Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wishbone Ash
Kiadó: Solid Rockhouse Records
Megjelenés: 2014
Értékelés: 4.5/5
A „Blue Horizon” a brit prog/hard rock legenda, a Wishbone Ash huszonkettedik stúdióalbuma, és egyben a harmadik egymás után, amelyet a jelenlegi felállás vett fel – utoljára a hetvenes években sikerült nekik ilyesmi. Közben a Wishbone Ash Andy Powell gitáros/énekes vezetésével megnyerte a zenekarnév körüli jogi csatát, amelyet az egykori tag, Martin Turner azonos nevű formációja miatt vívtak, így utána nyugodtan a koncertezésnek és az új zenének szentelhették magukat. Az előző stúdióalbum, az „Elegant Stealth” (2011) óta három év telt el, ami nem sok, a „Blue Horizon” dalszerzés terén mégis jócskán megváltozott, ráadásul a javára.
A végeredmény egészen más stúdiómunka, mint az elődje, amely jóval keményebb irányt képviselt. Az első lényeges különbség, hogy a „Blue Horizon” az „Elegant Stealth”-hez képest sokkal finomabb hangszereléseket tartalmaz, és több „retró” hetvenes évekbeli pasztorális dallamot, amelyek sokakat emlékeztetnek majd a „régi szép hetvenes évekre”, amikor a Wishbone Ash az alkotói pályája csúcsán állt. Másfelől az egyes daloknál még mindig akad elég hard rockos, illetve blues-os gitárbetét, amely leginkább azokat fogja felizgatni, akik a Wishbone Ash-t véletlenül „csupán” hard rock zenekarnak tartják – de ezek is többnyire összetettebben vannak megjátszva, mint az utóbbi évtized lemezein megszokott. A híres kettős gitárharmóniák, amelyek egyetlen Wishbone Ash-albumról sem hiányozhatnak, Andy Powell és Muddy Manninen álomduójának köszönhetően természetesen ismét itt vannak, akárcsak a nosztalgikus vokális betétek, amelyek szintén mindig is a védjegyeik közé tartoztak.
A nyitó „Take It Back” pasztorális hangszereléseivel és kelta hangulatával az elmúlt húsz év egyik legjobb dala is lehetne, hiszen teljesen „retró hetvenes” hangzásvilágot hoz, amely a hallgatót visszarepíti a legendás, ma is legjobb albumuk, az „Argus” (1972) idejébe. Az éteri középrész melankolikus gitárvonalakkal van megtöltve, amelyekre a megtörhetetlen Powell vezényletével borongós vokális harmóniák futnak. A háttérben még vonósok is hallatszanak, amelyek tovább fokozzák a drámai hangulatot. Mindenképpen meglepően progrockos bevezetés az albumhoz, és egyben a „Blue Horizon” egyik legszebb meglepetése.
A „Deep Blue”-t blues-os gitárfrázis jellemzi; kicsit kevésbé izgalmas darab, amely a hatalmas gitártéma révén inkább a hard rockos oldalukat világítja meg, de a kettős gitárharmóniák rajongói így is élvezni fogják a Powell és Manninen közötti agyafúrt „erőfitogtatást”. A kiváló „Strange How Things Come Around” agyafúrt kísérlet a klasszikus Wishbone Ash-hangzás és az éteri női vokális harmóniák egyesítésére, ami együtt kellemes és romantikus hangulatot teremt. Fontos szerepet kapnak benne Bob Skeat dallamos basszusvonalai is, míg Joe Crabtree dobos az album egyik legjobb ritmusváltását szállítja, amelyből aztán „kivirágoznak” a híres kettős gitárharmóniák.
A „Being One” oldott hangulattal és újabb remek Powell-énekteljesítménnyel büszkélkedhet, miközben a finom gitárpasszázsok egy viszonylag összetett instrumentális szakasznak egyengetik az utat – ilyet a Wishbone Ash az elmúlt évtizedben nem sokszor mutatott. A záró rész maga a mennyország a kettős gitárkanonádok minden rajongójának. A nosztalgikus „Way Down South” dallamos rockos refrénjével és pozitív hangulatával a „Blue Horizon” egy újabb csúcspontja, és a legörvendetesebb, legmeglepőbb benne az, milyen fiatalosan szól a zenekar egyes hangszereléseknél. A gitárharmóniák pont a megfelelő pillanatokban áradnak, a finom ritmikai árnyalatok pedig szinte elmélkedő pillanatokat teremtenek.
A finomság szintje a kiváló „Tally Ho!”-nál, ahol a zenekar ismét sikeresen idézi fel a hetvenes évek pasztorális varázsát, még egy szinttel följebb kerül. Itt is a hatalmas refrén a csúcspont, a melankolikus gitárfrázisok pedig az egyes átvezetéseknél kissé még a Deep Purple klasszikusát, a „Soldier of Fortune”-t is megidézik. A „Mary Jane” az ismert bódító füvet jelölő köznyelvi kifejezés, ugyanakkor az egyik legszebb angol női név is (így hívják a népszerű Marvel-szuperhős, a hálót szövő pók barátnőjét is). Ennek ellenére ez egy elég klisés blues rock dal „ringatózó” gitárfrázisokkal, vagyis a „Blue Horizon” egyik kevésbé izgalmas pillanata, annak ellenére, hogy remek kettős gitárharmóniák és kiadós gitárszólózás is van benne.
Egy olyan dalcímnél, mint az „American Century”, rögtön egyértelmű, hogy az angol zenekar szarkasztikus, ha nem éppen társadalomkritikus szöveget fog használni. A nyitó gitárharmóniák ezúttal kissé homályosan, szinte feketén szólnak, majd ravasz átvezetés következik egy dallamos részbe, amelyet a klasszikus Wishbone Ash minden rajongója élvezni fog. Powell éneklése a kísérő vokálvonalak segítségével ismét álomszerű, a háromszólamú harmóniák pedig újra a „régi szép időkbe” röpítenek. A közepes tempójú címadó dal kicsit keményebb, ugyanakkor ez is szórakoztató hibrid a progresszív rock és a hard rock között. Vagyis ebből a szerzeményből nem hiányzik a klasszikus, nosztalgikus Wishbone Ash-refrén, és akad benne néhány összetett ritmusváltás és hosszabb instrumentális rész is.
A záró „All There is To Say”, az album fantasztikus lezárása, kelta gitárharmóniákkal és dobmenettel nyit, ami a rusztikus hangzású vonósokkal együtt a döntő csata előtti estére emlékeztet, a központi riff pedig kicsit az örökbecsű klasszikust, a „Throw Down the Sword”-ot juttatja eszünkbe, ami természetesen a régi rajongókat fogja a legjobban megörvendeztetni. A finom gitárharmóniák és Powell a szokásosnál kissé teátralisabb éneklése a fő „bűnösök” a Wishbone Ash egyik legérdekesebb, hosszú pályafutásuk alatt született szerzeménye mögött.
A „Blue Horizon” a Wishbone Ash legjobb albumai közé tartozik, sőt egyes daloknál még a klasszikus, hetvenes évek első feléből származó felállás szellemi esszenciáját is megragadja. Pontosan ezt akarta elérni Andy Powell és a bajtársai: olyan albumot készíteni, amely hosszú idő után újra lenyűgözi azokat is, akik a klasszikus hetvenes évekbeli lemezek után elvesztették a kapcsolatot a zenéjükkel, és egyben közelebb hozni hozzájuk az újabb anyagot is, amelyen a Wishbone Ash modern prog/hard rock zenekarként szól, de még mindig a saját, egyedi, specifikus hangzásával (ez a legfontosabb). A „Blue Horizon”-on is akad – ahogy ennél a legendás zenekarnál már-már szabály – egy-két nem túl ihletett dal, amely valószínűleg gyorsan feledésbe merül, míg az album legjobb szerzeményei már a következő turnén a rendszeres koncertklasszikusok közé kerülhetnek. A Wishbone Ash tehát a „Blue Horizon”-nal bebizonyította, hogy ennyi évtized után is magas szintű dalszerzői ihletettséggel és hangzásbeli megújulási képességgel rendelkezik, amiért igazán megérdemli a mély főhajtást.
Felállás
Andy Powell – gitár, ének
Muddy Manninen – gitár, kísérő ének
Bob Skeat – basszusgitár, kísérő ének
Joseph Crabtree – dob és ütőhangszerek, kísérő ének, gitárszóló (outro) a „Take It Back” című számban
VENDÉGZENÉSZEK:
Pat McManus – vonósok, bouzouki
Tom Greenwood – orgona
Lucy Underhill – kísérő ének
Richard Young – ütőhangszerek
Produkció
Tom Greenwood, Andy Powell és Joe Crabtree
Számlista
1. Take It Back
2. Deep Blues
3. Strange How Things Come Back Around
4. Being One
5. Way Down South
6. Tally Ho!
7. Mary Jane
8. American Century
9. Blue Horizon
10. All There Is To Say
