Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Supertramp
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1979
Játékidő: 46:12
Értékelés: 5/5
A múlt század hetvenes éveinek végén kevesen hitték, hogy a Supertramp még képes lehet a „Crime Of The Century” (1974) világslágerének szintjén álló mesterművet készíteni, arról nem is beszélve, hogy a kereskedelmi sikerét is felülmúlja – a „Breakfast in America”-val mégis sikerült nekik a „lehetetlen”, és ezzel aranybetűkkel, örök időkre beírták magukat az artrock panteon évkönyveibe. A nagy, váratlan siker fő motorja – ahogy az várható volt – Roger Hodgson gitáros/énekes/besegítő billentyűs és Rick Davies billentyűs/énekes volt, akik között sosem volt példás a viszony, az új dalokat pedig külön-külön írták. Évről évre nehezebben dolgoztak együtt a közös zenei elképzeléseken, de abban az időszakban, amikor sikerült felülemelkedniük a köztük lévő különbségeken, zenészként és dalszerzőként a rockzene történetének néhány legkiemelkedőbb szerzeményét hozták létre.
Fanyar humorú, társadalomkritikus és gyakran cinikus szövegeik a „Breakfast in America” lemezen – amely 1979. március 29-én jelent meg (pontosan három évvel e recenzió szerzőjének születése előtt) – új minőségi szintre emelkedtek, miközben Hodgson szerzeményei, vagyis a „Take a Long Way Home”, a „The Logical Song” és a „Child of Vision”, Davies „Goodbye Stranger”-jével együtt, ennek a teljesen hibátlan stúdiómesterműnek a legjobb pillanatai. Hodgson a „szakítás” után ugyan a slágerek többségét magának tulajdonítja, de máig nem teljesen tisztázott, kit illet az egyes számok szerzősége ezen az albumon. Bár a lemez néhány szövege (a címével és a borítójával együtt) egyértelműen az amerikai kultúra szatírája, koncepcióalbumról szó sincs: inkább emberi kapcsolatokról és a (jórészt mesterségesen beültetett) (azonnali) hírnévvágyról szóló, szarkasztikus dalok gyűjteménye a materialista modern világban. Az album eredeti címe „Hello Stranger” lett volna, de Hodgson meg tudta győzni Daviest, hogy a „Breakfast in America” a megfelelőbb választás.
A Supertramp két előző albuma, a „Crisis? What Crisis?” (1975) és az „Even In The Quietest Moments” a maga módján mindkettő nagyon jó teljesítmény volt, mégsem volt rajtuk elég erős szerzemény ahhoz, hogy olyan kultikus státuszt vívjanak ki, mint a „Crime Of The Century”, amely megjelenésekor számos új artrock-mércét állított fel. A Supertramp a „Breakfast in America” elkészítéséhez meglepően könnyed és játékos módon állt hozzá, és így született meg az egyik azon időtlen albumok közül, amelyeket mindörökre az emberiség legnagyobb zenei teljesítményei között tartanak számon. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az art rockhoz való sajátos hozzáállásuk mellett jól jött nekik a kiélezett (fekete) humor- és iróniaérzékük is.
Az artrock bajnokai a „Breakfast in America” lemezen hihetetlenül szilárd hidat építettek a szimfonikus prog rock és a pop rock közé, helyenként jazz-, blues- és funk-ízekkel, amelyek az egyes szerzeményekben éppen megfelelő „adagokban” kerültek elő. A dalok bizonyítják e kultikus zenekar rendkívüli érzékét a kifinomult dallamosság és a hipnotikus hangszerelések építéséhez, amelyekben gyakran kulcsszerepet játszott Davies Wurlitzer elektromos zongorája és John Anthony Helliwell szaxofonja, ugyanakkor érvényesült a rövidebb, mégis összetett instrumentális szakaszok felépítésére való kiélezett érzékük is.
A „Gone Hollywood” fantasztikus nyitány: a két fő énekes vokális harmóniái remekül szövődnek egymásba, miközben finom zongora- és szaxofonszólamok áramlanak. Hodgson „zengő” és Davies „érdes” orgánuma annyira különbözik egymástól, hogy közöttük gyorsan csodálatos kettősség alakul ki. A dal legjobb része közvetlenül Helliwell szaxofonszólója után jön, amikor megszólal az éteri, többszólamú refrén, melyet melankolikus gitárfutamok itatnak át. A szöveg egy hírnévre áhítozó emberről szól, aki a szórakoztatóiparban megélt számos hullámhegy és hullámvölgy után végül mégis megvalósította az álmait.
A „The Logical Song” óriásslágere, a Supertramp legnagyobb sikere hazai, brit és amerikai földön egyaránt, Hodgson cinizmusának és a modern világ kigúnyolásának csúcspontja: az egyén, miután átlépett az ártatlan gyerekkorból a felnőttkorba és felvette a megfelelő társadalmi álarcot, a képzeletet, az intuíciót és a kíváncsiságot hideg logikára, számításra és racionalitásra cseréli. Hodgson zengő éneke megalkuvás nélkül kiosztja az oktatási rendszert és a képmutató emberi kapcsolatokat, miközben a háttérben hatalmas hammond-orgonaszólam uralkodik. Az egészet szenvedélyes szaxofonszóló fűszerezi, majd a folytatásban kissé derűsebb hangulat jön. Komikus, ugyanakkor melankolikus pillanatokból egyébként nincs hiány a „Breakfast in America” lemezen.
A következő slágeren, a „Goodbye Stranger”-en különösen Davies ragyog főénekesként, miközben Wurlitzer elektromos zongoráján néhány rendkívül megható futamot játszik. Hamarosan csatlakozik hozzá a vokális harmóniák falzettjében a zengő hangú „csalogány”, Hodgson, így a humor és a zsenialitás között nagyon vékony vonalat húznak meg. Dougie Thomson basszusgitáros is lenyűgöz a testes basszusvonalakkal, Bob Siebenberg dobos pedig kiválóan fokozza a szellemes és rendkívül szerteágazó ritmikai dinamikát. A dal a zseniális gitáros/énekes rezes, nyerítő gitárszólójával zárul.
A címadó dal, a „Breakfast in America” újabb monumentális szerzemény: Roger, aki állítólag már tinédzserként megírta az eredeti szöveget, kitombolja magát (volt) barátnőjén, a dal pedig egyszerre a felszínesség kigúnyolása és a tipikus amerikai materializmus kritikája. A Supertramp-történet egyik legjobb pillanata a bájos refrénben bontakozik ki hangulati kinyilatkoztatásként, bolondos vokalizálással és csintalan, (szinte) cigányzenei elemekkel. Kiváló zenei ajánlás minden szilikonszőkének, aki degeszre tömött szatyrokkal sétál a bevásárlóközpontokban, miközben arra vár, hogy perverzül gazdag „mentora” Cadillacen felszedje – és ez a szám is slágersláger lett.
Az „Oh Darling” sokkal idillibb, költőibb szerelmes dal, Daviesszel a főszerepben, a megható zongoraszólam pedig teljes hangulati ellentétet teremt. Idővel Hodgson is bekapcsolódik falzettjével, és a szerzemény jóval tágabb érzelmi és üzenetbeli dimenziókat kap. A „Take The Long Way Home” volt a következő sláger, és egyben az egyik legismertebb szerzeményük, country alapú nyitóbetéttel. Ezt Davies szájharmonikája szolgáltatja. A vezető vokális szerepben ezúttal ismét rendkívül szellemes hangulatú Hodgson hallható, miközben Davies nagyon hatékonyan birkózik a hammond-orgonával, és a szaxofonnal kombinálva csodálatos szimfonikus hátteret teremt ehhez a melankolikus-lókötő örökzöldhöz. A záró részben, a bluesos futamok közepén, váratlanul pszichedelikus lüktetés ér el minket.
A „Lord Is It Mine”, amely e tréfás, játékos és főként gúnyos hangvételű album kevés komolyabb pillanatának egyike, melankolikus ballada csodálatos zongora- és orgonatájképekkel, Hodgson pedig fenomenális énekformában van. Az album legjobban elsikkadt darabjának is nevezhetnénk, hiszen nagyobb kereskedelmi visszhangot érdemelt volna. A „Just Another Nervous Wreck” jóval optimistább, huncutabb alkotás, amelyben Davies főénekesként megenged magának némi egészséges öniróniát, ami hatalmas egójának sosem ártott. A kiváló vokális harmóniák lenyűgözően fonódnak össze a dús orgona- és gitárfutamokkal, így a zenekar a fő dallam és a refrén között tisztességes instrumentális „bemelegítést” is megenged magának. A „Casual Conversations” rövidebb, zongorára épülő ballada Rickkel a főének szerepében, szintén meglehetősen introspektív alkotás. Itt a kissé jazzesebb szerepben Helliwell szaxofonos mutatkozik be különösen jól.
A nagy fináléban a Supertramp a „Child of Vision” monumentális eposzával szolgál, a történetük egyik legjobb dalszerzői teljesítményével, amely az Atlanti-óceán mindkét partján nagy sláger lett, noha a szöveg újabb maró gúny az úgynevezett amerikai álomra és életformájára. A Wurlitzer zongora ikonoklasztikus riffje fokozatosan melankolikus dallamot formál, amelyhez azonnal csatlakozik a rafinált-epikus ritmus, miközben Roger színpadias és egyszersmind hihetetlenül érzelmes énekteljesítményének csúcsára ér. Idővel a kísérő vokális harmóniákban Davies és Helliwell is csatlakozik hozzá, és kialakítják az felejthetetlen, hihetetlenül éteri és nosztalgikus refrént, amely a hallgatót abba a korszakba röpíti, amikor a (populáris és kísérletező) zene nagy részét még szívvel csinálták, és az előadók tisztelték a hallgató intelligenciáját. Fokozatosan, a szimfonikus és fúvós hangszerelések közepén kibontakozik a leírhatatlanul melankolikus, nosztalgikus és egyúttal romantikus hangulat, amellyel a zenekar a hallgatót egy pillanatra kiragadja a vállalati sz(a)rságok világából, és egy jóval idillikusabb, a materializmustól fertőzetlen világba repíti.
A Supertrampnek a kizsákmányoló kapitalizmus szívében felszolgált reggeli – amelyet a szövegekben sem kíméltek – nagyon is ízlett, amikor a „Breakfast in America” slágereivel megrohamozták a világ zenei listáinak csúcsait, és megalkották a „minden idők” albumát. A Supertramp a hetvenes évek végén a Pink Floyd mellett a kevés olyan progresszív rock formáció egyike volt, amelynek a kereskedelmi siker nem csupán távoli emlék volt, ugyanakkor pályájuk alkotói csúcsán is álltak. A „Breakfast in America” 1980-ban Grammy-díjat is hozott nekik a legjobb borító kategóriájában, amely egyébként sok évvel később még a 2001. szeptember 11-ei összeesküvés-elméletekkel is összekapcsolódott. Sajnos a Supertramp soha többé nem érte el azt a művészi szintet, mint a „Breakfast in America” lemezen, különösen Hodgson 1983-as távozása után, így nem meglepő, hogy későbbi stúdióalbumaik egyre kevésbé voltak érdekesek és tartalmilag ihlet nélküliek. A recenzió zárásaként álljon itt még egy érdekes adat a zenei statisztikák minden rajongójának: a „Breakfast in America” Franciaországban a mai napig a legsikeresebb angol előadó albuma, az összesített albumeladásokban pedig a harmadik helyen áll (az első helyen a „verhetetlen” Celine Dion van).
Felállás
Roger Hodgson – gitár, billentyűk, ének
Rick Davies – billentyűk, ének, szájharmonika
John Helliwell – szaxofon, ének, fúvósok
Dougie Thomson – basszusgitár
Bob Siebenberg – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Slyde Hyde – harsona, tuba
Produkció
Peter Henderson és a Supertramp
Számlista
1. Gone Hollywood
2. The Logical Song
3. Goodbye Stranger
4. Breakfast In America
5. Oh Darling
6. Take The Long Way Home
7. Lord Is It Mine
8. Just Another Nervous Wreck
9. Casual Conversations
10. Child Of Vision
