségükre siet a ritmusgitáros Scott Gorham (ma Black Star Riders, egykor Thin Lizzy), egyébként Siebenberg dobos sógora, valamint David Gilmour (Pink Floyd), aki ennek az epikus remekműnek több pontján is megmutatja jellegzetes gitárszólóit. A Supertramp-történet leghosszabb dalának szövege éles kritika a különféle hidegháborús témákról, hiszen a hidegháború akkor még „eleven” volt, így nem meglepő, hogy a dal Orwell felejthetetlen regényének, az „1984”-nek a szavaival nyit.
A nyitó zongoramotívum, amelyben Davies cinizmusa teljes epikus terjedelmében kibontakozik, kissé a felejthetetlen klasszikus, a „Crime Of The Century” nyitányára emlékeztet, amelyet ez az epikus remekmű sok mindenben mintának tekint. A csúcspontot a temperamentumos, felgyorsított ritmikai fordulatokkal, epikus aranzsmákkal és diadalmas-bosszúálló refrénnel megáldott motívum jelenti, miközben a melankolikus szaxofonszóló előkészíti a talajt a további, pompázatos szekcióknak.
A társadalmilag maró szöveg, amely a „Nyugatot” és a „Keletet” egyaránt kfigurázza, az egyik legjobb az együttes történetében, és bizonyosan a legjobb a Hodgson utáni időszak dalai közül. A középső rész hosszabb hangszeres szakaszát jellemző közjátékok a legkísérletezőbb pillanatok az egész Supertramp-történetben, és ékesszóló bizonyítékai annak, hogy a zenekar megunta az elmúlt néhány év kereskedelmileg könnyebben befogadható irányát, és legalább rövid időre vissza akart térni progresszív rock gyökereihez. A lemez a „Ever Open Door” című rövid zongoraballadával zárul, ahol a középpontban Davies megható énekteljesítménye áll.
A „Brother Where You Bound” volt az utolsó Supertramp-album, amely még minden igazi zenegurmand figyelmét megérdemelte, és egyben egy új korszak kezdetét jelentette, amikor a legendás banda dolgai lassan lejtmenetbe kezdtek. Davies ugyanis a következő két évben rögzült a korabeli dance-trendekre, és egyebek mellett kész volt eladni a zenekar lelkét, csak hogy kereskedelmileg releváns maradhasson, és lépést tartson az akkori „MTV”-generáció ízlésével. Ez persze végül megbosszulta magát. A „Brother Where You Bound” olyan album, amelyet feltétlenül meg kell hallgatniuk mindazoknak a progresszív rock rajongóknak, akik előítéletekkel telve meg vannak győződve arról, hogy a pop már definíció szerint valami rossz, főleg a múlt századi nyolcvanas évek popja, hiszen a Supertramp tökéletes módon egyesít rajta két látszólag összeegyeztethetetlen zenei világot.
Felállás
Rick Davies – billentyűs hangszerek, ének
John Helliwell – szaxofon
Bob Siebenberg – dob
Dougie Thomson – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Marty Walsh – gitár
Doug Wintz – harsona a „Cannonball”-on
Cha Cha – kísérőének a „Still in Love”-on
David Gilmour – gitárszóló a „Brother Where You Bound”-on
Scott Gorham – gitár a „Brother Where You Bound”-on
Brian Banks – Synclavier-programozás
Anthony Marinelli – Synclavier-programozás
Scott Page – fuvola a „Better Days” & „Brother Where You Bound” dalokban
Gary Chang – Fairlight & PPG programozás
Produkció
David Kershenbaum és a Supertramp
Számlista
1. Cannonball (7:40)
2. Still in Love (4:28)
3. No Inbetween (4:41)
4. Better Days (6:12)
5. Brother Where You Bound (16:34)
6. Ever Open Door (3:05)
