Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Marilyn Manson
Kiadó: Cooking Vinyl
Megjelenés: 2012
Játékidő: 63:25
Értékelés: 4.3/5
Vajon mi lenne a világ Marilyn Manson nélkül? Fordítva is igaz: mi lenne Marilyn Manson a világ nélkül? Puszta lenne, nagyon puszta. Hogy az új, nyolcadik stúdióalbumával mit eszelt ki ez a zseniális művész, aki határtalanul szikrázó szarkazmusát sokkterápiává formálta, hogy felrázza az emberiséget, szándékosan negatív érzéseket váltson ki belőlünk, és tükröt tartson elénk? Ez az ő küldetése. És átkozottul jól teljesíti.
A pasas, aki zenei pályafutása során az antikrisztus, az igazi antihős számtalan arcát használja ki, mindazt, ami elől menekülünk, ami mögé megpróbálunk bújni, és amiről rendszerint álerkölcsösen győzködjük magunkat, hogy „na én aztán nem vagyok ilyen, ugye?”, ezúttal a „született gonosztevő” álarcát öltötte magára – angolból lefordítva banálisan és szinte jelentéktelenül hangzik. De ott van közte az a bűvös szócska: „viszont”. A Born Villainnel Manson ismét azt a szerepet veszi fel, aki járja a maga útját, nem hajlik meg, és amit tesz, azt a saját akaratából, teljes átéléssel és magabiztosan teszi, mert Manson tudja, hogy ha az útján megingana, „a Nagy Testvér gépezete” elpusztítaná. Persze, ez csupa szépelgés. Igazi lázadók ugyanis nincsenek, különben szebb lenne a világ, mint amilyen. Igazságos, vagyis. Hát, a fikcióban minden lehetséges. Legyen ez akár Manson fikciója, a zeneművészet prizmáján át megint csak ravaszul tálalva, egyáltalán nem fontos. A művész egyszerűen ismét sokkolóan meggyőző. Újra és újra.
A szövegekben Manson ismét önmaga felé fordul, egyszersmind keresztre feszíti az emberi tompaságot, romlottságot és kétszínűséget (Children of Kain), ami mindig is a nagy csemegéje és specialitása volt. Semmi új tehát, mégis mélyenszántó, intelligens, a versszakokban megint közvetlen, metaforába csavart, de leplezés nélkül. Az viszont érezhető, hogy Manson művészileg tovább érik. Vokálisan kifejezőbben például most élvezettel játszik egy kiválasztott sor ismétlésével, amelyet a szavak elhelyezésének különbözőképp hangolt változataiban diktál. Tehát bár ugyanarról a sorról van szó, amikor egy kiválasztott motívumon (gitárfrázison, programozott hanghurkon stb.…) át torz üvöltéssel, a sikoltozó kitörések megszállottságával vezeti, vagy éppen csak suttogó recitálással játszadozik, ugyanaz a sor mindig másként hat.
Twiggy Ramirez 2009-es visszatérése a „The High End Of Low” albumra mindenképp több mint üdvözlendő volt Marilyn Manson alkotói meggyőzőerejének szempontjából. A Manson–Ramirez–Vrenna alkotó magháromszög tehát nyilvánvalóan több mint szerencsés, sőt létfontosságú, és remélhetőleg a jövőben nem bontják meg újabb kilépések a felállásból. A „Born Villain” ugyanis ismét punkosabban feszes, vészjóslóan morajló, tulajdonképpen a „Holy Wood” után talán pont az az album, amelynek követnie kellett volna, és akkor a kritikusok biztosan nem kötöttek volna bele az utódba, a „The Golden Age Of Grotesque”-ba. Vrenna a programozott loopok mestere, a háttérből dolgozó ember, aki hozzáteszi az „industrial” fogalmaként értett dolgok nagy részét Marilyn Manson művészi kifejezésmódjához. Most is kiválóan végezte a dolgát, ám csak a Twiggy Ramirez bizarr riffakasztásával kötött szövetség, no meg természetesen Manson vokális interpretációjának teljes egyedisége adja azt a minimumot, mondjuk úgy, azt a közös nevezőt, amely Marilyn Manson művészi teljesítményét igazolja.
Tény, hogy Manson a „Born Villain”nel is szórakoztató marad, az idők viszont mások, és a nyolcadik album megjelenésekor már nem hat olyan sokkolóan, izgalmasan, provokatívan, istenkáromlóan. 2012-ben járunk, és az erőszak minden lépésnél követ minket. Annyi, amennyi most van, még soha nem volt az úgynevezett „béke” idején. Az ifjúság megvastagodik a bőre, sőt az erőszak a fiatalok egyik karakterbeli átöltözetévé válik, valami teljesen magától értetődő, hétköznapi dologgá, mintha alsónadrágot viselne.
A minimalizmus ezen az új Marilyn Manson-albumon is a világ ura. Rövid, egyszerű, tulajdonképpen banális trükkök adják ismét az aranzsmánok magját. A torzítástól már-már telítettnek, vagyis túlprodukáltnak ható ének újra éles, szándékos eltorzítottságával irritál, gőgösen, kétségbeesetten és engesztelhetetlenül vádolva. Itt vannak azok a mély, tompa lihegéssel előadott narratívák, amelyek kifejezetten erotikusan hatnak – kipróbált trükk, amellyel Manson a zenei prédikációja gótikus pillanatát is elmélyíti. Ezt viszont időnként a masszív üvöltés kitöréseivel kombinálja (Disengaged, Hey Cruel World, Overneath The Path Of Misery, Murderers Are Getting Prettier Every Day). Ez az ő terepe, és innen nincs visszavonulás. Teljesen uralja, vérbő magabiztossággal lépked rajta, ezért marad sokkolóan vonzó a maga „valóságában”. Mindebben rengeteg hely jut a dallamok elhelyezésére, ami remekül egyensúlyozza az album kifejezésbeli bizarrságát. A The Flowers Of Evil, a Slo-Mo-tion, a The Gardener, a Pistol Whipped és a No Reflection refrénjei bizonyítják, hogy Marilyn Manson vérbő érzékkel adagolja a dallamot, a megfelelő mennyiségben, ami kényeztet a fülnek, és remekül kacérkodik a gúnyosan alternatív vámpírpompázás színházával, amely különben belefulladna a megteremtett sötétség bőségébe és a feneketlen mélységbe süllyedés reménytelen apokaliptikus érzésébe. Marilyn Manson zenei tehetségének kivételes éleslátását mutatja a hetvenes évek énekesnőjének, Carly Simonnak a slágeréből készült kiváló feldolgozás, a You’re So Vain. Ez a dal még valami másért is különleges: a gitárokat és még a dobokat is maga a Karib-tenger fenséges kalóza, Johnny Depp játssza rajta. A verzió nagyon is sikerült, Johnny tehát teljesen magabiztosan végezte a dolgát.
Twiggy Ramirez néhány kivételes riffet hozott, főleg a Sabbath-módra eltorzított Lay Down Your Goddamn Arms ragad meg. Ramirez teljes mértékben kihasználja a bizarr riffes trükkök beültetésére való kifinomult érzékét, amelyek hangnemileg a várakozásoknak megfelelően szűkmarkúak, de az elhelyezésükben és tempózásukban végig olyan bölcsen kimértek, hogy végig a kifejezőerejük optimumát érik el (ezt igazolja a gitárjának használata a Pistol Whippedben). A metal, a gótikus pillanatú industrial és a teátrálisan vámpíros glam/sleaze máz különc keveréke már rég nem működött olyan sikeresen, mint most újra a „Born Villain”-en. A mai Marilyn Manson-féle hangzásterrorizmus művészi csúcspontját pedig kétségkívül a rendkívül bestiális Murderers Are Getting Prettier Every Day ragadta meg, ahol a ritmikus loopok remekül megértik egymást Chris Vrenna dühöngő dobolásának vadságával. A ritmusszerkezetek hangszerelése fontos súlyt ad a dal apokaliptikus víziójának, és tulajdonképpen az album lezárása a lezárás előtt. Innentől az album ugyanis a kijáratig teljesen lecsendesedik. A „Born Villain” egyébként többnyire egyszerű ritmusmintákon kuksol, amelyekre nem nehéz táncmozdulatokban megperdülni. Ebben a térben mesterien kitöltött a zörgő basszusvonalak helye is, amelyek szervesen szólnak, és festői kontrasztot teremtenek magában a hangzásképben. A The Flowers Of Evil már kifejezetten pimaszul gótikus, poszt-punkos, shoegaze-es, a felgyorsított ritmusminta és a riffelő tüzelés remek kombinációjával, amit Manson énekdallamának refrénje erősít.
Mansont azonban semmiben nem lehet vitatni a hangmanipuláció iránti kifinomult érzéke tekintetében. Hiába csendesíti le az albumot az utolsó két dal, vagyis a címadó és az azt záró Breaking The Same Old Ground, éppen ez a kifinomultság, amely a hangulatteremtésben egymástól függő programozott loopok szövevényére épül, hoz kontrasztos támaszt Mansonnak, aki ezen a puha „pókhálón” át vágódik be vokális vámpírságával. A pillanatnyilag kétségbeesett ének a következő pillanatban egészen más élménybe csap át, amikor erotikusan síkosítottan hat. Így viselkedik az ének a Pistol Whippedben. Ez utóbbi dalnak idővel koncertkedvenccé kellene válnia, mert a szexuális perverziók szó szerinti megtestesülése, olyanoké, amilyeneket az emberi képzelet legtébolyultabb, de nedves álmai teremtenek, közben a zenekar nyerő pókerlapot, ászokat húz, amikor fokozatosan növekvő hangulatot teremt, amely a refrénbeli elfajulásban éri el a crescendót.
A „Born Villain” az az album, amelyen újra felébredt Manson deviáns nihilista oldala. Az albumot mindenesetre nem lehet a zenekar korai alkotóéveivel egy lapra tenni, hiszen Marilyn Manson az évekkel érik, kifejezésben és a hangprodukció mesterfogásaiban egyaránt, viszont lényegében művészileg összefoglalta a korábbi albumok, az „Eat Me, Drink Me” és a „The High End Of Low” hangmanipulációs típusát, ami a programozott loopok és alapritmusok hangszerelésének érett továbbfejlődésében tükröződik, amiben Marilyn Manson az évek során alaposan kicsiszolta a mesterségét, és ehhez az új albumra visszatért az igazi dühös, indulatos lázadó szellem is.
A Csipkerózsika végre felébredt, a kör bezárult. Az új album afféle új kezdet, kiváló kiindulópont e művész önálló zenei attitűdje művészileg kifejező hatókörének jövőbeli elmélyítéséhez. Valódi keveréke a masszív hangzásterrornak és a lázadó rockdühnek, amit az attitűdjének rajongói jó ideje hiányoltak, egyrészt, másrészt pedig elmélyíti a programozott loopok, effektek és ritmusok ravasz összefésülésének kifinomult arcát. Nagyon jó és művészileg érett album.
Felállás
Marilyn Manson – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Twiggy Ramirez – gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál
Fred Sablan – basszusgitár
Chris Vrenna – billentyűs hangszerek, szintetizátorok, programozás, dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ
Johnny Depp – gitár, dob a „You’re So Vain” című dalon
Produkció
Marilyn Manson & Chris Vrenna
Dallista
01. Hey Cruel World…
02. No Reflection
03. Pistol Whipped
04. Overneath The Path Of Misery
05. Slo Mo Tion
06. The Gardener
07. The Flowers Of Evil
08. Children Of Cain
09. Disengaged
10. Lay Down Your Goddamn Arms
11. Murders Are Getting Prettier Every Day
12. Born Villain
13. Breaking The Same Old Ground
14. You’re So Vain (bónuszdal)
