Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2020. március 6. (újrakiadás) / 1998. március 24. (eredeti kiadás)
Produkció: Buck Dharma
Az album hossza: 41.17 perc
Műfaj: Heavy Metal / Hard Rock
Értékelés: 9.0/10
Hölgyeim és uraim, itt a Blue Öyster Cult 13. lemezének, a „Heaven Forbid”-nek az újrakiadása, amely először 1998-ban jelent meg. Minek ez, ha még csak nem is kerek évfordulóról van szó? Logikus és jogos kérdés. Csakhogy a lépés összefügg azzal, hogy a Blue Öyster Cult tizenkilenc év után új stúdióalbumot ad ki. A legendás Blue Öyster Cult két éve szerződést kötött az olasz Frontiers Music Srl. kiadóval. Ami a „kék osztriga kultuszának” újraélesztését illeti, a kiadó már idén az első félévben is nagy elkötelezettséget mutatott. Gondoskodott a „Cult Classic” újrakiadásáról, június közepére tervezik a „Curse Of the Hidden Mirror” újrakiadását, március elején pedig megkaptuk a „Heaven Forbid”-et. Ugyanennél a kiadónál idén már két vadonatúj koncertalbum is megjelent a zenekartól, a harmadik pedig a „Curse of the Hidden Mirror” újrakiadásának napján érkezik.
Előttünk tehát a „Heaven Forbid” újrakiadása, amelyet a RockLine-on a rockos lelkigondozás eddigi évei alatt valahogy még nem sikerült kritikusi nagyító alá venni. Olyan album ez, amely eredetileg négy évvel az újrajátszott slágerekből álló „válogatás”, a „Cult Classic” után, és tíz évvel az előző stúdióalbum, az „Imaginos” (1988) után jelent meg – ha nem számítjuk a sikertelen „Bad Channels” (1992) című film zenei alapját. Hogy miért fontos itt a „Cult Classic”-korszak, azt mindjárt megtudod. A Blue Öyster Cult a nyolcvanas éveket komoly hangzásbeli és stílusbeli kísérletezéssel vészelte át. Kevés albumot adtak ki, de ezek, különösen a zenekar hangzásának fejlődése szempontjából, rendkívül érdekesek, és mindezek tetejébe nagyon jó teljesítmények. Sajnos mindegyik a zenekritikusok kegyvesztettje lett. Leggyakrabban azért, mert (a zenekarral szemben igazságtalanul) túlzottan a hetvenes évek eredményeihez mérték őket, amelyek Bloom, Dharma és Lanier számára 1998-ra már csak halvány, távoli emlékek voltak. A banda tehát bevonult a stúdióba, hogy felvegye a „Heaven Forbid”-et, előtte pedig újrafelvett néhány klasszikus riffet a hetvenes évek örökzöld slágerkincséből – ezt testesíti meg a „Cult Classic”. A hetvenes évekkel való rokoni szálakat keresve a „Heaven Forbid” klasszikusabban „kijózanodott” rocklemez, mint a „Cultosaurus erectus” (1980) utáni albumok. A „Heaven Forbid” megint több kézzelfogható zenei tartalmat hordoz, amely összefüggésbe hozható a (zenekar számára) hatalmas hetvenes évek makulátlan örökségével, amikor a Blue Öyster Cult hegymasszívumokat mozgatott meg a rockos úttörés terén, és új dimenziókat nyitott a heavy metal jövőbeli fejlődése előtt. A „Heaven Forbid” elég sok leplezetlen kacérkodást mutat a klasszikus R&B hangzással, az ősi rock’n’roll ösztönökkel és a blues rockkal, ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy teljes őrültség volna, ha valaki a „Heaven Forbid”-en az aranykor varázsát keresné vagy követelné, amikor még Albert Bouchard dobolt a zenekarban. A „Heaven Forbid” a heavy metal és a hard rock egyedi keverékének kiváló megvalósítása, amely a Blue Öyster Cult felismerhető art metal és art rock aurát teremti meg. Bár a zenekar messze maga mögött hagyta a hetvenes évek aranykorának kereskedelmi sikereit, a „Heaven Forbid” különleges helyet foglal el a diszkográfiában.
Az újrakiadás hangzását újramasterelték, a munkát – ahogy várható volt – a Frontiers Music Srl. kiválasztottja, Alessandro Del Vecchio végezte. Nincs vele semmi baj. A hangkép építőkockái közti kontrasztok még mélyebbek, a színek intenzívebbek, de a „Heaven Forbid” olyan klasszikus, amelynek inkább ártasz, mint használsz, ha „javítgatod” a hangzását. Felesleges húzás tehát, amely a megátalkodott rajongókat inkább bosszanthatja, mint bármi más.
A tíz új szerzemény nagyon gondosan van kidolgozva hangzásban és szerkesztésben egyaránt. Kompozícióként magas szinten különböznek egymástól a vezérötletek használatában, a zenekar pedig mindegyiken megőrzi zenei auráját felismerhető védjegyeit. A főszereplők megint Eric Bloom és Buck Dharma, és ők a hangulati fordulatok fő megteremtői is az albumon. Eric vokális zsargonjához ezúttal is az album feszesebb számai tartoznak, ahol érvényesül hihetetlenül átható, gonoszkás, vádló és érdes hangja, amelyet óriási karizma koronáz, és amely mindig az egyediség jegyét adja a daloknak. A másik oldalon ott van Buck Dharma nem kevésbé karizmatikus hangja, amelyet többnyire megint a „lazább”, zeneibb pontokon használnak, ahol ugyanez a hang hidegség, elidegenedettség, titokzatosság érzetét képes kelteni… Ez a két hang az a lényegi elem, amely a zenekar lemezein mindig is garantálta a markáns hangulati kontrasztokat és a dinamikus eseményfejlődést. A komor, olykor ijesztő hangulat megteremtésével a Blue Öyster Cult most is feszült drámaszínházat teremt, amely a hallgatót állandó „sakk-matt” helyzetben tartja (szorosan maga mellett).
Ez az album is tele van rejtélyekkel, okkultizmussal, földönkívüli intelligenciával folytatott „vitakörökkel”, és összeesküvés-elméleteket is megszólaltat, mindjárt a nyitó See You in Black-ben. A metalos száguldásra épülő, tüskés és maró szám simán megüti a heavy metal jelzőt, ahogy azt a Blue Öyster Cult kapcsán réges-régen, a galaxisban először, az (elhunyt) menedzserük és látnokuk, Sandy Pearlman használta. Bloom benne rosszindulatúan és ravaszul biztatja a barátnőjét, hogy öltözzön végre feketébe („…I like to see you in black…”), és ebben a szerelésben intézze el a férjét, mert az már jóval túl régóta bánik vele erőszakosan, veri és alázza.
A Power Underneath Despair nyitó frázisában jó néhány kapcsolódás van a hetvenes évek kultikus Blue Öyster Cult-riffjéhez, a This Ain’t the Summer Of Love-hoz. Csak másképp működik, hiszen természetesen másik kompozícióról van szó. Ez újabb bizonyíték arra, hogy a Blue Öyster Cult ezen az albumon megtalálta a kapcsolatot a gyökereivel, jóllehet a lemez egyáltalán nem hat retro-nosztalgikusnak. Ilyesmi ilyen jó zeneszerzőktől egyenesen szánalmas lett volna. A Power Underneath Despair arról az erőről szól, amelyet akkor nyersz, amikor újjászületsz. Ahogy az evangélium meséli, és más, a miszticizmussal foglalkozó források is, előbb meg kell halnod. De milyen módon? Mit jelent ez valójában? A szöveg egy elárult emberről szól, aki börtönbe kerül. Miközben letölti a büntetését, a gondolatait összpontosítja, és amikor kijön a börtönből, bosszút áll, és megöl mindenkit, aki felelős volt az árulásért. Súlyos refrén, amelyben Eric Bloom teljes pompájában uralkodik.
A rádiófrekvenciák potenciális elfoglalása szempontjából kiemelkedő kompozíció az albumon a Harvest Moon. A kultikus Don’t Fear (The Reaper) távoli unokatestvérének számít. Buck Dharma énekével olyan hangulatot teremt, amitől megdermedsz, amikor a évszázadokkal ezelőtti csatatéren elesettek bolyongó lelkeit hívja elő. Kiváló a modulálás a middle eight szakaszban, ahol Buck magas oktánszámú, ötletes szólóbetét feszültségével fordítja át a hangulatot. A Harvest Moon ma is a Burning For You óta készült legjobb, potenciális slágernek szánt Blue Öyster Cult-számok egyike.
A Live for Me-ben az éneket megint Buck Dharma veszi át. Az akkordmenet, vagyis ahogy az akkordok egymás után sorakoznak, arra utal, hogy ez a szám bármelyik pillanatban átfolyhatna a Burning for You slágerébe, de a refrén egészen más szférába húzza. A Live for Me egy férfiról szól, aki a testvérével együtt autóbalesetet szenvedett, a testvére pedig meghalt benne. A balesetet egy ittas teherautó-sofőr okozta. A testvér a karjaiban hal meg, és az utolsó szavait mondja neki: „Élj értem. Csinálj meg mindent, amit én már nem élhetek át. Éld teljesen az életed, de élj okosan, hogy túléld, és értem élj.”
A The Cold Grey Light Of Dawn egyfajta tragikus, személyes természetű felismerés. Egyszerű ráeszmélés a halandóság tényére. Arra, hogy az életed a célok elérésében korlátozott. A Real World azt kérdezi, mi a valóság, és mi nem az. Minden szubjektív. A csodák az érzékelhető határán lebegnek, mögöttünk bújnak meg, a horizonton túl várnak ránk. A Damaged ritmikusan kihegyezett szám, kacérkodik a funkkal, a frázist pedig vaskos Hammond-vonalak is díszítik. A versszakok egy férfiról mesélnek, aki próbál visszafogott lenni, fékezni magát és jól viselkedni, de közben elbukik. Mert élvezi, hogy „egy kicsit őrült”. Igazi „Eric Bloom-szám”. Tetőtől talpig.
Az X-Ray Eyes Buck kedvenc Am-Gd-Fd akkordmenetére épülő szám, amellyel egy rakás slágert pörgetett ki, élen a Don’t Fear (The Reaper)-rel. A számot baljós szintetizátorkíséret díszíti, amely rendkívül kellemes mélységi kontrasztot teremt a hangképben. Az üzenetek azt firtatják, milyen lenne, ha valaki többet láthatna annál, amit a valóság szemei érzékelnek? És vajon akar-e egyáltalán ilyesmit látni? Hogy valójában lásd, mit hoz a drogok hatása, és hogy néz ki Isten? A férfi ezekkel a szemekkel óva int attól, hogy jobb lemondani az ilyen téveszmés vágyról. A szöveget egy alacsony költségvetésű film ihlette, amelyben Ray Milland játszotta az egyik szerepet. A kontrasztos folytatásban a metalosan vámpírkodó Hammerback Bloom dühödt pózát hozza a paranoiás felismerésről, hogy bármelyik pillanatban készen kell állnod a cselekvésre, mert bizonytalan időket élünk. A záró Still Burnin’ üzenetében a Burning For You sláger történetének folytatása, második része. Az album végére hozzáadták a In Thee koncertváltozatát, azét a számét, amely a „Mirrors” albumról ismert. Valószínűleg ez olyan lépés volt, amely a „Heaven Forbid” kereskedelmi vonzerejét hivatott növelni.
Az album mostani újrakiadásának borítója bármelyik rémtörténet-filmből kölcsönzött motívummal büszkélkedhet, amilyet a rémálmaidban látsz. Az amerikaiaknál a borítóra rátapadt a „Melting Man” becenév. Az USA-ban ezt a borítót már az album első megjelenésekor használták. Az újrakiadásnál ugyanezt a borítót használják a világ többi piacán is. Japánban és Európában is, ahol az album 1998-ban más borítóval jelent meg. Az Morgan Fairchild filmszínésznő képe által ihletve készült.
Az album szövegeinek többségét John Shirley amerikai horror- és sci-fi-író szerezte. Az album munkacíme „Ezekiel’s Wheel” (Ezékiel kereke) volt, amely a Biblia egyik története az afroamerikaiak keresztényekké alakításáról, vagy egyenesen szólva, földönkívüliek látogatásairól.
A „Heaven Forbid” a zenekar terjedelmes életművének elfeledett albuma maradt a diszkográfiában, ami elég logikus, ha a Blue Öyster Cult hetvenes évekbeli örökségéhez mérjük. Ennek ellenére kiváló teljesítményről van szó, amelyben a zenekar újra beleoltott az anyagba valamit a hetvenes évek termékeinek esszenciájából, közben pedig teli tüdőből szívta magába az akkoriban divatos stúdiós produkciós trükköket, ami az albumnak és a zenekarnak a megjelenés idején aktualitást biztosított. Kiváló, egyedi zenei természetű teljesítmény, amely mindig is ékesítette ezt az egyedülálló rockbandát, és a kiadott albumok sorában a saját művészi trónján áll. Bár a „Heaven Forbid” sem volt jól fogyó Blue Öyster Cult-album, hosszú idő után végre legalább pozitív kritikákat kapott a zenekritikusoktól. A Blue Öyster Cult jogtalanul túl sokáig várt valami ilyesmire. Jóval túl sokáig. Több mint egy teljes évtizedet.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. See You In Black
2. Harvest Moon
3. Power Underneath Despair
4. X-Ray Eyes
5. Hammer Back
6. Damaged
7. Cold Gray Light Of Dawn
8. Real World
9. Live For Me
10. Still Burnin’
11. In Thee
Felállás:
Eric Bloom – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Buck Dharma – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Allen Lanier – gitár, billentyűs hangszerek
Danny Miranda – basszusgitár, háttérvokál
Chuck Bürgi – dob, háttérvokál
Bobby Rondinelli – dob a 9. számon
Jon Rogers – basszusgitár, háttérvokál a 2., 3. és 10. számon
Tony Perrino – kiegészítő billentyűs hangszerek
George Cintron – háttérvokál
