Szerző: Primož Novak
Előadó: Caligula's Horse
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 44:55
Értékelés: 4/5
Az ausztrál bandák mindig is valami különlegessel akarták bizonyítani, hogy mások, mint a mainstream kereskedelmi színtér. Ez persze azokon a csapatokon is meglátszik, amelyeket a progresszív zenekarok inspiráltak. Az ausztrálok eddig olyan bandákkal hívták fel magukra a figyelmet, mint a Karnivool, az Alarum, a Dead Letter Circus vagy a Ne Obliviscaris, de akadna még néhány. Ezek a csapatok kétségkívül nem olyan sztenderdekkel tűnnek ki, amelyeket automatikusan az amerikai bandáknak tulajdonítanánk.
A Caligula’s Horse nem újonc, de eddig nem sikerült túlzott figyelmet kapnia, mert a promóciója korábban nem volt olyan látható, mint idén, amikor a banda az Inside Out szárnyai alá került. Elsősorban azonban Jim Grey énekes másik formációja, az Arcane is felfigyelt rájuk, ami viszont ütősebb, mint a Caligula’s Horse. A Caligula’s Horse ugyan használ metalelemeket, de az alternatív rockot helyezte előtérbe. A kombináció nem új, hiszen ilyet az amerikai Rishloo és a Fair to Midland is kínált már.
Az ausztrál kvintett harmadik nagylemezének nyitánya eleinte nyugodt, majd feléled és kimutatja a tromfjait, ami a Marigold című számban folytatódik. Úgy hat, mint valami progresszívrock-koncepcióalbum kezdete, amely azt harangozza be, hogy a lemezen még sok minden fog történni. A Caligula’s Horse esetében elmondható, hogy ez igaz is. A Bloom nyolc változatos dallal jelentkezik, amelyekben akadnak kellemes dallamos részek, ritmikailag igényesebb szakaszok és álmodozó, inkább megnyugtató részek is. A Caligula’s Horse képes kereskedelmibb, kellemes refrénes dalt írni, mint a Firelight, vagy igényesebb, progresszívebb számot, mint a 9 perces Dragonfly, amelyben nem minden kiszámítható. Itt érvényesülnek leginkább Jim Grey vokáljai, aki a csendesebb passzázsokban szabad utat enged magának, és sok érzékről tesz tanúbizonyságot a dallamvezetésben. A Caligula’s Horse az Opeth és a Riverside stílusú nyugalom mellett némi ütőerőt is mutat, ami a djenttel kacérkodó riffekben jelenik meg. Jó példa erre a Rust. Egyébként inkább a rockosabb fogások uralkodnak, amelyek nem kizárólag a komplexitásra építenek, de egyfajta vörös fonalat adnak az egésznek. Zárásként a banda az akusztikus Undergrowth-ot kínálja, amellyel jelzi, hogy a émelyítő édeskésség sem idegen tőle, szerencsére ebből nincs sok.
A lemez hangzása több mint jó. Nincs olyan hangszer, amely a háttérbe szorulna. A gitárszólók nem túlzóak. A ritmusszekció kellemesen mozgalmas. Jim Grey dallamos énekével jó dallamérzékről tesz tanúbizonyságot, bár időnként valami agresszívabbat várnánk tőle, hogy az ütősebb részek jobban kiemelkedjenek. Még ha a hangkép kiegészítésén túl nem is érezhető túlzott előrelépés az elődhöz, a The Tide, The Thief & River’s Endhez képest, a Bloom kapcsán nem lenne értelme azt állítani, hogy a banda megrekedt.
A Caligula’s Horse a Bloomal ismét megmutatta a benne rejlő potenciált és az ausztrál színtér különlegességét. Az alternatív és a progresszív rock összekapcsolása ennél a bandánál észszerűnek és ígéretesnek tűnik, még ha nem is holmi nagy újításról van szó.
Felállás
Sam Vallen – gitár
Jim Grey – ének
Zac Greensill – gitár és ének
Dave Couper – basszusgitár és ének
Geoff Irish – dob
Produkció
Sam Vallen
Számlista
01. Bloom
02. Marigold
03. Firelight
04. Dragonfly
05. Rust
06. Turntail
07. Daughter Of The Mountain
08. Undergrowth
