Előadó: Raygun Rebels
Kiadó: SAOL Music
Megjelenés: 2011
Játékidő: 40:16
Értékelés: 3/5
A Raygun Rebels a németországi Rosenheimből származik. 2007-ben alakultak, de a bajor szülőföldön nem sokáig maradtak: összeszedték a cókmókjukat, és forradalmi lépést tettek, egyenesen az amerikai rock n’ roll szívébe, Los Angelesbe és Hollywoodba költöztek. Ha „levetkőztetett” zenét játszol, amely elsősorban a „rock n’ roll” arroganciájára és közvetlenségére épül, ahhoz nagy tökök kellenek! Már maga az is, hogy a zenekar mindent egy lapra tett fel azért, hogy a telített szcénában közelebb kerüljön a sikerhez, bizonyítja, hogy a Raygun Rebelsnek cseppet sem hiányzik a vakmerőség.
És ez a bátorság láthatóan „hazavitte” a srácokat. A bemutatkozó stúdióalbum ugyanis nem viselhetne találóbb címet („Bring Me Home”). Az Egyesült Államokba érkezve a fiúk tavaly klubkoncertek sorozatán léptek fel, többek között West Hollywood híres klubjaiban, kezdve a Viperroommal, amelynek tulajdonosa maga a karibi kalóz, Johnny Depp, egészen a legendás Whiskey A Go Go-ig, ahol első nagy lépéseiket tette a Guns N’ Roses, és ahol színpadon állt a morajló rock n’ roll mocsok mára agancsot növesztett punkcsibésze, a Motörhead is, valamint a halhatatlan „bluesman”-óriás, B.B. King.
Ennyi szorgalommal és elkötelezettséggel a zenekar elnyerte a Saol Records kegyét, amelynél a bemutatkozó stúdióalbum meg is jelent. Demóváltozatban a zenekar ezt már tavaly ősszel terjesztette a média körében. A Raygun Rebels is azok közé a srácok közé tartozik, akik naftalinból húzzák elő a közelmúlt rock n’ rollos rocktörténelmének darabjait, glam sleaze-bűnökkel átitatva. A szórakozás, a pajkosságtól duzzadó, lucid szövegek, amelyekben bőségesen tör a felszínre a vérben túltengő tesztoszteron, a négy csikó kamaszos öntudatával és nekilendülésével, nem ismeri a meghátrálást.
Az albumnak két alapvető hibája van. Az első az énekes ügyetlen angolhasználata, aki eleve nem dicsekedhet kiemelkedő előadásmóddal (értsd: tömény orrhangú éneklés!). A merev angol megakadályozza, hogy az (alapvetően gyenge) ének optimálisan kihasználja a rendelkezésre álló teret az energiaplazma számára, amely képes lenne kifejleszteni a közös hangkép mágnesességét, olyat, amely egy pillanat alatt megbűvölné a hallgatót, és meggyőző erejével hipnotikusan magához láncolná. A második mínusz a produkció. Ez „elrejti” a gitárok hozzájárulását a hangképben. A gitárok túl halkra vannak állítva. Épp a dobok hallatszanak a legjobban, miközben a riffelés meghúzza magát. Hasonlóképpen a máskülönben változatos, dinamikus és aktív basszusmenet is gyakran teljesen eltűnik a dobok produkciója mögött. A stúdiós hangkezelés így létrejött „slendriánsága” miatt a máskülönben ügyesen hangszerelt, helyesen megválasztott alapötletekre épülő, gördülékenyen és nagyon behízelgően szóló dalok nem érvényesülnek teljes erejükben. A gitárok kihasználatlansága miatt sok az üres tér például a záró címadó dal versszakában. Éppen ez a dal bizonyítja viszont, hogy a Raygun Rebels képes rétegzett is lenni, és nem csak „egy-kettő-há’” lenyomott, levetkőztetett rock n’ roll indulókat gyújtogat. A „Bring Me Home” ugyanis érdekes frontális ütközése a Guns N’ Roses-os mocsok potens dilettantizmusának és az U.F.O.-féle régi iskolás heavy rock „drive”-jának.
A produkció terén el kell nézni a hibákat a zenekarnak, hiszen még fiatal, és teljesen az elején jár. Ilyen elkötelezettséggel, amilyet a négyéves fennállás bemutatkozó stúdióalbumban való kamatoztatása testesít meg, már nincs messze, hogy a jövőben fejlődjön a hangzás. Épp ezek a hangzásbeli korrekciók, a nagyobb szervesség, dinamika és élőség érzése elengedhetetlenek. Különösen annak fényében, hogy a zenekar levetkőztetett rock n’ roll mesterségének karizmája jócskán foglalkozik a blues retorika elemeivel is (egyes riffek közti átmenetek és szólók).
Jobb produkcióval a jövőben a Raygun Rebels könnyebben meg is találja a saját kifejezésmódját, amelyet gondtalanul ápolhat és fejleszthet, egyúttal (még egyszer) elmondhatja a világnak, hogy az „agyonfőzött” közhely újra és újra mennyire kedves tud lenni, ha a hangzás-kémiai erekció teljes kihasználásával működik.
A kritika a RockLine és a Rock Hard Slovenija együttműködésében készült.
Felállás
Danny Raygun – ének, gitár
Dom Raygun – gitár
Pelle Ericson – basszusgitár
Flick Rick – dob
Produkció
Raygun Rebels
Számlista
1. Here We Are
2. Lay Down Baby
3. Financial Distress Blues
4. Goodbye
5. I Want You
6. Let Me Go
7. The Killer
8. Bring Me Home
