Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 38:55
Értékelés: 4/5
Mi történik, ha összeáll az avantgárd rock történetének két legnagyobb különcje: az egyik a zenei kísérletezés zsenije, a társadalmi szatíra mestere és a progresszív rock dédapja, a másik pedig egy különc költő és festő, aki szívesen pózolt halfej alakú maszkokkal – és közösen rögzítenek egy élő fellépést, amelyen olyan szerzemények szólalnak meg, amelyek Frank egyetlen korábbi vagy későbbi stúdiólemezén sem jelentek meg, hanem egyenesen a turné közben születtek? A válasz az élő album, a „Bongo Fury”, a téboly zenei kísérletezés igazi bombája valahol a pokol és a mennyország között. Szó van természetesen a legendás zeneszerzőről, zenészről, gitárosról és még sok minden másról, Frank Zappáról és sokéves cimboráról, az avantgárd rock kifejezésmódjának számos rajongója számára nem sokkal kevésbé legendás Captain Beefheartról (igazi nevén Don Van Vliet).
A zenei különcök és újítók mindkét bajnokának az évek során – barátságuk egészen a gyerekkorukig nyúlik vissza – valami különleges, sokszor erősen ellentmondásos viszonya volt egymással. Ez a sikeres közös zenélésen át (Frank volt a producere Beefheart legismertebb albumának, a „Trout Mask Replica”-nak, míg Beefheart vendégzenészként közreműködött Frank legnépszerűbb lemezén, a „Hot Rats”-en, valamint a nem sokkal kevésbé kedvelt „One Size Fits All” és „Zoot Allures” albumokon) és a 70-es évek első felének szívélyes kapcsolatán át a fokozatos lehűlésig terjedt, főleg a 80-as években, amikor minden kapcsolatot megszakítottak, egészen az újbóli közeledésig és a baráti szálak felélesztéséig, néhány évvel Frank halála előtt.
A „Bongo Fury” az egyetlen közös kiadványuk, amelyen egyenrangú zenei partnerként szerepelnek, bár megjelenésekor sokan arra számítottak, hogy még többször dolgoznak majd hasonló módon. A koncertturné, amelyen az anyag zömét rögzítették (két stúdiószerzemény kivételével, amelyeket Frank a saját stúdiójában vett fel), az első és egyben utolsó közös turnéjuk volt, mert a kapcsolatuk nem sokkal később érezhetően megromlott.
Frank pályája szempontjából azért is különleges ez az élő felvétel, amely a texasi fővárosban, Austinban készült, mert ezen működött közre utoljára a 70-es évek első felének felállása, amely még a legendás The Mothers Of Invention nevet viselte, és amelynek tagjai többségükben az „Apostrophe (‘)” és a „One Size Fits All” lemezek felvételén is segédkeztek. A „Bongo Fury” lemezen jelenik meg először az akkor még fiatal dobos, Terry Bozzio, a rock- és jazzdobolás későbbi legendája. Ő a következő években, egészen a 70-es évek végéig kivívta magának Frank kedvenc dobosának státuszát, majd később nagyszerű zenei pályát épített (az UK, a The Missing Persons tagjaként és Jeff Beck kísérőzenekarában is). A felvételen a hangszereiket fenő további fontos, hosszú ideje Frank mellett játszó munkatársak: George Duke billentyűs mester, Napoleon Murphy Brock énekes/szaxofonos/fuvolás és Chester Thompson dobos.
A koncertváltozatok többsége – a „200 Years Old” és a „Cucamonga” kivételével, amelyek stúdióeredetűek, és Frank stúdiójában, ismételt rájátszásokkal készültek – közös munka gyümölcse, az énekes szerepeket pedig közös megegyezéssel osztották fel. Épp a két énekhang kontrasztja a „Bongo Fury” egyik fő erénye. Míg Beefheart a védjegyének számító „részeges” megközelítéssel kísért (ami nem áll messze attól, amit később Lemmy népszerűsített a Motörheaddel), valahol az őrjöngő veszett kutya és a testén keresztül-kasul végigtaposott ember között, közbeszúrt amerikai irodalmi és költői felolvasásokkal, Frank ezúttal is a megszokott, nonszalánsan szarkasztikus formájában van, az örök csipkelődő, aki nem hagy lélegzethez jutni az amerikai konzervatív hatalmasságokat. Miközben nem fukarkodik a gitáros mutatványokkal, Beefheart időnként csatlakozik hozzá szájharmonikán. Az egyes számok ahogy illik, tele vannak burleszk elemekkel, stílusban pedig az avantgárd, a prog rock, a hard rock, a blues rock és a proto punk között váltogatnak. A szatirikus szövegek annyira bizarrak, amennyire az ilyen művészektől várható, és hegyes tüskéikkel az emberi társadalom mindenféle közhelyének minden pórusába beleállnak, különös hangsúllyal a hazai amerikai talajra (főleg az amerikai vallások mindenféle vívmányait és „kultúráját” illetően). Nem meglepő hát, hogy az aranzsmánok többsége meglehetősen „cowboys”, hangsúlyos szájharmonikával, szalonzongorával és szándékosan hülyécske vokális harmóniákkal.
A bolondozás a nyitó „Debra Kadabra” című számmal indul, egy modern boszorkányokról szóló lírai burleszkkel, amelyben Beefheart minden ágyúval lő a groteszk vokális kifejezésmódjával, egy náthás vaddisznó szintjén, és rendkívül groteszk felolvasásokat zúdít bármilyen amerikai irodalomból, sőt filmidézeteket is. Rendkívül avantgárd szerzemény ez, elszórt hard rock riffekkel, tréfás fúvós kísérettel, megveszett szólókkal és őrült ritmikai betétekkel. A magányos amerikai tinilányok és fantáziáik kifigurázása a „Carolina Hard-Core Ecstasy” című számban folytatódik, amelyben szóba kerül többek között a Doobie Brothers és a The Who énekese, Roger Daltrey. Itt Frank vokális harmóniái és a jazz, a hard rock és a prog rock között félúton járó cirkuszos aranzsmánok vannak előtérben. Természetesen nem hiányzik Frank jellegzetes, frenetikus gitárszólója sem, amely tovább ízesíti az elszórt ritmusokat és a bolondos vokális harmóniákat.
A „Sam With The Showing Scalp Flat Top” még egy átlagos Zappa–Beefheart-mércével mérve is rendkívül bizarr és avantgárd szerzemény. Beefheart groteszk felolvasása egy Sam nevű fickóról, amelyben az album címe is előkerül, rengeteg közbeékelt, teljesen kidolgozatlan improvizációval. Jóval szórakoztatóbb és hozzáférhetőbb a „Poofter’s Froth Wyoming Plans Ahead” című country burleszk, amely álmos gitárpasszázsokon halad, és amelyet Frank az Egyesült Államok megalapításának akkoriban közelgő kétszázadik évfordulójának szentelt cowboydalként konferál fel. Közben külön figyelmezteti honfitársait, hogy ebben az évben ne vegyenek meg minden „szart”, amit az utcán találnak – ami egyébként tipikus amerikai befektetés. Ezután jön Frank stúdiószerzeménye, a tréfás blues rocker, a „200 Years Old”, amelyben ismét életre kelnek az amerikai délnyugat idős lakóinak parasztképei. A erőteljes blueszos gitárriffek, a szájharmonika- és zongorakíséret, valamint a két cimbora egyenrangú énekmegközelítése nagyon szerencsésen sikerült, és minden újabb hallgatásra szórakoztató. Hasonló blues rock stílusú és lassú ritmusú az álmodozó „Cucamonga” is, egy újabb stúdiószerzemény, amely utal a Zappa-klasszikusra, a „Don’t Eat The Yellow Snow”-ra.
A több mint 11 perces „Advance Romance”-ban, amely visszavisz minket a színpadra, a kiváló Napoleon Murphy Brock vokális improvizációi vannak előtérben. Itt is az álmosító blues rock és a jazz keveredésével van dolgunk, és Frank gasztronomikus gitárszólójával, amely a szám viszonylag egyszerű szerkezetét legalább öt perccel megnyújtja. Beefheart is közbeszúr egy érdekes szájharmonika-szólót. A vokális fintorai pedig remekül illenek Frank és Napoleon tragikomikus énekéhez. A szöveg természetesen minden, csak nem romantikus, és a legkopottabb közhelyek ködös paródiája a megszokott fiú TM és lány TM kapcsolatból.
A „Man With The Woman Head” egy újabb rövid és rendkívül bizarr felolvasás, amelyet Beefheart Frank segítsége nélkül alkotott meg, és amely ismét a felvétel nagy részén uralkodó „cowboys” kíséretre fekszik. A záró csemege, a „Muffin Man”, amely ismét kifigurázza az ürességgel teli párkapcsolatot, az album egyetlen igazi Zappa-klasszikusa és remek lezárása a felvételnek. A szám Frank felolvasásával nyílik, amit rendkívül szellemes refrén követ. Rögtön ezután bevágódik Frank orgazmikus gitárszólója, amely maga után húzza a szám központi motívumát, és sikeresen elvezeti a győzedelmes lezárásig, miközben közben még egyszer megismétlődik a refrén (ezúttal Beefheart vokális kíséretével). Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez Frank pályájának egyik legjobb gitárszólója. A végén jön még Frank bemutatja a zenekart, és megköszöni mindenkinek, aki részt vett a koncerten. A Muffin Mant Frank még évekig használta koncertjei zárásaként.
A „Bongo Fury” a meglehetősen rövid játékideje és az ellenére, hogy a szatírák többsége nagyon rokon egymással (az amerikai kultúra és a párkapcsolatokon belüli szokásos közhelyek parodizálása), nagyon jó koncertalbum, amelynek sikerül megragadnia mindkét művész lelkét, és legalább részben jelzi, mire lettek volna képesek, ha valaha közös stúdióalbumot vesznek fel. Egészen szomorú belegondolni, hogy Frank már több mint tíz éve eltávozott közülünk, Beefheart pedig már jó pár éve szögre akasztotta a zenélést. Ez a felvétel garantálja, hogy a két zenei mester ritka közös alkotásai halhatatlanok maradnak. A „Bongo Fury” minden igazhitű rajongó polcán ott van a két zenész életművéből, de egyúttal kiváló előétel azoknak is, akik még nem ismerik igazán jól a hagyatékukat. Persze a rajta lévő szerzemények többsége erősen kísérletező, progresszív rockos természete miatt nem mindenkinek való, és az sem garantált, hogy tetszeni fog azoknak a Zappa-rajongóknak, akiknek nem fekszik a zseni pályájának minden korszaka. Az igazat megvallva azonban ilyenből elég kevés van.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ének
Captain Beefheart – ének, szájharmonika
George Duke – billentyűs hangszerek, vokál
Napoleon Murphy Brock – szaxofon, vokál
Bruce Fowler – harsona
Tom Fowler – basszusgitár
Denny Walley – slide gitár, vokál
Terry Bozzio – dob
Chester Thompson – dob (a 200 Years Old és a Cucamonga számban)
Robert „Frog” Camarena – nem megerősített vokál a Debra Kadabra számban
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Debra Kadabra
2. Carolina Hard-core Ecstasy
3. Sam With The Showing Scalp Flat Top
4. Poofter’s Froth Wyoming Plans Ahead
5. 200 Years Old
6. Cucamonga
7. Advance Romance
8. Man With The Woman Head
9. Muffin Man
