Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 2001
Játékidő: 105:07
Értékelés: 4.5/5
A brit Arena, korunk egyik legbűnösebben elhanyagolt progresszív rock zenekara viszonylag rövid idő alatt három kivételesen igényes koncertlemezt adott ki, amelyek hűen tanúskodnak e technikailag magasan képzett, szokatlan szerzői tehetséggel megáldott kvintett hihetetlen atmoszférikus energiájáról. A „Breakfast in Biarritz” kettős koncertdokumentum, amely az „Immortal” (2000) turné európai szakaszán készült, és amelyen a holland közönségnek először mutatkozott be új tagként a karizmatikus énekes, Rob Sowden és a technikailag szokatlanul kiforrott basszusgitáros, Ian Salmon (ex-Shadowland). Nehéz elhinni, hogy mára, több mint tíz évnyi megszakítatlan hűség után, amikor a rajongók – főleg Sowdent – már a banda elválaszthatatlan részének fogadták el, mindketten volt tagok.
A két lemezen felcsendülő számok az „Immortal” és „The Visitor” (1998) koncepciós mesterművein alapulnak, az első két album ezúttal mindössze két-két dallal képviselteti magát. Hogy az Arena első koncertlemezének, a „Welcome to the Stage” (1997) utódjának, a „Breakfast in Biarritz”-nak „csak” tizenhárom szám jut, az érthető, hiszen az ambiciózus kvintett teljes egészében előadja a több mint húszperces epikus magnum opust, a „Moviedrome”-ot, amellyel a felvétel is nyit. Akinek nem fut végig a hideg a hátán már ennek a sötét tudományos-fantasztikus eposznak a hibátlan előadásába vezető narrációtól, annak biztosan megtörténik ez az első versszaknál. Az, ahogyan ez a sokoldalú csapat leírhatatlan atmoszférikus varázst teremt, mindig csodálatra méltó, legyen szó Sowden végtelenül érzelmes énekteljesítményéről, Nolan billentyűs bűvészkedéséről, Mitchell gitáros finomságairól, Pointer dobzáporairól vagy Salmon cizellált basszusvonalairól.
Bár a „Moviedrome” ebben a változatban szinte teljesen hű a stúdióverzióhoz, a kiegészítő, kibővített szólókkal hoznak bele valami újat. Az Arena atmoszférikusan sötét banda, szövegei a mitológia mellett gyakran érintik a metafizikát is, ezért egyaránt izgalmasak az örök romantikusoknak és a két lábbal a földön járóknak. A mai progresszív rock zenekarok közül azonban kevésnek van annyi „tökössége”, hogy egy koncertet több mint húszperces kompozícióval merjen nyitni. A ritmikailag még gyorsabb, énekben agresszívabb „Crack in the Ice”-szal először idézik fel a „The Visitor” koncepciós mesterművet, amelyen sötét lírai víziókkal űzték el korunk számos démonját. Sowden pedig minden szám alatt támaszkodhat a remek vokális harmóniákra, amelyeket a nagy billentyűs varázsló, Nolan és a fáradhatatlan munkamániás, Mitchell szolgáltat.
A „Double Vision”-ben a gitár–billentyű harmóniák talán még jobban érvényesülnek, mint a stúdióváltozaton. A rajongók az első három Arena-album dalainak előadásából jól láthatták, hogy Sowden legalábbis egyenrangú utódja elődjének, Paul Wrightsonnak. A „Songs From the Lions Cage” (1995) klasszikusa, a „Midas Vision” is a várakozásnak megfelelően remekül szól, a „Serenity” pedig elsősorban kiváló alkalom a sokoldalú Mitchellnek, hogy egy monumentális, szívszaggató szólóban megmutassa magát. A rémisztően sötét „The Butterfly Man” a stúdióváltozatnál is nagyobb adag megrázó pátosszal szólal meg, vagyis nem épp ajánlott teljes sötétségben hallgatni. A „The Hanging Tree” ébresztő refrénjének és hipnotikus szimfonikus textúráinak köszönhetően – ahogy várható volt – a koncertfelvétel egyik csúcspontja. Az mindig drámaian felfokozott „A State of Grace”, amelyben az Arena a nyugati félteke legrégebbi bűnszervezetének piszkos ügyeire vonja fel a függönyt, szinte a forráspontig viszi a koncertdokumentum atmoszférikus varázsát. A nagy diadalról szokás szerint az „Enemy Without” gondoskodik, amelyet a „Moviedrome” és a „The Hanging Tree” mellett nyugodtan nevezhetünk az első lemez csúcspontjának. A hagyományos atmoszférikus előétel, a „Crying For Help VII” az a pillanat, amikor a közönség aktívan beszáll a fő refrén éneklésébe.
A második lemez az „Immortal” klasszikusával, a „Chosen”-nel indul, egy disztopikus jövő sötét víziójával, amely titokzatos, összeesküvés-szerű hangulatával még a legapatikusabb szíveket és eltompult érzékeket is mindig alaposan felrázza. A gyönyörű „Elea” című instrumentális szám a kivételes atmoszférikus varázsával, a hatalmas szimfonikus függönyökkel és a ötletes, kifinomultan felépített gitárszólóval csodás pillanat az elmélyedésre. Hasonló mondható el a „Friday’s Dream”-ről is, amely nagyon találó zárása a felvételnek, hiszen szövegével mindig emlékeztet a péntek esték vonzerejére, amikor a „fejlett világ” átlagpolgára rövid időre kiléphet a tőke iránti mindennapi szolgaságból, és egyúttal arra is gondolhat, ami akár már holnap eltűnhet, ha hagyjuk, hogy eluralkodjon a teljes apátia. A második lemez egy érdekes dokumentumfilmet is tartalmaz az „Immortal” turné menetéről.
Az Arena élőben is a 21. század egyik legjobb progresszív rock formációja, ezért a „Breakfast in Biarritz” igazi csemege a régi hívek számára, egyben remek alkalom mindazoknak a megkésetteknek, akik még nem látták őket színpadon, hogy saját fülükkel győződjenek meg arról, hogyan működik koncertformában a kelta melankólia és a disztopikus futurizmus egyedi keveréke. Sajnos az Arena-kiadványok útja a mi kis hazai boltjaink polcaira az évek során hermetikusan lezáródott, és mivel semmi sem utal arra, hogy a helyzet a közeljövőben javulna, a legjobb megoldás a webes rendelés, vagy egy olyan ország meglátogatása, ahol fejlettebb a zenei kultúra.
Felállás
Rob Sowden – ének
John Mitchell – gitár, vokál
Clive Nolan – billentyűs hangszerek, vokál
Ian Salmon – basszusgitár
Mick Pointer – dob
Produkció
John Mitchell
Számlista
CD 1: 69:30
1. Moviedrome (21:57)
2. Crack In The Ice (4:25)
3. Double Vision (4:27)
4. Midas Vision (5:16)
5. Serenity (2:01)
6. The Butterfly Man (9:44)
7. The Hanging Tree (8:26)
8. A State Of Grace (3:10)
9. Enemy Without (4:53)
10. Crying For Help VII (5:11)
CD 2 (a bónuszlemez számlistája): 44:37
1. Chosen (6:33)
2. Elea (2:37)
3. Friday’s Dream (4:38)
4. Arena Documentary (30:49)
