Bloodstone & Diamonds

Szerző: Primož Novak

Előadó: Machine Head
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: year_month
Játékidő: 1:10:57
Értékelés: 4.5/5

Az oaklandi Machine Head az elmúlt évtizedben egész szép hírnévre tett szert a metalszíntérben. Ennek ellenére többször kritizálták őket, mert túlságosan is a trendeket követték. Itt elsősorban a zenekar nu metalos korszakát kell megemlíteni, ami szerencsére csak két albumig tartott (Burning Red és Supercharger). 2003-ban a Machine Head egy igazi metalalbummal tért vissza, a Through The Ashes Of Empires visszaadta a bizalmat a zenekarba, a felállásba pedig megérkezett Robb Flynn egykori munkatársa, Phil Demmel, akivel a Vio-Lence thrash metal csapatban játszott együtt. A nagy áttörést azonban a The Blackening (2007) hozta el a Machine Headnek, amely magát a zene minőségét is jóval magasabb szintre emelte. A dalok hosszabbak, epikusabbak, kidolgozottabbak lettek, és még sorolhatnánk. Hasonló mintát követett az Unto The Locust, amely ugyan nem aratott akkora sikert, a zenekar közönsége azonban így is tovább nőtt, szép számmal teljesítettek headliner turnékat, és számos fesztiválon is főszereplők voltak. Többek között a Metalcampen 2012-ben.

A Bloodstone & Diamonds megírása előtt a Machine Head kisebb válságban volt. Számos nézeteltérés miatt el kellett válniuk az eredeti basszusgitárostól, Adam Duce-tól, akit a fiatal Jared MacEachern váltott. Ezt követte a Roadrunner Records-szal való szakítás is, ahol a legelejétől fogva voltak. A kiadókeresés egyébként nem tartott sokáig, hiszen az elismert zenekarok gyorsan megtalálják a helyüket valamelyik nagy kiadónál. A Machine Head is természetesen a jelenleg legnagyobb metalkiadó, a Nuclear Blast szárnyai alá került. Ezután persze felmerült a kérdés, hogy vajon a kiadó nyomást gyakorol-e majd a zenekarra, hogy rövidebb dalokat írjanak, amivel még nagyobb közönséget szerezhetnének.

És úgy is lett: a Machine Head ezúttal tényleg nem egy újabb olyan albummal jelentkezett, amelyen 10 perces, számtalan riffet felvonultató dalok sorakoznak. Nehéz lenne azonban azt állítani, hogy ez a kiadó utasítása volt – a Machine Head ugyanis elég sokat ismételgette volna magát, ha az előző két lemezhez hasonló albumot készít. Összességében maga a zenekar stílusa nem változott. Egy óra tíz percbe sűrítve rengeteg ütős thrash és groove metal riffet kapunk, a hardcore fogások sem hiányoznak, és rengeteg érzelmes rész is akad, amelyekben Flynn dallamos éneke emelkedik ki.

Hogy a Machine Head némileg más útra lépett, már az első dalból, a Now We Die-ból kiderül, amely egy rövid vonósbevezető után erős gitárokkal és ütős ritmusszekcióval csap le tipikus MH-módon. Korábban ugyanis az MH a hosszú bevezetőkre épített, amelyekkel a dal epikusságát akarták elérni, és ez persze sikerült is, de a Now We Die nagyon rövid idő alatt olyan slágerré vált, amelyet a közönség örömmel fogad majd a koncerteken. Utána jön a thrashes Killers & Kings, amelyet a régebbi rajongók bőrére írtak. Az album koncepciója hasonló az előzőekéhez, csak most rövidebb dalokkal. A hallgató gyors és lassabb dalokat is kap, amelyekben a zenekar a groove-ot hangsúlyozza. És persze az MH nem feledkezett meg azokról a dallamos, sing a long refrénekről sem, amelyek mindig is állandó elemei voltak a zenéjüknek.

Többszöri hallgatás után az az érzésünk támad, hogy az MH túl hosszú albumot csinált, néhány dal ugyanis elnyújtottnak hat, fillerekről is beszélhetnénk. Elsőként a Beneath The Silt-et emelhetjük ki, ahol Flynn kicsit túl sipító hangot használ, de a groove riffek és Demmel szólója gyorsan helyrehozzák a rossz első benyomást. Jobban elakad a Game Over, amely olyan, mintha a Supercharger albumról egy dal szteroidokon futna. A gitárok, de főleg az ének túlságosan kacérkodik a nu metallal, ami már rég nem trend. Még inkább megbicsaklik a Damage Inside, amely a cappellaként indul, amihez később egy szólógitár csatlakozik. Hogy erre a dalra szükség van-e ezen az albumon, az elég kérdéses.

A Bloodstone & Diamonds mindenesetre számos érdekességet tartogat, például a Night Of Long Knives-t, amely Charles Manson gyilkosságairól szól, vagy a gazdaságkritikus In Comes The Flood-ot (amely az America the Beautiful című hazafias dal feldolgozását is tartalmazza), ahol Flynn különféle szitkokkal ostorozza a kapzsi bankárokat, és lázadásra szólítja Amerikát. Hogy a dal elérje az epikusságot, vonósok is szerepelnek benne, amelyek remekül illeszkednek a dallamokhoz és az énekhez. Az In Comes The Flood-ról elmondhatjuk, hogy az album eddigi csúcspontja.

Egy másik érdekesség a Sail Into The Black, amely ugyan lassan bontakozik ki, de a kibontakozás közben az MH tudtunkra adja, hogy kicsit kísérletezett is. A Sail Into The Black billentyűkkel, vonósokkal és Flynn nyugodt énekével borzongató, kivételes atmoszférát teremt, amely az ütősségben és Demmel remek szólójában csúcsosodik ki.

Az album meglehetősen ígéretesen zárul. Az Imaginal Cells című instrumentális dal után, amelyben a Burn My Eyes albumról ismert Real Eyes, Realize, Real Lies stílusú beszéd hallható, a Machine Head a Take Me Through The Fire-rel zár, amely a korábbi három album lezárásaihoz képest nem olyan pompázatos, inkább egy meglehetősen tipikus, különösebb nevezetességek nélküli dal.

Mindenképp el kell ismerni, hogy a zenekar ismét megmutatta, mit tud. Néhány dalon több mint nyilvánvaló, hogy rengeteg energiát fektettek bele. Maga a zenekar formája sem romlik. Robb Flynn hangja még mindig dühösnek hat, csak a dallamos éneke olykor kicsit rekedtes. A Flynn–Demmel gitárduó kétségkívül kiemelkedő tényező. Demmel pedig gyakran lep meg kivételes szólózásával, amely felismerhető és ötletes. Dave McClain dobfelszerelését megnövelte, de a stílusa ettől nem változott. McClain mindenképp nem gyenge pont, van érzéke a groove-hoz, az ötletes átvezetésekhez, és kétségkívül még mindig minden potenciális lyukat be tud tömni. Kicsit gyengébb pont a basszusgitáros Jared MacEachern, aki valahogy csak a gitárok támaszaként funkcionál. Igaz, hogy hallani, de hogy valami kiemelkedő futammal rukkolt volna elő, az sajnos nem mondható el.

A produkció terén valószínűleg nem kell külön hangsúlyozni, hogy meglehetősen masszív dologról van szó, amelyen Juan Urteaga, Colin Richardson és Andy Sneap is dolgozott. Ennek megfelelően az MH-tól megszokott erőteljes hangzást kapjuk, amit a csiszolt zenekarok áradata ellenére sem engedhet meg magának csak úgy akármelyik banda.  

Nyolcadik albumukkal a Machine Head bebizonyította, hogy még mindig bőven van erő bennük. A dalszerzésben még mindig akad ötletük, csak olykor-olykor akadozik a dolog, ami egy-egy fillerben meg is mutatkozik. A rajongók kétségkívül szívesen fogadják majd ezt az albumot, mert erős, érzelmekkel teli produktumot kapnak.

Felállás

Robb Flynn – gitár

Phil Demmel – gitár

Dave McClain – dobok

Jared MacEachern – basszusgitár

Produkció

Juan Urteaga, Robb Flynn, Colin Richardson, Andy Sneap

Dallista